Arcképcsarnok

A ház, ahol megváltozik az élet

Láthatatlan erők veszik át a látható test fölötti uralmat - Nyomorékokat szabadít meg a kerekesszéktől, tumorokat távolít el a testből

    „Láttam Rault felkelni tolószékéből és elindulni, ötven évig tartó kétoldali bénulás után. Az előző látomástól kábultan tanúja lehettem, amint Joao eltávolítja egy nő szemtumorát. Számtalan műtétet, kezelést és gyógyulást láttam, többek között saját asztmámét.”  

       


    Rippel Emília és Joao

     

    Így vezeti be könyvét a csoda hatása alatt álló szerző, Roberto Pellegrino-Estrich, s ugyanerről számol be Rippel Emília, a könyv magyar nyelvre fordítója is. Mindkettőjüket a tudomány kritériumaira tanították. Arra, hogy csakis az a tudományos, ami hagyományos módon érzékelhető, bármikor megismételhető, ember által kreált eszközökkel mérhető. Egy különös, de nem véletlen találkozás azonban mindkettőjük életét, gyógyítási szemléletét gyökeresen megváltoztatta.

     

    Persze az ilyen találkozások soha nem esnek meg véletlenül, még akkor sem, ha úgy tűnnek. Minden, amihez az embernek köze kell, hogy legyen, szép csöndben, szelíden közelíteni kezd. Sokszor csak később kap jelentőséget vagy értelmet a történés, az átélt élmény, ám biztosan hatással van a későbbi élet egészére. S mint ahogy igaz, hogy a nagy dolgok mindig végtelenül egyszerűek, a nagy találkozások is szenvtelenül, várakozások nélkül kezdődnek. Emília sem sejtette, milyen sorsfordító eseményben lesz része Brazília közepén, nem messze az esőerdők övezetétől, egy apró, látszólag jelentéktelen kis falucskában.

     

    Történt, hogy valaki elmesélte neki, Abadianiba (abadzsnáni) készül. Ott él egy gyógyító, aki nyomorékokat szabadít meg a kerekes széktől, tumorokat távolít el a testből, s aki révén a vakok ismét látnak, s a siketek ismét hallanak. Hitte is meg nem is, hogy létezhet ma ilyen ember, hiszen Emília orvos, természettudós, akit ugyebár arra tanítottak, hogy csak az a tudományos, ami érzékelhető, eszközeinkkel mérhető, bármikor megismételhető. Jobb híján azt mondta: rendben, megy majd ő is. Aztán a dolog hónapokra feledésbe merült.

     

    Nem sok idő volt hátra az indulásig, amikor megcsörrent a telefon: az utat be kell fizetni. Jó, mondta a doktornő, lesz, ami lesz, fizessék be őt is Amerikában élő rokonai. A fehér ruhát, a tájékoztató prospektust, a jegyzetfüzetet otthon ne hagyd! – figyelmeztették. A repülőgépen vette észre: a fontos tudnivalókat tartalmazó füzetecskét bizony otthon felejtette, ám ki tudja, miért, a kézi számítógépét magával vitte. Minek nekem az esőerdő közepén a laptop? – mosolygott magában Emília, hiszen ott nincs internetes csatlakozás. Később persze kiderült, miért intézték úgy odaföntről, hogy magával vigye a gépet.

     

    A meditációs szoba

     

    Hosszú és fárasztó utazás után rengeteg idegen emberrel és rokonával együtt Rippel Emília, a magyar orvos, megérkezett Abadianiba. Ahogy leszállt a buszról, szívét marokra fogta a helység légköre. Egész lényét egyetlen pillanat alatt rabul ejtette a kis falu aurája. S ott találta szembe magát Istennel, a transzcendens hatalommal, amely sokszor a legelesettebbekkel a legbőkezűbb, s nem veszi figyelembe a tudományosság ember fogalmazta alaptételeit.

