Arcképcsarnok

Berger Hanna - A zene híd az ég felé

Berger Hanna régóta állandó munkatársa a Természetgyógyász Magazinnak, nevéhez fűződnek például a minden számban megjelenő keresztrejtvények. Már ez is jelzi, hogy különleges kapcsolat fűzi a nyelvhez, a magyar nyelvhez ("boldog vagyok, hogy magyar anyanyelvem van, olyan mélységei vannak, mint az ősi, szakrális nyelveknek, csoda!"), de az íráshoz is. Merthogy született grafológus, ami úgy értendő, hogy egyfelől mindig grafológus szeretett volna lenni, másfelől csak részben tanulta, akkor is a legkiválóbb tanároktól az intuitív grafológia alapjait, de a grafológiáról azt tartja tapasztalata alapján, hogy annak csak egy része tanulható. Hogy a magyar nyelven kívül még milyen más nyelvhez fűzi különleges kapcsolat és hogy mi minden tölti még ki nagyon sokszínű, gazdag életét, arról bőven árulkodik, hogy nemrégiben török újságírók hada ostromolta kérdéseivel.


- Mi mindent kérdeztek?

 

- Legtöbbször azt, honnan tudok úgy törökül, hogy egyáltalán nincs akcentusom, és hogy lehetséges, hogy a török zene felé fordultam?

 

- És mit válaszoltál?

 

- Azt, hogy a második anyanyelvem a török, és sokszor már törökül gondolkodom. Azután, hogy a kilencvenes évek elején megismerkedtem Mevlana Celaleddín Rúmi lényegre törő, teljességet sugárzó verseivel, és nagy érdeklődés támadt bennem a szufizmus, a kerengő dervisek általa alapított rendje felé, rengetegszer utaztam Törökországba, különösen az egykori kis-ázsiai szeldzsuk fővárosba, Konyába, a kerengő dervisek hazájába. A rendjük akkoriban még tiltva volt, rejtve működött, és nekem egyszer abban a mérhetetlen megtiszteltetésben, kegyelemben lehetett részem, hogy egyedüli nőként részt vehettem olyan titkos tasawwuf gyűlésen, ahol négy órán keresztül énekelték a szufizmus legfontosabb lelkigyakorlatát, a dzikr-t, vagyis Isten nevének és bizonyos Korán-részleteknek a recitálását gyakorolták. A végén az ud-os, a zenész odajött hozzám, az összes kottát, amiből addig játszott, összefogta, homlokához és szívéhez érintette, megcsókolta és átadta, hogy hozzuk el Magyarországra. Hihetetlen volt. Mai napig itt vannak a kották.

 

- Mit gondolsz, minek köszönhetted ezt? Hiszen nemcsak európai, nem moszlim, hanem nő is voltál!

 

- Nagyon csendben voltam, érezhették a tiszteletemet, alázatomat. De nagyon megható volt nekik is, hogy a saját nyelvükön szólok hozzájuk… Merthogy annyira megkapó volt számomra minden ottani korábbi élmény, olyan mérhetetlen hatással volt rám ez a kultúra, hogy úgy éreztem, meg kell tanulnom ezt a nyelvet. Hazaérve tanárokat kerestem, nyelviskolába jártam, sok török barátom lett. A törökök közismerten szeretik a magyarokat, testvéreiknek tekintenek minket. A nyelvünk és a kultúránk is részben közös. Egyébként a családunkban van egy török ág, egyik szépanyám konstantinápolyi török asszony volt, de persze nem ezért indultam el ezen az úton. Én azt érzem, hogy a török és a magyar emberek között híd van, egy vékony, érdekes híd. Igyekszem ezen a hídon járni, s nekem ez a híd a zene. Gyerekkoromban hat éven keresztül zeneiskolába jártam, zongoráztam, ezért nem ért annyira váratlanul a török zenei sokféleséggel való találkozás. Az első török útjaink után még nem is gondoltam volna, hogy énekelni fogok, de soha nem felejtem el, amikor a barátaim egyszer Isztambulban elvittek egy perzsa kávéházba. Ott kilépett a színpadra egy énekes, elkezdett énekelni, és velem akkor megfordult a világ, valami elindult bennem, rám mosolygott a sorsom. Ezzel borzasztóan nagy szerelem kezdődött, elmentem Anatóliába, vettem egy saz baglama nevű pengetős hangszert, elkezdtem tanulni rajta. A baglama azt jelenti: valamit összekötni. Állítólag amikor az angyalok fenn az égben meghallották ennek a hangszernek a hangját, azt mondták, hogy ez a hangszer össze van kötve az éggel, és amikor megszólal, megteremtődik ez a kapocs, híd. Ilyen híd nekem az ég felé a török zene. És az is lehet, hogy én magam váltam híddá időközben.

