Arcképcsarnok

Az Imago Mundi együttes - A világ tükörképe – zenében

Olykor megadatik annak, aki örömmel ír tehetséges emberekről, hogy úgy írjon: az ajándék is legyen másoknak. Az ritkább, hogy olyan ajándékról írjon, amit ő kapott. Nekem ilyen volt, amikor tavaly, nem sokkal karácsony előtt megtudtam, hogy az Imago Mundi zenekar mint névadót tisztel. Az együttes énekesnője, Pénzes Matild ugyanis a Mantra Főiskolán feladott egyik vizsgatételem nyomán közvetítette az ihletet az együttes vezetőjének és gitárosának, Veress Gábornak, aki már régóta kereste a megfelelő nevet. Ők a mostani beszélgetőpartnereim.

 

Az Imago Mundi és a Természetgyógyász Magazin X. Karácsonyi Fesztiváljának résztvevői számára ugyancsak ajándék volt az együttes első és nagy sikerű bemutatkozása az elmúlt év karácsonyán. Azóta sok minden történt az együttes háza táján, átalakultak, megváltozott a felállás, gazdagodott a hangzásviláguk, Indiában jártak, megjelent egy CD-jük, elkészült a Szőlő című számuk videoklipje, egyre többször játsszák a számot a rádiócsatornák, ahová beszélgetni is hívják őket.  


 

 

 

Mit jelent Nektek az Imago Mundi név, hogyan fejezitek ki általa zenétek üzenetét?

 

Gábor: – 2003-ban kezdtünk el közösen zenélni. Nagyon hosszú folyamat volt, mire kialakult, miről szóljon a zenénk. Végig szerettünk volna olyan nevet találni formálódó, alakuló együttesünknek, ami egy kifejezésben az egész zenénknek, mondanivalónknak a sűrítménye. Mikor már szinte lemondtunk arról, hogy sikerül jó döntést hoznunk, akkor Matild mesélt a vizsgáiról a Mantrán, és megemlítette az Imago Mundi nevet, s abban a pillanatban hirtelen összeállt a kép. Korábban mindig volt kölcsönösen valami kifogásunk a felvetett nevekkel kapcsolatban, de ebben mindenki egyetértett, hiszen erről kell szólnia a zenének. Ennek a latin kifejezésnek van szakrális verete is. Az Imago Mundi jelentése, azaz a világ tükörképe olyan szimbólum, melyben kifejeződik a világ nagy rendje, működési elve.

 

Matild: – Nekünk ez az életünk. Amint fent, úgy lent. Mire a név meglett, sok minden történt. Azért volt fontos nekünk ez a név, mert azt is jelezte, hogy miután hosszú időn keresztül Gábor sem találta meg a közös társakat a zenéléshez, én sem találkoztam olyan zeneszerzővel, akinek a zenéje az én világomat tükrözné, most végre megtaláltuk, közös világba kerültünk. Ezt a világot szeretnénk mi megmutatni másoknak is.

 

 

Gábor: – Mások számára talán túlontúl hosszú lenne az az előkészítő folyamat, amíg azt éltük meg, hogy valamiképpen soha nem az a hangzás szólalt meg, ami bennünk élt. Ennek a három évnek el kellett telnie – viszont az eredmény számunkra végül is sokkal szebb lett, mint azt eredetileg gondoltuk.

 

Ha jól sejtem, a találkozásotokban is meglátjátok mindezek után a sorszerűséget…

 