     

    Hófehér sor kígyózott a Ház előtt, bebocsátást várva a gyógyító helyiségekbe. Megannyi beteg ember, reménysugárral a szemében, meggörnyedve, fájdalommal eltorzult arccal vagy csak tudományosan kételkedve. Szikrázott a nap, s odalent a völgyben több ezer tonnányi kristály szórta erejét, megsokszorozva a fény jótékony energiáját. Áldott ez a hely – gondolta a magyar orvosnő, s várta, mi következik ezután, ha belép Joao termébe. Nem volt különbség ember és ember között, mint ahogy nem volt különbség a teremtéskor sem, s legfelsőbb szempontból ma sincs. Dúsgazdag hollywoodi filmsztárok és politikusok, utolsó fillérjüket az útra kuporgatók a legnagyobb békében fértek meg egymással, mert néhány hétre jelentéktelenné váltak a társadalmi különbségek, s minden szem rányílt arra, amit az előítélet vagy a civilizációs tudatlanság addig elhomályosított.

     

    Feleslegessé vált mankók és tolókocsik

     

    A gyógyulásra készülni kell, mint egy rendkívüli ajándék méltó fogadására. A fehér öltözék tisztaságot sugároz, ami fegyelmet, tartást ad. Belsőleg pedig úgy készülnek a betegek, hogy itt-tartózkodásuk idején nem esznek disznóhúst, nem isznak alkoholt, s tartózkodnak a szerelem fizikai kifejezésétől, a tilalmak megszegése ugyanis hatalmas energiát vonna el testüktől és lelküktől. És ez az, amit odaát, odafönt nem akarnak, ezért gondoskodnak arról, hogy a lemondás ne kínos, spártai önmegtartóztatás legyen, hanem természetes benső igény.

     

    „Igen, mama! Higgy nekem. Jön a vihar. Összedőlt házakat és halott embereket látok. Kérlek, siessünk, erőszakoskodott Joao, és kezénél fogva húzta édesanyját. Még a vihar előtt elérték a falut. Sokan meghaltak, húsz ház összedőlt, köztük a bátyjáé is.” Mindez gyermekkorában történt Joaóval, amikor még csak érezte, de nem ébredt tudatára küldetésének. Akkor még csak egy gyerek volt a többi közül, bár rendkívüli gyerek. De mint ahogyan a patak folyammá duzzad az őt tápláló vízerek által, úgy nőtt Joao ereje is. Tizenhat évesen már tudta, mi a dolga ebben az életében.

     

    A Ház meditációs helyiségeiben készítik föl gyógyulásra a lelkeket, s ennek befogadására a testeket. Emília meglepődött, amikor megkérdezték tőle: látható vagy láthatatlan szemműtétet szeretne. Gondolta, legyen inkább láthatatlan, hiszen egyszer már átesett egy szemészeti operáción a klinikán, s most nem akarta kényszerűen látni, amint szikével matatnak a szemében. Rendben. Ott, a láthatatlan beavatkozásra várókkal együtt megtörtént a csoda. A módosult tudatállapot végtelen nyugalmában dr. Rippel Emília visszakapta a tökéletes látás ajándékát. Nem önszuggesztió volt ez – a varratokat is érezte a szemében, mint akkor a klinikán, csakhogy ezek a varratok külső érzékszervekkel nem voltak láthatók.

     

     

    A Joaóban megtestesült szellem fizikai operációt végez

     

    És abban a pillanatban, a sok jelenlévő saját csodája mellett történt még valami: Emília tumoros barátnője itt, Budapesten átmenetileg rosszul lett. Úgy beszélték meg, hogy a Házban gyógyulást kérnek neki is, így Emília egy lapra írta barátnője nevét, s bedobta a kosárba. Ahogyan ő ott, átmeneti kis rosszullét kíséretében barátnője Pesten kapta a gyógyulást. A tumort a modern gépek (amelyek mindent látnak) később már nem találták. A barátnő végérvényesen megszabadult betegségétől.

     

    A látható műtét más kérdés, és még a felvételek dacára is felfoghatatlanabb. Joao, a félig indián, félig spanyol férfi, mint kamaszkora óta oly sokszor, imát mormol – aztán átlényegül. Testén a rázkódás hulláma fut végig, a látók fényvillanást is érzékelnek, s attól a pillanattól kezdve az a lény, aki Joao Teixeira da Faria nevet kapott ebben a világban, megszűnik létezni. Testét, kezét, gondolatait már nem ő irányítja, mindent, ami őt jelenti, átad egy nálánál sokkal magasabb hatalomnak. Láthatatlan erők veszik át a látható test fölötti uralmat, s Joao gyógyítani kezd. Szemet operál egy közönséges konyhakéssel, s néhány perc múlva a páciens nem akar hinni annak a szemének, amelynek világát éppen most kapta vissza. Fejét csóválja, mert nem érzett fájdalmat, nem szorongott a beavatkozás alatt. Nem, mert ez a beavatkozás valójában beavatás volt. Jelzése annak, hogy a beteg készen állt a gyógyulásra, életének megváltozására. Magasabb osztályba léphetett.

