Arcképcsarnok

Bátorfi Andrea - A lélekkert ápolása

    Bátorfi Andrea képek segítségével vezet önismereti, meditációs foglalkozásokat, ugyanakkor az az út, amin jár, arra is példa, mennyire fontos, hogy következetesen, kitartóan kövessük benső  indíttatásainkat. Mert ez vezet el ahhoz, hogy kreativitásunk és ezáltal létezésünk forrását megtaláljuk. Művészettörténészként végzett, de az önfeltárás és tehetsége kibontakoztatása közben maga is művész lett. Kínai stílusú képeket fest, kiállításokon szerepel fotógrafikáival, melyeken a sokszoros expozíció és tükrözés eredményeképpen nagy erejű természeti szellemlények bukkannak elő. Ám hosszú út vezetett odáig, hogy rátaláljon a saját feladatára, a benne sokáig rejtőző művészre és tanítóra.


    Húsz évig teljes sötétségben Csipkerózsika-álmát aludta bennem művészi énem. Gyermekkoromban mindent lerajzoltam, ami csak körülöttem volt, még a macijaimat is rajzolni tanítottam. Bármi, a legszürkébb tárgy is méltó volt a figyelmemre, sok füzetet telerajzoltam. Később a verses füzetek tornyosultak. A leghétköznapibb helyzetekben, a lépéseim ritmusára, a fürdőkádban a habokban pancsolva, mindenütt versek születtek. Apám volt az, aki igazán örült a képeimnek és az írásaimnak, emlékszem, milyen büszke volt egy-egy új versemre. Így kezdett bennem épülni a művészi világ. Amikor tízévesen elvesztettem az apámat, egy vágással vége szakadt ennek a tehetségfolyamnak: nem írtam verseket, nem rajzoltam többet. Utolsó versembe halála után néhány héttel kezdtem bele, egy történetet akartam írni a bölcs, szeretetteljes öregapóról. Leírtam, hogy „Volt egyszer egy apó…”, és itt leállt a sor, nem telt többé a füzet. Hatalmas töréspont volt ez az életemben, s húsz évnek kellett eltelnie, mire művészi oldalammal újra felvettem a kapcsolatot, immár tudatosan.

     

    Kamaszkorodban sem jött elő, nem firkálgattál?

     

    De állandóan, ami gyanús lehetett volna. Ma már látom, hogy ez is ebbe a világba vezetett. A művészi tevékenység búvópatakként, kerülőutakon bukkant fel. Kamaszként a napjaim jelentős részét ábrándozással töltöttem. Bekapcsoltam a zenét és órákon keresztül színes képzeletvilágokban kalandoztam. Naplóírásba fogtam, de mások verseit és képeit gyűjtöttem a füzetekbe. Később évekig álomnaplót vezettem, mert azt tisztán éreztem, mennyire fontos a belső képi világ. Ám édesanyám úgy ítélte meg, hogy „odakint a nagyvilágban” nem leszek életképes ilyen művészi beállítottsággal. Nagyon mélyen beleásta magát a sejtjeimbe, hogy a lélek érzékenysége hiábavaló dolog, amire nincs szüksége senkinek. Az ő határozott javaslatára végeztem el a közgazdasági egyetemet, amihez még távolról sem volt közöm, viszont jó barátokra leltem. Ott találkoztam későbbi férjemmel is, egy olyan fiatal tanársegéddel, aki kiszúrta, hogy mennyire hihetetlenül nem vagyok odavaló. Látta, hogy ébredezik bennem valami, de nem a helyemen vagyok. Felbátorított, hogy próbáljak mást is tanulni, így jelentkeztem az ELTE művészettörténet szakára. Ez a választás sem fakadt mély meggyőződésből, de legalább közelebb volt ahhoz, amit sejtettem magamról. Mivel az eredendő tehetség időlegesen eltemetődött, az önismeret is megrekedt, hiszen nem volt miben kísérleteznem, kipróbálnom magam és fejleszteni a tudatosságomat. De a művészettörténet szakon sem találtam meg, amit kerestem. Az egyetem végére fogalmazódott meg bennem, hogy ami igazán érdekel, az a műalkotások lélekre gyakorolt hatása: mitől bolydul fel, remeg meg a bensőm, amikor egy nagy erejű műre pillantok és mindez hová vezet engem.

