Álomfejtés

Figyelemszükséglet és figyeleméhség

„A fénybe álló nem lesz fényes,
a magát hirdető nem lesz híres,
a magát dicsérő nem lesz dicső,
a magát kínáló nem lesz vezető.”
Tao te King 23. vers


 

 

Gondoljunk csak bele, életünk negyedét vagy harmadát, mintegy 20-30 esztendőt figyelmen kívüli állapotban töltünk, azaz csak létezünk anélkül, hogy erről tudomásunk lenne. Ez a mélyalvás állapota. Figyelmen és időn kívül, nincs tudomásunk saját magunkról, másokról, a világról. Alkoholos részegségben vagy kábítószeres utazásban is figyelmen kívüli állapotban vagyunk. Nem vagyunk tekintettel senkire és semmire.

 

A figyelem nagy fontosságáról, hiányáról vagy eltékozoltságáról érdemes elgondolkodnunk. A pszichológiának is fontos fejezete. E helyütt a két szélsőséget érintjük: azt a szükségletet, amely a normális lelki kibontakozás elengedhetetlen feltétele, és azt a kínzó, mármár patológiás állapotot, amelyet figyeleméhségnek mondtunk fentebb. Ez arról szól, hogy mi mindent képesek megtenni az emberek, hogy a figyelem terébe kerüljenek. Sokszor valósággal kivetkőznek magukból, extrém cselekedetekre vetemednek. Először tehát a szükségletekről.

 

A csecsemők néhány hét alatt a buddhai állapotból a külvilág felé irányulnak figyelmükkel, megismerik gondozójukat, örülnek a kapcsolatoknak, az ételnek, a dédelgetésnek. Ennek a kezdetben teljesen metakommunikatív kapcsolatnak a talaján alakul ki a későbbi szeretetteljes kötődés. A figyelem energiája több és intenzívebb az empátiás beleélésnél. Nemcsak érzelmi összehangoltságról szól, hanem megértést, megerősítést, bátorítást is közöl. Nem törvényszerű, hogy csak a harsány, nagyon feltűnő dolgokra figyelünk fel. És az is biztos, hogy kevés dolog fáj jobban, mint az, ha valakit teljesen figyelmen kívül hagynak, mondhatni semmibe vesznek, átnéznek rajta, mint az üvegen.

 

Nemrégiben egy többgyermekes család egyik tagja, egy tizenhárom éves lány öngyilkossági kísérletet tett, az ereit akarta felvágni.

 

Osztályfőnöke értesítette az anyját, amikor meglátta tanítványa karján a hegeket. A kislány kétszeresen is figyelmetlenségi negligáltságban volt: egyfelől a fiú kerülte őt, akit kiszemelt, másfelől az édesanyja sem vette észre lánya bimbózó szerelmét.

 

De a felnőttek esetében is láthatunk hasonló szélsőségeket. Szokás a bohóckodás, a megnevettetés, a viccmesélés technikája ahhoz, hogy felkeltsük az érdeklődést. Régebben „szalonidiótának” nevezték azt a feltűnősködőt, aki mintegy hülyének tettetvén magát próbált forgolódni olyan körökben, ahová nem volt való. Egy kisfiú egy ízben képes volt egy cserebogarat megenni, hogy olyan vagánynak tűnjön, amilyenek azok a fiúk voltak, akik imponáltak neki. A bulimiának is van olyan vonatkozása, amely  az elhanyagoltsággal és a figyelem felkeltésével függ össze. Több más betegségről is elmondhatjuk ugyanezt.

 

Amikor figyelemszükségletről szólunk, a korai kisgyermek időkig megyünk vissza, ahol a szeretetteljes figyelemmel irányítást kapnak a gyermekek, hogy mi a jó és mi a rossz. Ennek mentén alakul ki értékrendjük, igényességük, viselkedésük, felelősségük. Ez bizony igen nagy hiányosságokat mutat a jelenlegi multikulturális összekeveredésekben. Időnként pszichológiai tréningekkel, coachingokkal próbálják érzékenyíteni az embereket,
hogy a kommunikációs párhuzamosság összetalálkozás lehessen, és ne csupán mindenki mondja a magáét pusztába kiáltott szó gyanánt.

