Arcképcsarnok

Berger Hanna és Nyitrai Péter: Szíveken keresztül

Be­szél­ge­tés lapunk állandó munkatársaival

Kez­det­ben volt a ter­mé­szet­gyó­gyá­szat, és egy má­sik kez­det­ben volt a Ter­mé­szet­gyó­gyá­szat. Az idők so­rán mind­ket­tő meg­halt egy ki­csit, ma már vi­szont új­ból él a ter­mé­szet­gyó­gyá­szat, és van Ter­mé­szet­gyó­gyász Ma­ga­zin is.


Az ves­se rám az el­ső kö­vet, akit ke­reszt­rejt­vény­fej­tés so­rán kü­lö­nö­seb­ben ér­de­kelt vol­na a rejt­vény­ké­szí­tő sze­mé­lye. A „rejt­vé­nyes” em­ber amo­lyan fan­tom. Tud­juk, hogy a so­ro­kat va­la­ki­nek ki kel­lett ta­lál­nia, de a ne­ve nincs ott, a fény­ké­pe sem.

 

Az­tán leg­föl­jebb az tűn­het föl, hogy a sor­ra meg­fej­tett rejt­vé­nyek de­fi­ní­ciói frap­pán­sak, min­dig min­den „ki­jön”, nincs fö­lös­le­ges cel­la. Va­gyis hogy a rejt­vény na­gyon pon­tos. S ha rá­adá­sul még szel­le­mes is – no ak­kor, ta­lán ak­kor kezd ér­dek­lőd­ni az em­ber, ki bú­jik meg a víz­szin­te­sek és füg­gő­le­ge­sek mö­gött.

 

A Ter­mé­szet­gyó­gyász Ma­ga­zin rejt­vé­nyei ép­pen ilye­nek. Ér­de­kes­ség­kép­pen ket­ten is ké­szí­tik őket: Ber­ger Han­na és Nyi­trai Pé­ter. Izsák Je­nő ka­ri­ka­tú­rái­hoz kö­zö­sen ta­lál­ják ki a mot­tót, il­let­ve a de­fi­ní­ció­kat – így dol­goz­tat­ják meg az ol­va­sók szür­ke sejt­je­it.

 

A rejt­vény­ké­szí­tést Han­na kezdte kö­rül­be­lül ki­lenc év­vel eze­lőtt, s Pé­ter me­net köz­ben csat­la­ko­zott a mun­ká­hoz.

 

– Mi­lyen szép­sé­ge van a rejt­vény­ké­szí­tés­nek?

 

Pé­ter: Je­nő ka­ri­ka­tú­rá­ja tu­laj­don­kép­pen egy lab­da, ame­lyet ő dob föl, mi pe­dig le­csap­juk. Mind­nyá­jan tö­rek­szünk ar­ra, hogy a meg­fej­tés va­la­hogy kap­cso­lód­jon a ma­ga­zin ar­cu­la­tá­hoz, ezért sok val­lás­tör­té­ne­ti, egész­ség­ügyi, or­vo­si, her­ba­lisz­ti­kai de­fi­ní­ci­ót csem­pé­szünk a rejt­vény­be.

 

Han­na: Ket­ten na­gyon jól le­het de­fi­niál­ni. Azt, hogy mi­ként kér­dez­zünk rá egy-egy szó­ra, min­dig kö­zö­sen be­szél­jük meg, így sok­kal pon­to­sabb és szel­le­me­sebb meg­ha­tá­ro­zá­so­kat tu­dunk kiöt­le­ni. Ügye­lünk ar­ra is, hogy ne is­mé­tel­jük ma­gun­kat. Egy év­re vissza­me­nő­leg tud­juk, ho­gyan kér­dez­tünk egy adott szó­ra, te­hát az ol­va­só ti­zen­két lap­szá­mon be­lül azt ugya­núgy nem fog­ja meg­ta­lál­ni. Ez na­gyon iz­gal­mas já­ték ne­künk is.