 

- Igen, hiszen a zenén túlmutat, hogy kicsit törökké kellett válnod…

 

- Az én lelkem, ha lehet ilyet mondani, már félig török. Itt kell lennem, de ha odamegyek, úgy érzem, hazamegyek. Ugye milyen furcsa a híd két oldalán lenni egyszerre? Ha visszajövök, akkor azért, mert azt érzem, itt van a feladatom: átadni mindazt, amit onnan áthozhatok. A hangok mögött rejlő erőt, örömöt, a világot, amit ez a zene megnyit, mert ez nagyon különleges világ. Ha megnyit valakit a zene, és ő megnyílik a zenének, akkor megérkezik ide, ebbe a világba Ezért hoztam el a zenét és kezdtem el keresni olyan embereket, akikkel át lehetne hozni közösen zenélve ezt az élményt, ezt a világot. Mondhatni továbbra is tenyerén hordozott a sors, mert megalapíthattuk 1997-ben az Arasinda együttest. Közben én továbbra is jártam ki Törökországba, és boldog-boldogtalannal, birkapásztoroktól egyetemi tanárig énekeltem. Próbáltam magamba inni a zenét, ott mindenki énekel, muzsikál, csodálatosan ápolják a hagyományt, nagyon tisztelem őket ezért.

 

- Másfél éve egy új zenekart hoztál létre, a Dilbert. Mit jelent ez a név?

 

- Azt jelenti: szépséges, gyönyörű nő. Perzsa eredetű szó, eredetileg azt jelenti: szerelemhozó. E képzeletbeli nő vonásait mutatjuk be különböző török és balkáni népek azonos gyökerű népzenéin keresztül. Csodálatos társakra találtam az együttesben, idősebb és fiatalabb népzenészekkel dolgozom együtt. Amiért tíz-tizenkét évet küzdöttem, most ért be, de nem véletlenül. Korábban soha nem jutottunk ki Törökországba, de váratlanul néhány hete meghívtak minket a szír határtól pár kilométerre fekvő, csodálatos kultúrájú, moszlim, keresztény és zsidó hagyományokat őrző Urfába. Mindez azután történt, hogy nemrégiben egy ottani nagyon híres népdal nyomán készült dalunk klipje felkerült az internetre. Gyönyörű, szomorú népdal ez, az ő szívük közepe, mondhatnám, hogy nem csoda, de igenis az, hogy néhány nap alatt felfedezték, több ezren megnézték, letöltötték. Ezután jelentkeztek az újságírók, majd két hét múlva meghívtak a nagy nyári négynapos Halik Ibrahim fesztiváljukra, ahol június 1-jén fogunk játszani a város szent tavának közepén felépített színpadon. Mi leszünk a fesztivál egy fő attrakciója, vasárnap este lépünk fel húszezer ember előtt. Egy háromperces kis dalnak ilyen ereje is lehet!

 

- Még épp csak tavasz van, de gondolom, nagyon várod már ezt a koncertet…

 

- Igen, tudom, nagyon erős lesz ott a kapocs a közönséggel. De a kis színpadokat is nagyon szeretem, amikor ott ülnek közel, és érzik még azt is, mikor veszek levegőt. Ilyenkor lehet igazán megérezni, hogyan érkeznek meg az emberek egy közös világba, milyen erős a szál, amit a zene feszít ki az emberek között. A közönség azt hiszi, én adok nekik valamit, nem tudják, ők mit adnak nekem, hogy én bennük gyönyörködöm.

 

- Mik az álmaid?

 

- Az az álmom, hogy mindig tudjak fejlődni, egy picit előrébb lépni. Mindenben, zenében, grafológiában, emberi kapcsolatokban… és bábozásban! Nagyon remélem, hogy a jövőben lesz arra idő, hogy egy török bábszínházat is létrehozzunk. A bábozás mágia. Már az is, amikor készítek a saját kezemmel egy bábot. Melyik az a pont, amikor belekerül a szellem, honnan lesz ő az, aki, mikor nő túl rajtam a báb? Nagyon szeretem a gyerekeket, jó lenne nekik bábozni, előadni a Törökországban rendkívül népszerű Naszreddin Hodzsa szép és tanulságos történeteit. És még egy álmom van: jó barátom és mesterem, Kazanlár Ámin Emil, a tarot kiváló ismerője nagyon biztat, hogy fejezzem be végre tíz éve készülő tarotkártya-sorozatomat, amit ceruzával rajzolok, sok szimbólummal, és írok is minden egyes kártyalaphoz, mert fontos lesz a betűk viszonya. Sok sugalmazást kaptam tőle, már csak két lap van hátra… Nincs más álmom, ugyanazt szeretném tenni, amit most, legfeljebb egy tágabb köntösben A sors mindig elém tárja ajándékait, nem kell felé közelítenem, ő közelít felém. 

Csörgő Zoltán
XIV. évfolyam 4. szám

Címkék: Berger Hanna, Dilber, zene

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.