Arcképcsarnok

Bagdi Bella - "A boldogságom és a feladatom egy és ugyanaz"

Beszélgetés Bagdi Bella énekesnővel

Akik részt vettek a tavaly decemberi Természetgyógyász Fesztiválon és meghallgathatták Bagdi Bella koncertjét, annak is tanúi lehettek, ahogy egy sugárzó énekesnő átszellemíti a környezetét, magával ragadja az embereket és könnyedén megénekelteti őket. Senki sem gondolná róla, aki nem mellesleg készségfejlesztő tréner és életvezetési tanácsadó is, hogy úgy másfél évtizeddel ezelőtt még apáca szeretett volna lenni, annyira nem találta a helyét a világban.


- Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de én krónikusan szégyenlős gyerek voltam. Olyannyira, hogy a szüleimen és testvéreimen kívül nagyon nehezen tudtam szót váltani idegenekkel. Azóta is őrzök ebből a korszakomból egy kedves történetet magamban: egyszer édesanyám elküldött keresztanyámhoz, hogy meglátogassam. Mivel egyedül voltam, nem mertem becsengetni hozzájuk. Egy órán keresztül gyakoroltam, gondolatban eljátszottam előre a becsengetést, mire végre rászántam magam, hogy megtegyem. Azután amikor megnyomtam a csengőt, kiderült, hogy senki sincs otthon. Talán emiatt a lánykori félősség miatt is lettem nagyon fiús, igazi antinő, hogy senki ne lássa, milyen vagyok valójában: szerencsétlenkedő, görcsös, csúnya lány, akit nincs miért szeretni igazán és nincs helye a világban. És ha a személyiségem, önértékelésem alakulását nézzük, innen indultam én egykor.

 

- Ehhez képest színész lettél...

 

- Pont ennek köszönhetően. Hihetetlen igényem volt arra, hogy kifejezzem önmagam. Mivel vállalni nem mertem azt, aki vagyok, először József Attila versein keresztül kezdtem kimondani az érzéseimet, amiből később előadóestek születtek, majd a középiskola elvégzése után Nagyszalontáról, Arany János, Zilahy Lajos, Sinka István városából, ahol felnőttem, jelentkeztem a Kolozsvári Színművészeti Főiskolára. Persze elutasítottak, hiszen hiába jöttek belőlem hangok és érzelmek, mert a testem nem élt. Annyira benne volt a jelenlétemben az elzártság, annyira takaréklángon, elfojtva égett bennem a tűz, hogy a felvételiztető rendező úgy fogalmazott, hogy túl szűzies vagyok ehhez a szakmához. És akkor igaza is volt.

 

Valójában magam sem hittem abban, hogy színésznő lehetek, mert akkor úgy gondoltam, egy színésznőnek szépnek, mutatósnak és vagánynak kell lennie, és én úgy éreztem, hogy egyik tulajdonság sincs meg bennem. Ilyen voltam a férfiakkal kapcsolatban is, mert egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy egy férfi pont utánam vágyakozzon és belém szeressen. Közben nyitottam a kereszténység felé, egy lelkésznő lett a legjobb barátnőm, Teréz anya a példaképem, s az a gondolat született meg bennem, mi lenne, ha apáca lennék?

 

- Azért, mert azt érezted, hogy nincs helyed a világban? De hiszen ez menekülés lett volna!

 

- Igen, ez kiderült számomra, hiszen azért sokat hadakoztam azzal, hogy apáca legyek vagy színésznő? Lehetek-e keresztény szellemiséggel színésznő, vagy szolgáljam Istent a zárdában? Megírtam vívódásomat egy papnak, aki azt válaszolta, hogy Istent a világban is ugyanolyan teljes értékűen lehet szolgálni, mint a zárdában. És nagy szükség is van rá. És akkor eldőlt bennem, nekem a kinti világban van dolgom.

 

Ilyen múlttal érkeztem meg húszévesen Budapestre.

 

- Hogyan történt ez, miért épp ide jöttél?

 

- Egy ismerősöm hívott fel kirándulni, aki egy ideje már itt élt, s aki "véletlenül" elvitt egy Somogyi István által vezetett sámánkörbe. Tisztán emlékszem az első alkalomra: olyan volt, mintha egy idegen bolygóra csöppentem volna. Persze volt közös éneklés is, ez volt az első ilyen élményem. A végén István megjegyezte, hogy tetszik neki a hangom, ha nem vesznek fel a kolozsvári főiskolára, akkor menjek felvételizni az Arvisurába. Ez a mondat eldöntötte a sorsomat. Nem vettek föl a kolozsvári színire, és a szüleim, látva, hogy mennyire megvisel ez lelkileg, azt mondták: "Kislányom, ha neked ilyen fontos ez a színház, menj, nézd meg, mit nyújt neked Magyarország!"

 

- Azért ez nagy lehetőséget jelenthetett neked...