 

– Ti ma­ga­tok egyéb­ként ho­gyan áll­tok a rejt­vény­fej­tés­sel?

 

Pé­ter: Úgy, aho­gyan az új­sá­gí­ró a cik­kek­kel. Nem fej­tünk, csak ké­szí­tünk rejt­vé­nye­ket.

 

– En­nek is van ru­tin­ja?

 

Han­na: Haj­jaj! Az évek so­rán ala­po­san föl­gyor­sul­tunk mi is. Elő­ször min­dig be­ír­juk a po­ént, az­tán elin­du­lunk vagy víz­szin­te­sen, vagy füg­gő­le­ge­sen a sza­vak­kal. Ha min­de­gyik meg­van, ki­ta­lál­juk a de­fi­ní­ció­kat. Mi­nél töb­bet csi­nál­ja az em­ber, an­nál könnyeb­ben megy. Tu­laj­don­kép­pen ugya­no­lyan ru­tint sze­rez az em­ber a ké­szí­tés­ben, mint az ol­va­só a meg­fej­tés­ben. A lé­nyeg az, hogy szó­ra­koz­tat­va ad­junk is­me­re­te­ket.

 

– De ti ugya­núgy nem is­me­ri­tek a meg­fej­tő­ket, aho­gyan ők sem ben­ne­te­ket.

 

Pé­ter: Ez igaz, bár né­hány ál­lan­dó meg­fej­tő­vel le­ve­le­zünk. Egy bi­zo­nyos Bé­ni bá­csi pél­dá­ul sor­ra kül­di a jó meg­fej­té­se­ket, s le­ve­le­ket is ír ne­künk. Mi per­sze vá­la­szo­lunk.

 

– Hagy­juk az egye­ne­se­ket, be­szél­jünk az ívek­ről. Mu­zsi­ku­sok is vagy­tok, még­hoz­zá nem is akár­mi­lye­nek.

 

Han­na: Tö­rök nép­ze­nét ját­szunk. Együt­te­sünk, az Ara­sin­da ze­ne­kar hét­ta­gú. Én fő­leg éne­ke­lek, hang­sze­rem a saz, ami egy lant­fé­le­ség, il­let­ve a ben­dir, ez egy dob­faj­ta. Pé­ter szin­tén sa­zon ját­szik, amel­lett hang­sze­re a tö­rök síp, va­la­mint az ud és a ka­val. Előb­bi egy ke­le­ti lant­faj­ta, utób­bi pe­dig egy fú­vós hang­szer. Ezek mind klasszi­kus tö­rök hang­sze­rek.

 

– Mi­ért ép­pen tö­rök ze­nét ját­szo­tok?

 

Han­na: 1995-ben jár­tam elő­ször kint, és sza­bá­lyo­san be­le­sze­ret­tem az or­szág­ba, a tö­rök kul­tú­rá­ba, a tö­rök men­ta­li­tás­ba. Az el­ső uta­mat több is kö­vet­te, az­tán Pé­ter­rel együtt is jár­tunk kint. Mi­vel mind­ket­ten je­len­tős ze­nész­múl­tat tud­tunk ma­gun­ké­nak, el­ha­tá­roz­tuk, hogy ha­za­hoz­zuk a tö­rök ze­nét.

 

Pé­ter: Amit mi ját­szunk, az nem tra­di­cio­ná­lis tö­rök ze­ne, sok­kal in­kább et­nod­zsessz­be haj­ló tö­rök-vi­lág­ze­ne.

 

– Ho­gyan fo­gad­ja a ma­gyar kö­zön­ség a tö­rök ze­nét?

 

Pé­ter: Nem aka­rok sze­rény­te­len­nek tűn­ni, de na­gyon szép si­ke­re­ket érünk el. Ta­valy pél­dá­ul negy­ven kon­cer­tet ad­tunk, s min­dig ott va­gyunk a ne­ves fesz­ti­vá­lo­kon is, Ka­polcstól a Mil­le­ná­ri­sig. Ed­dig két CD-nk je­lent meg, és na­gyon sok hely­re hív­nak ben­nün­ket.