Matild: – Igen, nyilván az sem véletlen, hogy amikor immár több mint tizenhat évvel ezelőtt Toldy Máriánál tanultam, s egy másik tanítvány a Latin Combo együttesbe járt énekelni, emiatt pedig többször elmentem meghallgatni a zenekart, Gábor akkor már épp nem játszott ott. „Elvétettük” a találkozást… Addigra én már szereztem egy kis nevet magamnak a megyémben, ahol felnőttem. Versfeldolgozásokat énekeltem, szerepeltem a rádióban, tévében, közben egy egészségügyi szakközépiskolában tanultam Mátészalkán. Ott főként azokból az ismeretekből táplálkoztam, amiket nyaranta egy hónap alatt segédnővérként tapasztaltam, gyűjtöttem össze, mert minden osztályra bekéredzkedtem, olyan kíváncsi voltam mindenre, ami az egészségest a betegtől, vagy éppen az életet a haláltól elválasztja. Az iskolában elnézők voltak, mert én képviseltem őket minden rendezvényen, mégpedig a hangommal és a gitárommal. Ezzel jártam a nyári szünetek maradék hónapjaiban az országot is, az utcán zenéltem, mindig annyi pénzem volt, hogy meglett éjszakára a szállásom. Rengeteg élményt gyűjtöttem, volt, hogy megálltak egész turistacsoportok, láttam, ahogy sírtak az emberek az utcán engem hallva, virágcsokrokat vettek… Hosszú évekig a zene és a gyógyítás mindig párhuzamosan haladt életemben. Tizennyolc évesen jöttem Budapestre nővérszállóra, nővér voltam tizenöt éven át, állandó éjszakás kórházak belgyógyászatán. Közben énekórákat vettem, klubokban, partikon énekeltem, versenyeken indultam, mégpedig Matilda néven, mert dédnagymamám, nagymamám után édesanyám is ezt a nevet viseli. Mindig bekerültem az első háromba, de soha senki nem állt mellém, hogy akkor menedzsel. És egyszer csak szóltak, hogy Veress Gábor keres egy „szőrös hangú” énekest…

 

 

Márpedig a te hangodra sok mindent lehetne mondani, csak éppen azt nem, hogy férfias zengése lenne…

 

Gábor: – Szerencsére Matildnak épp olyan hangja van, amiről csak álmodhattam volna. Amikor meghallottam, tudtam, hogy nem keresek mást. Ez a hang is segített nekem abban, hogy visszataláljak végleg a zenéléshez. Mondhatom ugyanis, hogy voltaképpen zenésznek születtem, kisgyerekkoromtól kezdve zenéltem, karmester akartam lenni, komponáltam, zongoráztam, fuvoláztam. Háromszor volt döntési helyzet az életemben, amikor választanom kellett a zene és valami más pálya között. Sosem a zene mellett döntöttem. Először tizenhárom évesen, amikor korengedménnyel elkezdhettem volna a zenekonzervatóriumot. Akkor le is tettem a fuvolát. Néhány évvel később azután mégis felvettek a gitárszakra, ám végül a jogi karon kezdtem el tanulni. Egyetemi éveim alatt is zenéltem, például a Latin Combóban, mígnem újabb döntő pillanat következett: családot és ügyvédi irodát alapítottam, a napi tizenkét óra munka mellett pedig nem ment a zenélés, tizenöt évre abbahagytam. Nem teljesen, de hallgatott bennem a zene, illetve elnyomtam magamban a hangokat. Idővel azután elkezdtem rosszul érezni magam a bőrömben, tudatosodott bennem, hogy zsákutcába került az életem, olyan lett, amitől óva intettem volna magamat tizenéves koromban. Eljött egy pont, egyszer csak megcsömörlöttem, nem akartam úgy élni tovább, lassan körvonalazódott, hogy más a feladatom. Volt egy régi zenésztársam, aki érthetetlen és indokolatlan módon, merthogy sosem erősítettem meg, sosem hívtam vissza, másfél éven keresztül telefonálgatott, hogy menjek zenélni. Elkezdett bennem mocorogni valami, tulajdonképpen ő rángatott vissza. Felnyílt a szemem, hogy magammal szemben vannak kötelezettségeim. A harminckilencedik születésnapomon kezembe akadt egy olasz zenei újság, kék pillangók kísértek akkoriban, annak a címlapján is az volt, megvettem. Abban olvastam egy cikket, hogy Isten ellen való vétek, ha valaki a tehetségét nem aknázza ki. Azt azért kapjuk, mert azzal dolgunk van és az mások számára is hasznos. Akkor rájöttem, hogy nekem a zenélést kell fő helyre tennem az életemben. De az igazi ébresztő Matild volt nekem.