 

- Akkor ezt nem úgy éltem meg. A mai napig nagyon kötődöm Erdélyhez, eszem ágában sem volt onnan eljönni. Haragudtam is a sorsra, hogy miért kellett ennek így történnie. Sokáig nem tudtam feldolgozni a kiszakadásomat, főleg hogy nagyon nehezen alakult itt ki az új életem. Egyedül voltam. Nem úgy éltem meg, hogy kinyílt nekem a nagyvilág, hanem elveszítettem azt is, ami otthonom volt, tehát hogy újra kirekesztődtem az életből. Folyton visszavágyakoztam a múltba, sirattam a régi szép emlékeket, és a gyerekkorom óta összegyűlt több teleírt naplófüzetemmel aludtam el esténként. Hihetetlen, mennyire ragaszkodtam a múltamhoz, amiben nem is éreztem jól magam. Azután egy nap arra ébredtem, hogy eljött az idő, hogy döntsek magamról: továbbmegyek-e, indulok-e egy másik világ felé, hagyom-e magam élni és megvalósítom az álmaimat, vagy visszamegyek? Olyan mély zsigeri szinten elegem lett az önsajnálkozásaimból, hogy el­égettem minden naplófüzetemet és minden mást is, ami a múltamhoz erősen kötött engem.

 

- Olyan volt ez, mint egy ösztönös gyászmunka, egy időszak szertartásos lezárása?

 

- Igen, lezártam magamban addigi önsorsrontó mivoltom, aki áldozatnak élte meg magát. Ez hozta életemben az első hatalmas fordulópontot. Ezzel párhuzamosan az Arvisurában belecsöppentem egy olyan világba, ami elkezdett engem belülről megnyitni. A sámánszertartások, a rítusok, az éneklések felébresztették bennem a tüzet. Levedlődött a régi Bella, és egy egészen új Bella volt születőben. Forrás fakadt bennem, saját erőm, szabadságom forrása, ami egyre jobban áradt... Ebben az időszakban talált rám életem első nagy szerelme is. Ez volt az a kapcsolat, mely a spiritualitás szellemi síkját megnyitotta előttem. Ez azt jelentette, hogy csak filozofáltunk az isteni világról, de a gyakorlatban nem éltük azt. A nőiségem kinyílásának az útja is ekkor kezdődött. Ehhez sokat hozzátett Gór Nagy Mária Színitanodája is, ahová rá egy évre jelentkeztem, hogy Budapestre kerültem.

 

- Sikerült megtalálnod a helyed az itteni színházi közegben?

 

- Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor a válaszom: nem. Tudtam, hogy nem vagyok a saját helyemen. Halász Péternek, Jeles Andrásnak voltam a színésze, játszottam alternatív színházi közegekben, de úgy éreztem, nem azt csinálom, ami igazán belülről vezetni akar engem. Énekeltem egy etnojazz-zenekarban is, és volt olyan, hogy koncert közben elcsúszott a hangom, mert rágörcsöltem, hogy hamisan, csúnyán énekelek. Nagyon alacsony volt az önértékelésem, szükségszerű volt, hogy elérkezzen a töréspont, a "lélek sötét éjszakája", hogy újjá tudjak születni. Végül is akkor következett be életem első felnőttválsága, amikor a hét évig tartó kapcsolatom véget ért. Ez a hét év szimbolikus jelentőségű volt nekem, mintha lezárult volna a tudatlanságom korszaka, kikerültem a külső körülmények irányította útvesztőkből. Ennek a töréspontnak köszönhetem a spiritualitás a gyakorlatban című új életfejezetemet. Amikor javában benne voltam a saját válságom mély bugyraiban, életemben először elmentem öt napig böjtölni, ami azt jelentette, hogy csak vizet ittam. Ebben az öt napban valóban csoda történt velem: elengedtem mindent, amihez addig ragaszkodtam, lemondtam a színházról, lemondtam az éneklésről és új életet kezdtem. Megjelent a második meghatározó férfi is az életemben, aki megmutatta, milyen a spiritualitás szellemi síkja helyett a gyakorlatban élni azt.

 

- Lemondtál az éneklésről? De hiszen az Álomszínházban, amit Parádi Jóskával együtt irányítotok, mindig is énekeltél!

 

- Énekeltem, ha kellett, miközben improvizálva eljátszottuk az álmokat, amelyeket a közönség soraiból mesélt valaki. De az másfajta éneklés volt. Én a koncertezős, emberek elé kiálló énekes szerepemről mondtam le. De egyszer egy bécsi hangszerboltban jártam, ahol egy árva tambura lógott a falon, ami folyton azt sugározta felém, hogy "vigyél magaddal!". Azt sem tudtam, hogy kell vele bánni, hogy kell játszani rajta, de elhoztam magammal, olyan erős volt ez a belső hang. Onnantól kezdve lettünk azonban igazán elválaszthatatlanok, amikor Jeszenszky István megtanított, hogy úgy játsszam vele, mintha a szerelmesem lenne. De akkor még eszembe sem jutott, hogy másokkal is megosszam a dalaimat, akkor még csak magamat gyógyítottam velük. Az áttörést az hozta, hogy egyszer a moziban megnéztem  Bab'Aziz, A sivatag hercege című filmet.