     

    Erdei természetszellem (fotógrafika)

     

    A katarzis nem tárgya egy történeti tudománynak…

     

    Annak működését magamnak kellett kikísérleteznem és megértenem. A művészettörténet történeti módszereket használ fel arra, hogy minél több adatot gyűjtsön össze korokról, művekről. Tettem néhány kísérletet, s dolgoztam a Nemzeti Galériában és a Műcsarnokban is, de nem tudtam végül muzeológussá vagy kurátorrá válni. Mindkét helyen úgy éreztem magam, mint egy oázis nélküli sivatagban, ahol életerőm elapadni látszott. Harmincéves koromig törésekből állt az életem: munkahelyeket, feladatokat, hivatalos továbbképzési lehetőségeket hagytam ott, mert nem találtam, amit addig csak vakon, tapogatózva kerestem. Eleinte ugyanis nem tudtam megfogalmazni, mit keresek, hiszen legfőképpen a hiány vezérelt. Pszichológiát kezdtem tanulni, elvégeztem egy autogéntréning-képzést és különböző típusú meditációs módszereket gyakoroltam. Jungiánus szellemű sajátélmény-csoportokba jártam, és többféle terápiát kipróbáltam az irányzatok megismerése és a mélyebb önismeret érdekében. Igyekeztem feltérképezni ezoterikus, spirituális irányokat, hogy tisztábban lássam, milyen képességekkel rendelkezem, s hogy milyen akadályozó tényezők alkotnak torlaszt az utamon. Tanítani először harmincévesen kezdtem a Pázmány Péter Tudományegyetemen egy akkor induló művészetpszichológiai kísérletben. Később dr. Szőnyi Magda hívására dolgoztam a Magyar Szimbólumterápiás és Relaxációs Egyesületben és nevelési tanácsadókban, ahol még művészettörténeti alapokon magyaráztam a képeket. Már akkor igyekeztem azonban a hallgatók figyelmét felhívni a szimbólumokra, s arra, hogyan vonatkoztathatják magukra azokat. Végül a Műcsarnokban kötöttem ki, ahol művészettörténeti előadásokat tartottam és szerveztem, valamint tehetséggondozó, személyiségfejlesztő kreatív műhelyeket vezettem kimondottan felnőttek számára. Akkori óráimon a hallgatók intellektuális érdeklődésének kielégítése mellett a játékos elem dominált, az addig esetleg rejtett önkifejezési lehetőségeinkre való rácsodálkozás az alkotási folyamat közben. Idővel egyre nagyobb súlya lett az önismereti mozzanatoknak.

     

    Fényangyal (fotógrafika)

     

    Itt indult, hogy mások számára is tudatosítani kezdted benső kincsesbányájukat?

     

