Álomfejtés

Függőhídon

Forgóajtó - álomfejtés



A Duna felett megyek át egy függőhídon. A híd nagyon magasan van a víz felett, és igen hideg van. Valósággal didergek, és a félelemtől is remeg a lábam. A híd kötélből van, erősen kell kapaszkodni, mert erőteljesen imbolyog. Meglehetősen bizonytalanul érzem magam.

 

Nem egyedül megyek a hídon, előttem is sokan mennek, mögöttem pedig egy négy-öt éves forma kisgyerek, aki a csuklómba kapaszkodik. Zavar a csimpaszkodása, és az is, hogy tőlem reméli az átjutást. Mérges is leszek rá, hiszen magam is attól félek, hogy a Dunába zuhanok. Ráförmedek: „Fölösleges engem is berántanod! Tudhatnád, ha beleesel, úgyis be kell  ugranom utánad!” Dühösen nyugtázom magamban, hogy kénytelen lennék ezt tenni, nem lenne más választásom.
Talán itt felébredhettem. De a tudati szürkületben felsejlik egy kép a távolban, hogy a gyerek tényleg beleesett a vízbe, de valaki más mentette ki.

 

 

Kedves Ruth!

 

Ha én vagyok a kisgyerek, nyilván az lenne az első kérdése, hogy mi történt velem ilyen idős koromban, vagyis négy- vagy ötévesen. Az biztos, hogy asztmás voltam és kórházba is kerültem. Majdnem egy hónapig voltam kórházban. Ez még iskola előtt volt, óvodás koromban.
Jelenleg éppen átléptem a harmadik x-et, de még single nő vagyok, viharosan zátonyra futott kapcsolatokkal a hátam mögött. Végzettségem építész, a szakmámban sikeresnek mondhatom magam.

 

Gyermekek kimentése a vízből v agy egyéb veszélyes helyzetekből visszatérő elemnek mondható áloméletemben, csakúgy, mint a híd.

 

Lelkileg nem vagyok a topon. Rengetegfajta félelem gyötör. Álmaim is hemzsegnek a félelmetes élményektől, látomásoktól, balesetektől, kivégzéses és saját halál élményektől. Ez mintegy az utóbbi hat évben hatalmasodott el rajtam. De most jut eszembe, hogy a valóságban is volt balesetem: egyszer befordultunk a Balatonba kenuval, nem tudtam úszni. Apám húzott ki a mélyből. A két metszőfogam pedig letört, amikor egyszer a bátyámmal az „enyém a vár, tied a lekvár!” játékot játszottuk. A fivéremmel nem jó a kapcsolatom. Sokat szadizott gyerekkoromban. Olyanokra gondolok, hogy „csókold meg a lábam!”, vagy képes volt pocsolyába lökni. Ügyeskedő, nagydumás lett belőle, aki semmihez sem ért valójában. Felületes, szerencselovag, talán még szélhámosnak is mondható. Éppen ellentéte az én rengeteg tanulásomnak, amelynek folytán odajutottam, ahol most vagyok. Talán kicsit irigyel is emiatt, bár olykor büszkélkedik velem, dicsekszik, milyen remek húga van.

 

A repüléstől is félek, bár igen sokat utazom. Emlékszem, amikor először repültem amikor még Londonba, valamiféle testen kívüli élményem volt a gépen. Ebből következik, hogy a zuhanástól is félek.

 

Van tapasztalatom egy valamiféle ismeretlen erőről, amely akkor jelentkezik, amikor kívülről látom magam, vagy zuhanásos álomnál, amely átvált repülésbe. Például kiugrom az ablakon álmomban, de mielőtt földet érek, fel is ébredek. Az energia, amelytől  feltöltődöm, egyrészt nagyon jó, másrészt igen ijesztő. De mindenképpen úgy élem meg, hogy ki vagyok szolgáltatva ennek az erőnek.

 

Vajon mit köt össze a híd két pillére, honnan hová  kellene vagy lehetne jutnom? Ruth biztosan jobban ki tudja olvasni a sorok mögül. És a kisgyereket ki menti meg?

 

Szeretnék már félelem nélkül élni, kisebbségi érzéstől mentesen, megtalálni a hozzám illő páromat, és kifogyhatatlan örömet találni a munkámban. Már elég volt az életveszélyekből, a menekülésekből, a mindenfajta szorongásokból, lélekzuhanásokból. Reményeim szerint az álmok segítenek az efféle áldatlan lelki állapotokból való kigyógyulásban. Úgyhogy szorgalmasan írom az álmaimat, és a későbbiekben is szándékomban áll álmokat küldeni a magazinba.

