Álomfejtés

„Figyelj, hogy tud járni!”


 

 

Az álom első részében az egyetemen vagyok, évfolyamtársaimmal. Zavar, hogy hiányosan vagyok öltözve: kordnadrág van rajtam, de felül egy kombiné, amelyet édesanyám varrt nekem, nincs rajtam blúz vagy póló. A hajam kontyba van tűzve. Távolabb látom a fiút, aki tetszik nekem és akinek én tetszeni akarok. De ebben az öltözékben nagyon lehetetlenül érzem magam. Azon gondolkodom, hogy kibontom a hajamat, talán az segít. Egy kis fehér egér rohangászik a folyosón, kis riadalmat okoz. Én nem félek tőle, és kiszedem az egyik lány hajából minden nehézség nélkül. Reméltem, hogy a fiú díjazza bátorságomat.

 

Majd képváltás: egy nagy házban vagyok. A ház előtt nagy kert, fűvel benőve. Sötét van, lóg az eső lába, meleg van. A hangulatom olyan, mint gyerekkoromban péntekenként, amikor a nagymamámékhoz mentünk, a hétvégi leckékkel. Most Wordsworth angol költő életrajzát kell tanulmányoznom.

 

Ezután a 47-es villamoson utazom anyámmal. Egymás mellett ülünk. Mamám nagyon fiatalos, harminc év körülinek tűnik, kezében egy kisbaba, karon ülő kislány. Anyám leteszi a kislányt a földre, aki szaladni kezd. „Figyelj, hogy tud járni!” – mondja nekem. A kislány a kocsi végébe fut, én az ajtó elé állok, el ne essen. Átvillan az agyamon, milyen furcsa, hogy a mamám egyáltalán nem félti őt az eleséstől. Majd a gyerek megfordul és anyám felé szalad. Biztonsággal éreztem, hogy a kislány én vagyok.

 

A mély, esőre álló sötétségben nem lehet tudni, hogy alkony van-e vagy pirkadat. Bár a hajnal hűvös szokott lenni, az alkony meg még meleg.

 

 

Kedves Ruth!

 

Az álom hangulati kavargásából a járni tudó karon ülő kislány ragadott meg legjobban. Nem is értem, hogy tudhatott járni. Egyébként valóban egyetemista vagyok, huszonegy éves. Nem is tudom, állíthatom-e, a magam lábán megállok vagy járok. A szüleim néhány éve elváltak, szétköltöztek, mindketten új kapcsolatot kezdtek. Mi maradtunk a lakásban az öcsémmel. Nincs túl nagy bajom a helyzettel, mert a szüleim igen sokat civódtak. Azt is megértem, hogy az édesanyám nem akart egyedül maradni, hiszen valóban igen fiatal, most 47 éves.

 

Ami inkább sötét felhő az életemben, az a fiúkapcsolatokkal függ össze, ott nem tapasztalom ezt a „járóképességemet”. Legalábbis eddig elkerült a nagy, világfelforgató szerelem. Nem vagyok teljesen megelégedve magammal, sok minden érdekel, a geológiától a csillagászatig, a modern zene és irodalom, a filmek, a pszichológia. Az álomfejtés is. Igen élénk az áloméletem, meg is tudom jegyezni. Sokszor a villamoson is az álmaimat írom.

 

Az osztálytársak felbukkanása és ez az alkony vagy pirkadat sötétsége, mondhatom, visszatérő elem.

 

Sokszor visszatartom magam a felébredéstől, mert álmomban is érzem, hogy közel a megoldás, nem szabad felébredni, mert akkor elszáll.

 

Ha úgy érzi, segítheti a kommunikációmat az álom, nyugodtan publikálhatja. Nem tudom pontosan, hogy mi és mikor akadt el bennem, amitől életem nem elég gördülékeny.

 

Üdvözlettel: Kashmira

 

 

Kedves Kashmira!

 

Érdekes szálakkal fűződnek egybe az álom fejezeteinek történései, mindenütt egy-egy határvonal:

 

az első részben a derékvonal a hiányos öltözékkel, nadrág és kombiné;

a másodikban a péntek, a munkás napok vége;

a harmadikban a villamos ajtaja, a kívül-belül határán, valamint az ülés, állás és futkosás, mindez megtetézve az alkonyi és/vagy pirkadati sötétséggel. Valószínűsíthető, hogy életében is valamiféle határhoz jutott, talán a gyerek- és ifjúkor, függés és függetlenség, múlt és jövő határához.

 

Úgy értem, valaminek le kellene zárulnia a múltjában és figyelni kellene a jövő körvonalaira, perspektíváira, átgondolni, mit vél elérhetőnek életében. Ez a napkelte-napnyugta ív határozottan jelez ilyen irányulást.

 

Körvonalazódik az édesanyjával való kapcsolata is: ő bízik abban, hogy lánya járóképes, maga kicsit csodálkozik ezen, vagyis korainak találja. De hát a kisbabával nem történik baj, nem esik el és nem esik ki a villamosból, akkor – vagyis karon ülő, egyéves kora előtti időkben – megvolt a spontán, önmozgásos fejlődés. Azt gondolom, most is megvan, csak meg kellene találnia, most miben van az ereje: a hajában, a hangjában, az írásban, az önismeret, és álom iránti érdeklődésben?

 

Ne sikkadjunk el a mamája által varrt kombiné felett sem: a hiányos öltözet valamiféle hiányérzetre utal, amellyel az édesanyja felruházta, vagy nem. Az is lehet egy határvonal, hogy miben érzi hasonlónak életét az édesanyjáéval, és miben nem. A modern társadalom sok érzelmi edzettséget kíván meg a nőktől: esetenként el kell tartaniok magukat, megcsalják és elhagyják őket, meg kell osztaniok a gyerekeik szeretetét más gondozókkal, és nagy időt, energiát fordítani a munkába. Mindez merőben más, mint nagyanyáink élete, patriarchális rendbe illeszkedett. Ám már ott is megfigyelhető volt, hogy sok nő, aki például kitanult tanítónőnek, nem szült gyermekeket.

 

A modern nőnek teljesen más a szüleihez, családjához, férfiakhoz fűződő kapcsolata, mint a hagyományos feleség-anya szerep.

 

A kordnadrágra is vessünk egy pillantást, annak unisex, illetve általában a farmernadrág egyenruha jellegére. Úgy érzem, a saját stílus megtalálása sem végleges még.

 

Kedves Kashmira! A pszichológiai érdeklődésének külön örülök. Remélem, az álom visszasegíti az akadálytalanul járni tudó lényéhez.

 

Köszönettel és üdvözlettel:

Ruth
VIII. évfolyam 1. szám

Címkék: álomfejtés

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.