    Igen, elkezdtünk a képek segítségével mélyfúrásokat végezni, hol rejlik, fogalmazzunk így, feltáratlan kőolajmező, ahol ősi életek lenyomatai vannak összesűrűsödve, telve energiával… és mi mindent tudnánk meghajtani vele, ha a felszínre hozva feldolgoznánk! Emlékszem, hogy egy programozó fiatalember az egyik foglalkozáson egy olyan képpel, egy olyan kortárs fotóval találkozott, ami szó szerint elnémította. A hallgatóknak a padlóra színével lefelé fordított színes fénymásolatok közül kellett választaniuk, s a csöppet sem véletlen elv alapján mindenki kihúzta a neki legtöbbet mondó képet. Ez a fiú döbbenten ült a fotó előtt, fél órán keresztül még szólni sem tudott, nemhogy ollót és ragasztót venni a kezébe, hogy kollázst készítsen belőle. Végül csak annyit mondott: „Ne haragudjatok, nekem ez túl sok!”, és soha többé nem jött. Mágikus erő rántotta magával a saját mélységeibe. Láttam, hogy milyen megbabonázó ez az erő, ugyanakkor milyen félelmetes is tud lenni az ezzel való találkozás. Saját tapasztalataim nyomán azt is tudtam, mennyit veszíthetünk, ha nem azt mondjuk ilyenkor: nézzük meg, mi ez a varázslat, ami történik velem és ássunk mélyre! Ha elakad a szavam, én minden követ megmozgatok, hogy megértsem, mi történt, addig nem nyugszom, amíg nem találok rá a megfelelő válaszra. Eredetileg nem ez a fajta rádöbbentés volt a célom a foglalkozásokkal, de később már tudatosan kerestem annak a lehetőségét, hogy a képekkel ilyenfajta mágikus erőt felébresztő hatást érjek el. Ezzel az erővel való találkozás megérinti, sőt meg is rázhatja az egész személyiséget, elkezdi átalakítani, tágítani a tudatot, és ezzel új életirányok felé nyit utat. Egyre inkább úgy éreztem, nincs értelme másképp tanítanom, hiszen mi más lenne a művészet célja, mint hogy metamorfózison segítse át az embert: egy nagy erejű külső vagy belső képpel való személyes találkozás, netalántán „összeütközés” elindítja, támogatja személyiségünk érlelődését, az új ember megformálódását. Elsősorban az európai művészettörténet régebbi korokból való, szakrális művei közül válogatok, amikor efféle hatás kiváltására alkalmas, nagy erejű képeket keresek, de modern, sőt kortárs alkotásokat is felhasználok.

     

    Ködben úszó táj (tus, akvarell)

     

    Ezek a képek, mint általában a szimbólumok, úgy működnek tehát, hogy lelkesítő inspirációkat hoznak a felszínre és ezzel új távlatot mutatnak az életünkben?

     

    Igen, a szimbólumok megújító hatást gyakorolnak a pszichére, azt az újjászületés és egy kimeríthetetlen, örömteli felfedezőút lehetőségével ajándékozzák meg. Meggyőződésem, hogy a szimbolikus képekhez mélységes közünk van, a lélek nyelvén szólnak hozzánk, s általuk saját tapasztalattá tehetjük azt az időtlen igazságot, ami belőlük sugárzik. Műcsarnoki éveim után azt a módszert, megközelítést kezdtem el keresni, aminek a segítségével úgy tudom megszólítani a kortársaimat egy régi szimbólummal kapcsolatban, hogy azt a magukénak érezzék. Például ne utasítsák el, ne mosolyogják le a kék köntösben, csillagokkal megfestett Madonnát, hanem mai ésszel gondolkozzanak róla és a mai ember szívével érezzenek vele kapcsolatban. Szeretném bebizonyítani a hallgatóknak, hogy mindnyájunk lelkének valamely rejtett zugában ott él a külső kép által megformált szimbólum, és ha ennek a külső szimbólumnak megfelelő belső képpel felvesszük a kapcsolatot, az életünk hihetetlen módon gazdagodhat energiában, érzelmekben és motivációkban. A kapcsolatfelvétel módját saját magamon munkáltam ki, hiszen csak akkor tudom másnak is átadni a szimbólumokban kódolt igazságot, ha önmagam számára is elevenné tudom tenni. Az elmúlt éveket, amelyeket kisfiammal itthon töltöttem, szinte kirekesztve a külvilágot, a további önfelfedezésre és a belső képekkel való munkára használtam fel különféle meditációs és imaginációs módszerekkel kísérletezve. E munka során felbukkant a Belső Tanító az életemben, aki kézen fogott és biztonságosan vezetett előre a belső világ felfedezésre váró tájain. Azokkal a nagy erejű képekkel, amelyekkel az egyetemi éveim alatt is már olyan szoros kapcsolatot éreztem, most sikerült tudatos kapcsolatot létesítenem. Így született meg egy olyan módszer, amelynek a segítségével másokat is biztonságosan el tudok kísérni az energiának és az igazságnak abba a világába, amely ezeknek a képeknek a sajátja. Megkaptam és folyamatosan kapom a belső iránymutatást, és ezzel ki tudtam lépni az emberek elé, hogy képmeditációs foglalkozásokat vezessek.