 

Üdvözlettel: Zsófia

 

 

Kedves Zsófia!

 

Megerősíthetem, hogy az álmok valóban hatékony segítségek a problémák megoldásában. Méghozzá a leginkább testre szabott metódusként, mivel saját szimbólumok mentén halad és mindig aktualizálja a tennivalókat. Itt most a csimpaszkodó gyerekre és a hídon való átjutásra kell fókuszálnunk.

 

A kisgyerek nyilvánvalóan Zsófi, maga az álmodó, aki saját magának nehezíti meg az átjutását a gyerekkorba való csimpaszkodással. Mert ez a történet egyfelől felidézi azokat a gyerekkori baleseteket, amelyekről a levelében is említést tesz, és amelyek vélhetően még a jelenkorban is előhívhatnak halálfélelmeket akár. Most, a jelenkorban. Másfelől viszont a még fellelhető gyerekes viselkedésmintázatokról szólnak, a „figyeljetek rám!”, „segítsetek rajtam!”, „mentsetek meg!” attitűd maradványaiban. Még a legkörültekintőbb szülői gondoskodás sem képes a gyerek minden rezdülésére figyelni. Ezt pedig a gyerekek igen  változatos módokon torolják meg. Valahol a lelke mélyén Zsófia is egy csimpaszkodó kisgyerek. Lehet, hogy a partnerkapcsolataiban, lehet, hogy a szüleivel vagy főnökeivel. De mindenképpen gyakorol egy olyan segítségvárást, amelyet a környezete nem szívesen teljesít, mert kierőszakoltnak érzi azt. Csaknem odáig terjedő viselkedésről van szó, hogy valaki mondja már meg, hogy mi a bajom!
Ahhoz, hogy az ember átjusson a gyerekkorból a felnőtt életbe vezető „függőhídon”, le kell bontani az elavult értékrendeket, ki kell lépni az egocentrizmusból, már nem élhet csak önmagáért és önmagának. A munkavállalás, a társadalmi szerepek is erről a másoknak nyújtott többletenergiáról szólnak, ehhez van szükség, hogy ezt művelhessük. A három x után a családalapítás már markánsan meg kell, hogy jelenjen a horizonton, ez a csuklójába kapaszkodó kisgyerek utalása, üzenete. A többletenergia, amelyről a levelében ír, szintén a dimenzióváltás szükségességét érinti, amely egyszerre boldogító és félelmetes.

 

Vigyázni kell a testen kívüliséggel, a látomásokkal és minden „elszállással” a reális talajtól. Itt a Földön gravitáció köt bennünket, és ettől nem szakadhatunk el. És szólnunk kell a gravitáció valamiféle lelki és szellemi változatáról is. A lelki gravitáció éppen az egészséges önbizalom, amely azt érzékelteti velünk, hogy képesek vagyunk megbirkózni a feladattal, amelyért ide leszülettünk. Szellemi irányultságunk sem lehet félelemteljes, mert akkor az démoni ügy. Ne hagyja, hogy kóbor lelkek vámpírolják, szétzilálják.

 

Sokan mennek a hídon, ebből is látszik, hogy a felnőtté válás alapvető kívánalma mindenkire egyaránt vonatkozik. Az álom valóban átsegítheti a nehézségeken.

 

A víz mindig a lélekre utal. Ugyan itt a Dunán kell átjutni, és a folyó életutat jelképez az álomszimbolikában. A vízbe zuhanástól való félelem ugyanakkor a saját tudattalanunkba való elmerüléstől való félelem. Nagy indulatok, félbemaradt becsvágyak, szeretetigény, kapcsolódási szükséglet dúl minden ember tudattalanjában. Elfojtott, be nem vallott vágyak, megannyi frusztráltság, szégyenek, meghiúsulások, és felsorolni is lehetetlen, mi minden feszül bennünk. Az álom ezeket olyan tempóban hozza felszínre, amilyen ütemben ezek feldolgozhatók, és a saját szimbólumok mentén alakulnak át a félelem energiái reális cselekedetek mozgatóivá. Ezen kell dolgoznia. Várjuk a további álmokat.

 

                                                                           Köszönettel és üdvözlettel:

Ruth
XVII. évfolyam 3. szám

Címkék: álomfejtés

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.