 

A szőrös hang hiánya ellenére…

 

Gábor (nevetve): – Igen. Ugyanaz a tűz és láng volt ebben a hangban, amit elképzeltem énekhangnak. És akkor azt mondtam, hogy vagy Matilddal zenélek, vagy senkivel.

 

Megtaláltátok egymást, majd az együttes többi tagját is. Igazi szupergroup vagytok, nagyon profi zenészek jöttek össze.

 

Gábor: – Azért ehhez is kellett idő. Folyamatában is elég érdekes volt, három évig négy fal között próbáltunk, barátokkal játszottunk, de sosem az szólt, amit belül hallottam. Volt egy hangzás a fejemben, s hogy megvalósuljon, megszólaljon, sok zenésszel próbálkoztunk. A végén már azt gondoltam, hogy ez az, amit meg lehet valósítani, rosszul képzelem, ha ezzel elégedetlen vagyok, s magamra vessek. Megrekedtünk…

 

 

Matild: – …és ekkor olvastam a Természetgyógyász Magazinban egy írást Jeszenszky Istvánról és lemezéről, a Gyógyító varázshangokról. Mondtam Gábornak, hogy nekem hallanom kell ezt a zenét. Fel is hívta Istvánt, találkoztunk, beszélgettünk, kiderült, hogy mi is zenélünk, s akkor meghívott minket, hogy ha Szentbékállán járunk, látogassuk meg őt. Végül tavaly nyáron el is jutottunk kis remetelakába. Eleinte még tartózkodó volt, de utána, amikor meghallotta a zenénket, befogadott, sőt nagy barátság született közöttünk.

 

Gábor: – Sőt hamarosan együtt utaztunk Indiába. Azt vettem észre ugyanis, hogy már negyedszerre mondta István, hogy két hét múlva indul Keralába. Mi ketten végül is az ő jóvoltából jutottunk el egy hónapra Dél-India kulturális központjába, általa ismerkedtünk meg Shamalával, a cochini Dharani School tradicionális tánc- és zeneiskola vezetőjével. Ebből a találkozásból is barátság lett. A művészeti iskolában belekóstolhattunk a helyi zene- és énektechnika rejtelmeibe. Mindennap jártunk órákra, de mégis a legnagyobb tapasztalat az volt számunkra, hogy nekünk a magyar népzenét kell tanulmányoznunk. Shamala több fellépést is szervezett nekünk, többek között a helyi Rotary klubban, ahol magyar dalokat és népdalfeldolgozásokat játszottunk hárman, Matild, István és én, ének, sarod és gitár felállásban, nagy sikerrel. Megismerkedtünk egy professzionális helyi stúdió tulajdonosával és Kerala több kiváló zenészével is. A stúdióban közösen rögzített dalok közül itthon elsőként a „Szőlő” készült el és kerül közönség elé. Láttam kint, mennyien készítenek fúziós zenét, az indiai hangzást ötvözik az európai­val. Nem akartam indiai zenét csinálni, de vannak olyan hangszerek, amelyek az emberekben olyan tónusokat szólítanak meg, amit más hangszerekkel nem lehet. Ilyen a tabla, ami egészen furcsa régiókban tud rezgéseket kelteni bennünk, vagy a bambuszfuvola, ami megszólal kint készült számunkban is. Ugyanakkor nem indiai zene született. Nyugati hangzásvilágot szerettünk volna, így kerültünk Jamie Winchesterhez. A szám végleges formáját az ő zenei produceri közreműködésével nyerte el. A „Szőlő” teljesen európai dal, melybe a tabla és a bambuszfuvolák varázsolnak keleti hangulatot. A dal szövegét, már itthon, Bornai Tibor írta. Igazi telitalálat lett.