 

A figyelem lényegében energia, amely nagyon könnyen szétszóródik, elpazarlódik, ha nem terelődik jó irányba, ha nem kap megerősítést, ha nem kellőképpen használódik fel. Bonyolítja a helyzetet, hogy van befelé, önmagunk megértésére irányuló figyelem is, párhuzamosságban a külvilághoz kötődő magatartással. Egész öntudatunk belesűrűsödik
abba a kétbetűs szóba, hogy én. Ha ezt kimondjuk, jó esetben van egy megjelenésünket, fellépésünket tükröző normális tartás. De sokszor találkozhatunk bizonytalan emberekkel, akikről az olvasható le, hogy nem tudják, ki az az én. Az érzelem, a gondolat, egy szerep vagy körülmény? Akarati törekvés, erőszak, hangoskodás?

 

Elmondhatjuk, hogy amikor intézményesen próbálják fejleszteni már elfajulásról kell beszélnünk. A figyelemszükséglet deficitje elsorvaszthatja elementáris érdeklődésünket, amely ötéves korunk táján elindíthatná bennünk azt a vezéreltséget, amely választ ad a kérdésre, mik akarunk lenni életünkben. Ennek természetesen folyamatban kell előjönnie, ahogyan a mag kicsírázik a földben. A kreativitásnak árt a túlgondoskodás, csakúgy, mint a negligálás, a kifejezett gáncsoskodás pedig ritka esetben lesz az öntörvényűség bábája.

 

Minden deviancia hátterében egy kora gyermekkori figyelemhiány áll. Ez olyan köntösben is lehet, hogy erőszakos szülők mást akarnak csemetéjükből nevelni, mint amire ő való. Például mindenáron taníttatni akarják, vagy éppen megakadályozzák a továbbtanulását. A serdülőkori lázadás is valamiféle szárnypróbálgatása annak, hogy a felnőttek irányításától elszakadván, mit tud/mer/képes/akar kezdeni az életével. Sokan megmaradnak serdülőkorú lázadók, akik nem tudják befejezni lendületüket, félbemaradnak, amortizálódnak. Ez társadalmilag is nehezen korrigálható, mert a hőbörgő renitensekből ritkán válnak bölcs öregek.

 

A mai könnyűzenei élet, a drogfogyasztás, a felületes kapcsolatok va lamiféle félbemaradottságról árulkodnak. Primitív tv-műsorok lehetővé tesznek szerepléseket, amelyekben feltűnni lehet, még ha tiszavirágéletűen is. Ezek nézettsége olykor megüti az üzleti érdekeket. A jelentéktelenségérzésnek ezt a feltűnni, kitűnni vággyal való kompenzálását neveztük fentebb figyeleméhségnek, amely szinte már-már a szenvedélybetegek ősi kielégületlenségéhez hasonlítható. Művészeknél ők a balhéművészek, akik a zavarodottságukból próbálnak stílust és tőkét kovácsolni. Ilyenek a felvonulók, az éhségsztrájkolók, a beadványokat készítők, akik futják a meddő köreiket békaperspektívájú törekvéseikben. Míg meg nem mérgeződnek saját tehetetlenségükben.

 

Valóban nehéz lehet örökös éhezettségben lenni, jóllakottság nélkül, testi, lelki és szellemi értelemben. Nem ismerni az eleget, ami éppen jó. Nem kevesebb és nem több, hanem telitalálat. A figyelem ilyen telitalálat-energia, amelyben épen összetalálkozik a belső készenlét a külső lehetőségekkel. Ez az összetalálkozás hatványra emeli az energiát. Szemben a ki nem elégített figyelem hiánymenetével, ahol a hiányok mindig újabb hiányosságokat generálnak. Ezeket a magamutogatás, a feltűnni akarás, az öndicséret soha nem normalizálhatja. Jó lehetőséget kínálnak a kitűnni vágyásra a paranormális jelenségek. A jósok, jövőbelátók, médiumok ezekből élnek.

 

A figyelem legfontosabb iránya az, amely eredendő érdeklődésünk mentén igazi lényünkre koncentrál, a természetes kibontakozásunk útján vezet bennünket, saját utunkon. De arra is alkalmassá tesz bennünket, hogy társaink szándékát, indítékait megértsük. Minden túligyekezettől mentesen.

László Ruth
XVIII. évfolyam 12. szám

Címkék: holisztika

Aktuális lapszámunk:
2019. június

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.