Álomfejtés

Katonahalálok

Forgóajtó - álomfejtés


 

Egy raktárban vagyok a második világháborúban, katonaként. Jönnek a németek, bennünket keresnek. Mindenki szétspriccelt, csak én maradok ott. Gépfegyverrel a kezemben egy szekrénybe rejtőzöm. Egy résen át látom a vonuló német katonákat. Nem akarok hátulról rájuk lőni, megvárom, amíg visszafordulnak és szembejönnek. Majd amikor lövöldözni kezdenek és teljesen kilátástalanná válik a helyzet, látom a repülő lövedékeket, meggyújtom a kis kanócot. Vagyis rászánom magam, hogy felrobbantom az egész raktárat, magammal együtt. Behunyt szemmel várom a halált.

 

A következő képen katonaruhában nagy kocsit vezetek. Egy másik sofőrrel beszélgetek, aki a mellettem levő kocsiban van. Ő szól, hogy a felettesem beszélni akar velem. Be is ül a kocsiba mellém, én figyelek rá, fél kézzel vezetek. Meglepően őszintén beszél arról, hogy a politika milyen hülyeség. Bonyolult fejtegetésbe kezd, hogy ki a jó katona és ki nem, meg a gyilkolásról és a végletek adta tapasztalatokról. Közben megérkezünk a tengerpartra, úszóverseny van. De amikor a vízbe ugranánk, egyszer csak a tengerfenéken találjuk magunkat, ahol nincs víz. Futkározunk összevissza a száraz tengerfenéken, ahol régi katonasírokat találunk, törött keresztekkel és márványokkal. Század eleji limlomok, törött magnók, kazetták és egy bőrönd, tele iratokkal. Keresem a saját síromat. De mi-előtt megtalálnám, felébredek.

 

 

Kedves Ruth!

 

Az álom nagyon mélyen érintett, sőt mondhatom, felkavart. Annyira valóságos volt, hogy akár reinkarnációs álomnak is mondhatnám. A reális életemben is végigcsináltam a kétéves katonaságot. Emlékszem, amikor bevonultam, és még civil ruhában voltam, megcsapott az érzés, hogy ilyet már átéltem. Egyebekben nekem a katonaság nem volt nagy szenvedés, és szerencsére ölnöm sem kellett. Kisebb parancsnok lettem hamar, és ez nagyban elviselhetőbbé tette az egészet.

 

De ennek az álomnak a kapcsán egész komplett halálfilozófiát tudtam kidolgozni. Élénken él bennem a pillanat, amikor a raktárat felrobbantottam, hogy vajon felfogok-e valamit a halálból most, hogy végem van? Az a robbanás és meghalás közötti rövid idő mire lesz jó?

 

Most, hogy ébrenlétben ezen tűnődöm, az is eszembe jut, hogy mennyi múlt lehet eltemetve bennünk, amelyet rendre elfelejtünk. De vajon a múlt nem őriz-e bennünket? És az is felötlik bennem, hogy az emberiség története során hány és hány férfinak van az a katonasorsa, hogy el kell pusztulnia fiatalon, ereje teljében, idegen eszmék vagy érdekek szolgálatában.

 

A kiszáradt tengerfenéken talált katonasírok csak tovább mélyítették ezt a különös érzést, hogy a katonákat a szuronyok felnyársalják, a lovak eltapossák, a golyók szitává lövik, vagy felrobbannak, elégnek. Mit őriznek ezek a sírok? Jóslatot, félelmet, tényeket? Igazában itt éreztem azt, hogy valamit megértettem a halálból. Van valaki, aki egyszer csak nem lesz. Mégis, ezek a keresztek őrzik, hogy valaha voltak.

 

Meg lehet csak úgy egyszerűen ölni egy embert, hogy ne maradjon belőle semmi? Sokszor szokott katonaálmom lenni. Ez talán pontot tud tenni a katonasors végére.

 

Üdvözlettel: József

 

 

Kedves József!

 

Én is azt gondolom, hogy nemcsak mi nem felejtjük el a múltat, hanem a múlt is őriz bennünket. A katonasírok a tengerfenéken, gondolom, olvasóink képzeletét is megmozgatják. Főleg, ha belegondolunk, hogy a tenger maga a lélekóceán, vagyis önlelkünk, amely őrzi mindazt, amit eddig megéltünk.

 

A világőrületeknek minden korban megvoltak az aktivistái, így azok is fennmaradnak. Mármint a borzasztó életek és borzasztó halálok. És nagyon paradox, hogy a profanitások elszenvedői jobbára nem azok, aki annak létrehozói. Még ha vissza is hullik rájuk valamiféle bűnhődés, ami végigseper a világon, az sokakat érint. Mint például a háború. E sorok írójának észjárása szerint már csak azért is fölösleges megölni az embereket, mert úgyis meghalnak. De furcsa módon ebben a sürgetett halálban az élet megélése intenzívebb lesz. Amikor kockára tesszük az életünket, hihetetlen intenzitással éljük meg azt az életszentséget, amely a mindennapi életben oly könnyen el tud felejtődni. A létezésnek azt a titokzatosságát, amely a szorongatott helyzetben egyszer csak előbukkan.

 

Az álmokban a saját halál általában filmszakadás szokott lenni. Itt is ez történt, amikor a raktárat felrobbantotta. Fontos lenne az álom aktualitását is kihámozni. Mivel semmit nem ír az életéről, ahogyan momentán él, ezt a kihámozást csak maga teheti meg. Mindenesetre valami véghelyzet, egyfajta „minden mindegy” állapot hunyorog át a konkrét világháborús epizódon. Nincs valamiféle számadás, leszámolás, fordulópont pillanatnyi életvezetésében? Vagy csak sima változás.

 

Tagadhatatlan az álom múltból való jeladás jellege. Miként említi is, akár reinkarnációs is lehet. Ha jelenleg nem is katona, mutatkozik egy regulához való igazodás az életében, amely nem biztos, hogy minden szempontból fedi az igényeit. Hiszen az álomban menekül, rejtőzik, bujkál, majd felrobbantja magát. Ez pedig – ne kerülgessük – öngyilkosság.

 

Kár, hogy a halálfilozófiáját nem fejtette ki legalább néhány szóban. Mintha ez főleg a halál aktusát érintené, a robbanás és meghalás közötti pillanatot. Ám a halálfilozófiának az is lényeges összetevője, hogy az élet lényegében megölhetetlen. Testünkben, személyiségünkben, sorsunkban csupán formát öltünk, és a halálunkkal ez a forma bomlik fel, egy eseménysorozat lezárul. De a sors az bonyolultabb: valamiféle tendenciaként velünk marad újabb testet öltésünk idejére is. És a megfogalmazással is tartozunk a létezésnek, amely életünk tapasztalatairól szól. Ezért mindig megrázó jeltelen tömegsírban végezni.

 

Úgy vélem, József, maga is egy mély jelet keres, amely mintegy vezérelhetné. Hiszen a tengerfenék katonasírjaiban a saját keresztjét keresi. Olvasóink nevében is köszönöm álmát.

 

Üdvözlettel:

Ruth
XVIII. évfolyam 6. szám

Címkék: álomfejtés

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.