 

Matild: – Az igazi csoda az volt, hogy Indiából hazatérve, miután kint néhány dolgot megértettünk, pillanatok alatt összeállt a zenekar. És egyszeriben nemhogy az a hangzás szólalt meg, amit mindig is szerettünk volna, amit magunkban hallottunk, hanem még annál is jobb. Mégpedig egyszerűen azért, mert mindenki a zenekarban klasszikus zenei pályáról került hozzánk. Mi úgy tartjuk, hogy a zenénk, bár az akusztikus megszólalást a modern hangzásokkal ötvözi és egyaránt merít az európai klasszikus zenei hagyományokból, a jazzből, a népzenéből, egyszóval mai zene, de voltaképpen klasszikus zene. És egy irányba haladunk, mindenki egyetért a célokban, stílusban. Megtörtént, amit a szőlő, mint szimbólum tükröz: az a folyamat, ahogy a gyümölcs borrá válik, és ahogy érik az ember is, ha szellemi úton jár. Idő kellett, míg kiforrta magát a zenénk, s ehhez nekünk is sokat kellett változnunk, megérnünk a feladatra. A helyszínek és a zenei eszközök megválasztásával is ezt a lélekhez szóló mondanivalót szerettük volna kifejezni, ez az, amit a dalról készült videoklipben az Indiában készített képanyag is erősít. A klip forgatása is több helyszínen történt: Indiában, továbbá a Balaton-melléki borvidéken, valamint Budapesten. Valachi Attila, a rendező nagyon ránk hangolódott, érezte a dalt. Miután megkapta az indiai felvételeket, elkészítette velünk a badacsonyiakat. Gyönyörűen megjelenik a szimbólumokban, amit elképzeltünk. Egyfajta képi fúzió keletkezett, hiszen mi jellemezhetné jobban az európai kultúrát, mint mondjuk egy timpanonos épület, keletet pedig a klipben utána következő Siva-templom. Ő is ihletetten, ráérzéssel készítette a filmet, a dalszöveg és a zene között teljes lett a szinkron azzal, hogy a képek csodásan összesimították őket teljes egésszé. Ez a dal, de a klip is letölthető már a honlapunkról.

 

Mit jelent számotokra ez az eredmény? Az, hogy Imago Mundi lett a nevetek, azt is jelzi, hogy fontos, mondhatjuk talán, hogy szakrális értékeket szeretnétek közvetíteni.

 

Gábor: – Egy hétköznapi este otthon gitározgattam és megértettem, miért csinálom ezt, miért kellett a régi életemből kiszállnom. Rájöttem, hogy ez ébresztő zene, nekem azt kell átadnom, amit a saját életemben megélek. És annak tudok segíteni, aki éppen ott tart, ahol én. A szívcsakra megnyitásán dolgozunk, ha nálunk működik, akkor talán másnál is. A legtöbb embernél a pici parazsacskát piszkáljuk meg, hogy kitisztuljon a belső csatornájuk. Van, aki gyógyít a zenénkkel. Számomra két nagyon élesen elkülöníthető kategória van, van a zene és a szórakoztató zene. A zenének alapvető lényege kellene legyen, hogy spirituális. A zene imádság, egyfajta meditáció, annak a megmutatása, hogy többek a dolgok, mint ami látható, hogy nemcsak fizikai törvények szerint épül fel a világ.

 

Matild: – Nekünk a zenélés, éneklés szellemi út is és érzelmi munka is. Az Imago Mundi nekem meditációt és érzelmi önkifejezést is jelent. És azt, hogy mindent megváltoztathatunk, nincs lehetetlen, mert van egy másik világ, egy másik, teljesebb, megérinthető, megélhető valóság. Hogy a jóistennek mi a terve a zenénkkel, nem tudjuk. Mindig csak a következő lépcsőfokot látjuk. Az biztos, hogy december 22-én lesz egy nagy bemutatkozó koncertünk az IBS színpadán, amelyről felvétel is készül majd, így ez is látható lesz később a televízióban.

Csörgő Zoltán
XIII. évfolyam 12. szám

Címkék: Imago Mundi együttes, zene

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.