     

       

    Joao körül a benne megtestesült szellem energiája látható

     

    A Joao működését irányító entitások egyikének sincs szüksége bonyolult diagnosztikai eszközökre, már a terembe lépés pillanatában mindenkiről mindent tudnak. Nem kell szó, magyarázkodás, az eredendő bűn hamis tanításából fakadó bánat, önvád. Elég egyetlen pillantás a gyógyító szemébe: a láthatón át a láthatatlan bizonyossága tárul föl. Mint Einstein, a halhatatlan zseni, aki rájött: ha még egy kicsit számolna a látható és megfogható világban, azzal éppen Isten létét bizonyítaná.

     

    „Amikor Joao nem gyógyít, és nem áll kapcsolatban a szellemi gyógyítókkal, beismeri, hogy fogalma sincs az orvoslásról, a vért látni sem bírja, és az injekciót is utálja.” Valóban, minden sterilizálás nélkül műt, bár vér egyáltalán nem folyik, noha akinek van némi anatómiai ismerete, azt várná egy hasüregi operáció során. Persze a természettudományba ragadt ember azt sem tudja elképzelni, miként gyógyíthat egyetlen ember több beteget egy nap alatt, mint például egy központi klinika orvosai egy hónap alatt összesen. A választ a gyógyultak már érzik, mert olyan csatornák nyíltak meg bennük, amelyek a felsőbb világokhoz kapcsolják őket. A többiek várnak, hisznek vagy nem, rossz esetben ellenségesen lesnek. Gyógyulásuknak még nem jött el az ideje.

     

     

    A várakozók

     

    Két hét elteltével Emília lakást bérelt Abadianiban, mert a szakrális falucskát sehogy sem akarta otthagyni. Egy férfi adta bérbe házát, s megemlítette: könyvet írt Joaóról. Nem ritka, hogy orvosok válnak a gyógyító odaadó támogatóivá. A gyógyítás alatt a Joaóban lévő entitás mindig kéri is a jelenlévőket: ha van köztük orvos, menjen közel, figyelje, amit tesz. A gyógyításokat szabadon lehet dokumentálni fényképpel, filmfelvétellel. Így készített Emília is sokórás anyagot, amelyet itthon megrázó filmmé vágott össze. Roberto kérte Emíliát, fordítsa magyarra a könyvét. Ekkor előkerült a kézi számítógép, s az orvosnő néhány nap alatt szótár nélkül lefordította a kiadvány felét. Hazatérve nekiállt a maradéknak, ami több hetet vett igénybe…

     

    „A szellemgyógyítók, akik a munkájukhoz Joaót használják, egytől egyig kiváló emberek voltak az utolsó inkarnációjukban. Személyiségük jegyei Joaón keresztül érzékelhető. A segítő szellemek léteznek, és halhatatlanok.” Mi is azok vagyunk. Lényünk isteni eredetű, fényből való, de testbe kell költöznie ezen a bolygón. Minden betegségünk tanítás, a karmánk része. Valójában nincs is más dolgunk, mint emlékeznünk égi teremtésünk történetére, melynek eseményeit ősemlékezetünk őrzi. Tanulni, fejlődni Isten megismeréséért, benső békénkért. Legyőzni félelmünket, hogy a szeretetnek helyet adjunk. Aki szeret, az nem fél, aki szeret, az már tudja: örök életre született, mert a szeretni tudás maga a bölcsesség. És jó tanítvány, nyitott gyermek módjára elfogadni azt, amit még nem tudunk megmagyarázni.

    Niczky Emőke
    XIII. évfolyam 6. szám

    Címkék: Rippel Emília

      Aktuális lapszámunk:
      2020. április

      A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.