     

    Zhengen játszom a pavilonban (tus, akvarell)

     

    Ez egy olyan képértelmezési módszer tehát, amelynek segítségével alkotó énünkkel és életenergiánk forrásával teremthetünk újszerű kapcsolatot?

     

    Igen. Helyzetünket és a képekkel való kapcsolatunkat egy hasonlat segítségével próbálom megvilágítani: úgy érzékelem, mintha burokban élnénk, ami megakadályozza, hogy túllássunk saját szűk életvalóságunkon. A szimbólumokkal teli, nagy energiatöltésű képek a burkon lévő pici ablakokként, mintegy kukucskálólyukként működnek, amelyeken keresztül a nagyobb valóság be tud szüremkedni a tudatunkba és a szívünkbe. Ehhez persze megfelelő odaadás és előkészület szükségeltetik. Bizonyos technikákkal át kell kapcsolnunk a hétköznapi, normál tudatállapotunkból egy mélyebb figyelmet lehetővé tévő megismerési módba. Ekkor a képek által a burkon ütött réseken, lyukakon át a végtelen, láthatatlan dimenzió fényei érinthetnek meg minket. Ebben a megérintődési szakaszban készülünk fel a vezetett imaginációra, amelyben a szimbólum igazságát, egyetemes érvényű tartalmát saját magunkra szabjuk. A személyre szabás azt jelenti, hogy a szimbólumokról lehántjuk azokat a vallási és történelmi rétegeket, amelyek nehezen megközelíthetővé teszik. Amikor pőrén, lecsupaszítva, vagyis demitologizálva ott áll előttünk a szimbólum, elkezdhetünk vele dolgozni, megnézhetjük, mi a mi egyedi, személyes kapcsolatunk vele, s hogyan jelenik meg az ősképek kimeríthetetlen raktárában, a saját lelkünk mélyén.

     

     

    Sztúpa (fotógrafika)

     

    Hogyan zajlik ez a folyamat?

     

    Először csak üldögélünk a vetített kép előtt és lelassulunk. Ez az egyórás diavetítéses, üldögélős beszélgetés teremti meg a fent említett átkapcsolás vagy átzsilipelés lehetőségét, amikor is lassan eltávolodunk a megszokott, hétköznapi, bal agyféltekés üzemmódunktól és fokozatosan engedjük kinyílni a kukucskálólyukakat. Ez az átkapcsolási idő nagyon fontos, hiszen nem lehet a gyors tempójú mindennapi világból rögtön a varázslatok világába ugrani. Beszélgetni kezdünk a képről, hogyan hat ránk, milyen hangulatot áraszt, milyen érzéseket kelt bennünk. Mesélek a hallgatóknak a művészről, a kompozícióról is, művészettörténeti érdekességeket osztok meg velük. Majd kérdéseket teszek fel, amelyek nyomán végül eljutunk a mű szimbolikus jelentésrétegéig, és igyekszünk tudatosítani a műalkotás kapcsán feltáruló nagy összefüggéseket. Nagyon fontos, hogy a burkon rést ütni szándékozó vetített kép megfelelő, sőt kiváló minőségű lelki táplálék legyen: amikor egy művész alkot és az isteni sugallatok csatornájává tud válni, akkor a képbe belefesti ezeket a magával ragadó, varázslatos energiákat. Ez átsugárzik a nézőre is, aki ha megnyílt, felkészült a találkozásra, a felé áradó energiát képes felfogni és megtanulhat élni vele. Az igazán jó műből mindig árad a hívás. Amikor kellőképpen felkészítettük, „felástuk és porhanyósítottuk” a lélek talaját, alkalmassá válik arra, hogy a vezetett imaginációban reagáljon, válaszoljon a műalkotásból áradó sugárzásra.

     

    Hogyan találnak rá a résztvevők a benső képeikre? Hogyan ismerik fel?