 

– Nem hi­ány­zik az au­ten­ti­kus szak­mai kon­troll?

 

Han­na: Ab­ban is van ré­szünk, hi­szen ren­ge­teg itt élő tö­rök ba­rá­tunk van, köz­tük pro­fi ze­né­szek. Ha pe­dig kint já­runk, szin­tén na­gyon oda­fi­gyel­nek ránk. Ját­szot­tunk már a tö­rök té­vé­ben, és a le­me­ze­in­ket is le­het oda­kint kap­ni. Szó­val meg­van az úgy­mond szi­go­rú szak­mai fe­lü­gye­let.

 

– To­váb­bi ze­nei el­kép­ze­lé­sek?

 

Han­na: Most vá­gunk be­le egy per­zsa terv­be. Egy ba­rá­tom ta­nít­ja ne­kem a nyel­vet, ami meg­le­he­tő­sen könnyű fe­la­dat­nak tű­nik a tö­rök után. Tö­rö­kül egyéb­ként nyel­vis­ko­lá­ban, il­let­ve a kin­ti tar­tóz­ko­dá­saim so­rán ta­nul­tam meg. Az is ér­de­kes, hogy Tö­rö­kor­szág­ban vi­szony­lag so­kan ta­nul­nak ma­gya­rul. Ben­nün­ket mint test­vér­né­pet tar­ta­nak szá­mon, s na­gyon sze­ret­nek. So­kat is tud­nak ró­lunk.

 

– Mi a ci­vil fog­lal­ko­zá­so­tok?

 

Pé­ter: Han­na ok­le­ve­les gra­fo­ló­gus, én pe­dig gya­kor­ló rajzta­nár va­gyok. De ír­tam már tech­ni­ka­tan­köny­vet és kü­lön­bö­ző ta­nul­má­nyo­kat is. A ta­nít­vá­nyaim tud­ják, hogy töb­bek kö­zött rejt­vény­ké­szí­tés­sel fog­lal­ko­zom. Az egyi­kük oda­jött hoz­zám egy szü­net­ben, és el­kér­te a fris­sen ké­szí­tett anya­got, hogy gyor­san meg­fejt­se. Nagy örö­möm­re si­ke­rült ne­ki. Han­na sem áll messze a raj­zo­lás­tól, ugya­nis most ta­rot-kár­tyá­kat fog fes­te­ni.

 

– Min­den­ki­nek föl­te­szem a kér­dést, mit üzen az ol­va­sók­nak.

 

Han­na: Ham­vas Bé­la azt mond­ta, hogy min­den em­ber va­la­mi pi­ci fe­la­dat­tal szü­le­tik a vi­lág­ra. So­kan azon­ban va­la­mi nagy-nagy dol­got ke­res­nek, mert azt hi­szik, a fe­la­da­tok óriá­si­ak. Az én pi­ci fe­la­da­tom az, hogy éne­kel­jek, mert ze­né­vel gyó­gyí­ta­ni le­het. A pi­ci fe­la­dat meg­ta­lá­lá­sa, az a fon­tos.

 

Pé­ter: Én azt, hogy má­sok kul­tú­rá­ját ige­nis ér­de­mes meg­is­mer­ni, és eh­hez nem kell túl­sá­go­san in­tel­lek­tuá­lis hoz­zá­ál­lás. Én ér­zel­mi­leg vi­szem kö­zel a tö­rök ze­nét az em­be­rek­hez, s ha ők meg­nyit­ják a szí­vü­ket, ak­kor a lény­eget tö­ké­le­te­sen be­fo­gad­ják. A nagy dol­go­kat a szí­vünk­kel ért­jük meg.

Niczky Emőke
X. évfolyam 3. szám

Címkék: Berger Hanna, Nyitrai Péter

Aktuális lapszámunk:
2018. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.