 

- Ez, ha jól emlékszem, nagy tanító történet...

 

- Valóban, arról szól, hogy egy öregember átkel az unokájával a sivatagon, és az egyik jelenetben jön egy férfi, aki énekel, bohóckodik, és azt mondja a fiúnak, hogy "Neked énekelned kell, az a feladatod, hogy menj és énekelj!". Ültem a moziteremben, és ezt hallván azt éreztem, hogy egész testemen átlobogott valami. Életemben nem éreztem még ilyet, elmentem másnap is megnézni ugyanezt a filmet, kíváncsi voltam, érezni fogom-e megint ezt az érzést, s úgy lett. Mintha nekem üzentek volna: "Bella, neked énekelned kell, az a feladatod, hogy énekelj!" Ezt én valamiért sokáig nem akartam felvállalni.

 

- Ez a történet is úgy hangzik, mintha valódi csoda esett volna meg veled.

 

- Nem véletlenül, hiszen akkoriban már a mindennapjaim része volt a "Course in Miracles", a Csodakurzus. Ennek a kurzusnak az a lényege, hogy minden napra van egy mantrád, amit óránként el kell ismételned. Én ezeket a mantrákat megzenésítettem, hogy jobban a fejemben maradjanak, hiszen zenével sokkal jobban rögzülnek a szövegek az agyunkban. Jó példák erre a megzenésített versek, amelyeket lehet, hogy már tíz éve nem hallgattál, de még mindig tudod a szövegüket. Szóval én ettől egész évben transzban voltam! Így születtek meg a Csodadalok, de eredetileg nem a nyilvánosságnak készültek. Csakhogy jött valaki, aki azt mondta, hogy ő ezt kiadja. Tudtam, ez azt jelenti, hogy nem bújhatok el többé a feladatom elől. Ha azt akarják, hogy énekeljek és a dalaimmal gyógyítsak, akkor fölvállalom. De már nem azért énekelek, hogy tetsszen a világnak. Azt értettem meg, hogy ezekkel a dalokkal elsősorban magamat gyógyítom, s ha magamat nem tudom, mást se tudok. Az első nagyobb közös éneklés, amit vezettem, az tavaly decemberben volt a Természetgyógyász Magazin fesztiválján. Ott több százan énekelték, hogy "árad a fény", „a boldogságom és a feladatom egy és ugyanaz", és ott sírták el az Áldásdalt, s miközben zengett a terem, fogták egymás kezét és megáldották egymást. Annyira kíváncsi lettem, ha egy önálló estet, mantrakoncertet szervezek és nem egy rendezvényhez kapcsolódom, akkor eljönnek-e az emberek? És igen! Ebben az évben minden koncertemen telt ház volt, még a Kongresszusi Központban is. Csodás megélnem azt, ahogy az emberek komoly arccal ülnek be a koncertemre, és nevetősen, felszabadultan mennek el! Én ebben találtam meg magam, nekem Isten a hétköznapi életben a mantrákon keresztül vált láthatóvá és élhetővé. Teljesen meseszerű az is, hogy mindezt egy harmadik...

 

- Ne is folytasd! Biztos azt akarod mondani, hogy egy harmadik szerelem hozta el számodra...

 

- Ugye, hogy színtiszta mese, amiben létezem? Igen, a harmadik férfi mutatta meg, hogyan kell mindazt tovább adnom, amit a gyakorlatban már hétköznapi szinten élek. Ő koronázta meg azt, amit az első két férfi előkészített. Azt hiszem, ezt hívják kiteljesedett szerelemnek. Hatalmas ajándék az életemben látni a folyamatot, ahogyan félénk és önbizalomhiányos személyiségem kiteljesedett, magabiztos, érett nővé változott. Tele vagyok tervekkel, célokkal. Hamarosan megjelenik új mantra-CD-m, a Mantravilág, ezzel párhuzamosan önfejlesztő meditációs CD-im is, melyek a nemzetközi piacon hamarosan angolul is napvilágot látnak. Nem az a lényeg, hogy lesz-e terveimből valami vagy sem. Most már olyan dimenzióban élek, hogy ha Isten visszavenné mindazt, amit eddig adott, akkor is hálásan köszönetet adnék azért, amit már eddig megtapasztalhattam. Annyira boldoggá tesz az úton levés, hogy most nem megérkezni kívánok, hanem csak élvezni magát a folyamatot. Azt kívánom, hogy legalább egyszer mindenki élje át ezt, mert a tartós boldogság nem álom, hanem igenis megtapasztalható valóság. Sokszor azt érzem, hogy Isten nagyon mosolyog rám, szeret rajtam keresztül megnyilvánulni.

Csörgő Zoltán
XV. évfolyam 12. szám

Címkék: Bagdi bella, zene

Aktuális lapszámunk:
2017. október

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.