     

    Az imaginációban segítek a hallgatóknak belépni a festménybe, amely immár a belső képi világ részévé vált. A műből sugárzó hívás vagy felszólítás itt válaszra talál: az előkészített, vagyis felébresztett lélek a saját képeit kezdi küldeni az adott szimbólummal kapcsolatban. Így olyan tanítások és felismerések születhetnek, amelyek fontos útmutatóként szolgálnak az embereknek hétköznapi harcaik, problémáik közepette. Az imagináció után a csoport tagjai megosztják egymással a belső utazás során szerzett élményeiket. Minden témához tartozik egy kreatív óra, amikor az imaginációban felbukkant képeket megfestjük, lerajzoljuk, kezünkkel jól belegyúrjuk az agyagba vagy kollázst készítünk. Annyira finom, illékony az imaginációban feltáruló világ, s olyan könnyen semmivé foszlanak üzenetei, hogy muszáj rögzíteni, az anyagba horgonyozni a kapott belső képeket. Egy ilyen módon megmunkált benső tartalmat sokkal könnyebb értelmezni és eleven hatóerővé tenni az életünkben. Hiszen nem öncélú belső utazgatásokról van szó, nem csupán az élményszerzés egy újabb formájáról. A belső képekkel való munka egészebbé, kikerekedettebbé formál minket új képességek és egy kitágultabb tudatosság elnyerése révén, s hosszú távú hatással bír tehetségeink és akaraterőnk megerősödése által. Csodálatos felfedezés számomra az a folyamat, amikor egy imaginációban a végtelen lélekkút valamely mélyebb rétegébe sikerül leérnünk, ahonnan egyetemes érvényű képek fakadnak. Mivel ezek már nem csupán az egyén képei, a csoport többi tagja is intenzíven magába szívhatja, átélheti ezeknek az univerzális jellegű, archetipikus képeknek a gazdagságát. Saját belső képeink mellett ekkor már a társaink által megosztott hatalmas ősképeknek az igazsága, ereje is visz minket előre. Rendkívüli dolog részesedni egymás belső tapasztalásában, s összeolvadni egy nagy közös megismerésben! Évekre visszamenően emlékszem ezekre a nagy súlyú pillanatokra és a mélyrétegekből mások által előbányászott képekre, amelyeket a magamévá tudtam tenni. Ezekben a felemelő pillanatokban egymás által lehetünk többek, mélyebb érzésű és nagyobb élettapasztalatú emberek. Igen, ezeket az átváltoztató tapasztalatokat keresem és hívom a tanításban! Ahogy haladok előre az utamon és gyűlnek a felismerések a tanítással kapcsolatban, egyre hatalmasabb lehetőségeit látom meg annak, mi módon lehet még foglalkozni a műalkotásokkal, és hogy a benső képek megérintésével mit lehet elérni: a tudat kinyújtózását az egyetemes felé az alapigazságoknak és az energiának a be- vagy feláramlása révén.

     

    Részlet az egyik műhelyfoglalkozásról

     

    Milyen emberek járnak rendszerint a foglalkozásokra?

     

    Mivel nem pszichológus vagyok, nem kimondottan művészetterápiás foglalkozásokról van szó, noha történnek gyógyulások, hiszen a szimbólu­mok révén az emberekben fel lehet ébreszteni az emlékezést saját, igaz énjükre. Olyan kereső emberek jönnek a képmeditációs csoportokba, akik vizuálisan érzékenyek, érdeklődnek a képzőművészet iránt, ugyanakkor már megfogalmazódott bennük az igény egy mélyebb önismeretre, és vallásos módon vagy spirituálisan rendkívül fogékonyak.

     

    A képmeditációs folyamatban az egyik legnagyobb eredmény és öröm az, amikor egy imagináció során, még ha röpke időre is, de valódi otthonunk megtalálását tapasztaljuk meg, s ennek nyomán a helyes orientáció és önazonosság felismerésében részesülünk. Ha egyszer már bejártuk az erre a szent helyre vezető utat, az azt jelenti, hogy máskor is járni lehet, sőt kell is rajta. Meggyőződésem, hogy efféle felismerések, találkozások birtokában már nem lehet a régi módon élni, s ha egyszer megéltük, milyen intenzitású és minőségű az élet ebben a világban, onnantól fogva ez a tapasztalás mintegy kötelez minket a folytatásra. Komoly felelősséget jelent önmagunkkal szemben, hogy ne hagyjuk abba az önfeltárást, kutassunk és növekedjünk tovább minden módon. Tisztában vagyok azzal, hogy a hétköznapi gondok milyen könnyen elsodornak, eltérítenek bennünket a belső forrás vagy otthon felé vezető útról. Ezért szoktam javasolni, hogy a kreatív órákon megformált festményeket, kollázsokat vagy szobrokat rakjuk ki egy jól látható helyre az otthonunkban, hogy az szakadatlanul emlékeztessen minket a tapasztalásunkra, s intézhesse hozzánk a felszólítást az újbóli kapcsolatfelvételre. Az a legjobb, ha egy állandó lakóhelyet, mondjuk egy oltárt készítünk a művünk számára, amit körberakhatunk számunkra jelentőségteljes tárgyakkal. Fontos, hogy rendszeresen le tudjunk ülni az alkotásunk elé és engedjük, hogy újra és újra hasson ránk, hogy a belső szimbólummal egyszer már megszületett kapcsolatunk élő maradjon. A cél az, hogy előbb-utóbb mindenki kimunkálja magában azt a saját módszert, aminek segítségével önállóan eljuthat a belső képeknek abba az életgazdagító, biztonságot és erőt adó világába, amelyet az órán megtapasztalt. Az elmúlt, tavaszi félév műhelysorozatában az édenkert keresésére indultunk el belső tájainkon.A kert a lélek ápolásának, gondozásának az alapképe. Ha néhány hetet kihagyunk a locsolásban és a kertészkedésben, földünkön kipusztulnak az érzékenyebb fajták és elszaporodnak a szárazságtűrő gyomok, s előbb-utóbb mindent belep a gaz. Mennyivel nagyobb erőbefektetés mindent elölről kezdeni, ahelyett, hogy rendszeres, gyöngéd ápolgatással viselnénk gondját kincseinknek! Ez pontosan ugyanígy működik belső világunk kertjével kapcsolatban is. A lélekkert gondozásához tudatos elkötelezettségre van szükség és annak a nehéz feladatnak a felvállalására, hogy egyedül is folytatjuk a munkát. Saját belső ösvényünket önmagunknak kell kitaposnunk és járnunk rajta. Ha a dzsungelben vágnak vagy kitaposnak egy utat és azután nem járnak rajta, hamarosan benövi a gaz, eltűnik az ösvény. A tudattalan, ahol gyöngyszemértékű benső képeink hevernek, hasonlítható a dzsungelhez is, amelynek az egyik legfontosabb tulajdonsága a végtelen burjánzás és a mindent benövés. Én egy olyan felfedezőnek tartom magam, aki bejáratlan vagy alig feltárt új földterületeken vág csapásokat, épít ki ösvényeket, hogy az intuitív megismerésre fogékony embertársait egy ideig elkísérje befelé vezető útjukon.

     

    A Szent város (toll, akvarell)

     

    Mi lesz a következő képmeditációs műhelysorozat témája, és hol lehet a programjaidról információt szerezni?

     

    Az Aranytíz Művelődési Központban szeptem­ber közepén indul a következő műhelysorozat, amelynek témája a női lélek kibontakozásának folyamata a képi szimbólumok világában. A nőiség archetípusának megjelenései mindig és minden kultúrában felbukkantak, s napjainkban is meghatározzák a mai férfiak és nők lelki valóságát. A téma átfoghatatlanul hatalmas! Ebben a félévben igyekszem belőle kiemelni a Nagy Anyaistennő azon alakjait, mint például a benntartó „fazékanya”, a tápláló sokmellű vagy a vadakat uraló istennő alakjait, amelyek minden testi és lelki növekedés szimbolikus kifejeződései. A programról a www.aranytiz.hu honlapon vagy a szeptemberre elkészülő saját honlapomon lehet majd részletesebben olvasni.

    Csörgő Zoltán
    XIII. évfolyam 9. szám

    Címkék: Bátorfi Andrea

      Aktuális lapszámunk:
      2020. április

      A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.