Arcképcsarnok

Bodor Böbe - A közös teremtés gyönyörűsége

Beszélgetés Bodor Böbe színész-rendezővel

Két alapvetően spirituális üzenetű mű került színpadra az elmúlt hónapokban. A Vígszínházban volt látható Szepes Mária korszakos regényének, a Vörös Oroszlánnak a monodráma-változata, a Thália Színházban pedig a Bólébál című önéletrajzi ihletésű műből készült színpadi változat, a Családi pokol aratott sikert. Ez utóbbi szerzője, Paulinyi Tamás májusban mesélt e hasábokon „úttalan útjairól”, míg a monodráma fő-, vagyis egyetlen szereplője, Venczel Vera színművésznő márciusban beszélt életéről, illetve a Vörös Oroszlán színpadra állításának körülményeiről. E két művet, illetve alkotóikat a számos „spirituális kapcsolat” mellett egy egészen konkrét kapcsolódási pont is összeköti, mégpedig a rendező személye. „Ami az életben szembejön velünk, az nem más, mint a sors, ami tálcán kínálja a lehetőségeket” – vallja Bodor Böbe, akivel családról, színházról és az ezotériáról beszélgettünk.


- A Tháliában bemutatott darab az idei „Család Éve” kapcsán különös aktualitást nyert. A Családi pokolban kisgyermekből felnőtté érő főszereplő sorsa szinte tipikusnak is mondható. Vajon valóban az? Bodor Böbe honnan jött, hogyan indult az élete?

 

– A születésembe majdnem belehaltunk édesanyámmal együtt, pár percen múlt, hogy életben maradtunk. A nagyszüleim neveltek az első évben, amíg anyám végre kikerült a kórházból. Mindketten szerettek, imádtak, velük éreztem a legjobban magam gyerekkoromban. Szüleim kétéves koromra már elváltak, újabb és újabb „apák” érkeztek, de igazi nem volt egy sem. Anyám mindig azt tartotta szem előtt, hogy én szabad lehessek, és lehetőleg azzal foglalkozzak, ami engem érdekel. Sosem szabta meg az irányt, de odafigyelt rá, hogy az utamat támogassa. Felnőttkoromra is a legfőbb támaszom, és neki köszönhetek mindent, ami a nyugodt hátteret biztosítja. Barátaim az iskolán kívül nemigen voltak, vele és nagyszüleimmel teltek a napjaim. Hetedikes koromban kezdtem azonosulni a valódi életemmel, amikor az általános iskolában színjátszó szakkört tartott az új tanár, Kaszás Imre, akinek a kezdeteket köszönhetem. A színjátszás húzott ki a mindennapi nihilből és haldoklásból kamaszkoromban is. Közgazdasági szakközépiskolába jártam, de sem a tanultakkal, sem a szabályos életformával nem tudtam azonosulni. Viszont az ekkor megismert barátaimnak nagyon sok mindent köszönhetek: a hippiszerű élet- és látásmódot, amibe az is beletartozott, hogy Love & Peace matricákat ragasztgattunk városszerte... De ennél is fontosabb volt, hogy kulturálisan is kitágult a világ: többnyire az alternatív zenék, színházi előadások varázsában telt az az időszak. Máig feledhetetlenek például az Európa Kiadó-koncertek.

 

– A te családi történetednek most kik a szereplői?

 

– Sosem tudtam elképzelni, hogy hétköznapi értelemben normális életet éljek. Nem éreztem küldetésemnek ellátni egy családot, kiszolgálni egy férfit, és a mindennapok taposómalmában megtalálni az élet értelmét. Mindig is fontos volt a szabadság, a tartalomhoz igazított forma és nem a formához igazított tartalmatlanság. A képlékeny rendszeresség, a rugalmasság. Férjhez menetelem után egy évvel, 2002-ben megszületett Vencel nevű csodálatos gyermekünk. Ekkor hazaköltöztem Budapestre, de
mivel a férjem a Pécsi Nemzeti Színház színésze volt, házasságunk azonnal távházassággá vált, majd széthullott. Három évet töltöttem gyermekneveléssel, majd a szakma folytatásához nagy nehezen észbe kapva a Vígszínház felé tendáltam, és itt Eszenyi Enikő érdeklődését és támogatását élvezve először kisebb szerepeket elvállalva, majd az idei évadban Szepes Mária Vörös Oroszlánját megrendezve lettem ennek a hatalmas és csodálatos szellemi örökségnek képviselője a színház területén.

 

– A szakmát a Vígszínházban folytattad, de az általános iskolai színjátszó szakkörtől még azért nagy út vezetett idáig...

 

– Egerbe jártam amatőr színészképző stúdióba, ahol Szikora János, Gaál Erzsébet, Ságodi Gabriella és Kaszás Imre tanítványa voltam, és fél év elteltével a jobbak csoportjába, majd egy év múlva az Egri Nyári Játékok keretében egy mesedarabba is beletettek. Érettségi után a Nemzeti Színház Stúdiójába vettek fel, ahol Bodnár Sándor lett a mesterem. A főiskolára negyedszeri próbálkozásra – három év stúdiós élet után – jutottam be. Békés András és Végvári Tamás osztályába kerültem, ahol később Iglódi István lett az osztályfőnökünk. Hamar megkedveltek a rendezőszakosok, két év után szinte folyamatosan a rendezővizsgákban szerepeltem nagy sikerrel. A diplomámat Latinovits-díjjal együtt kaptam kézhez, ami a legjobb alakításokért járt. Ezután a Budapesti Kamaraszínház szerződtetett, ahonnan Babarczy László egy év után Kaposvárra hívott. Tíz évet töltöttem a Csiky Gergely Színházban, ami igen kemény iskola volt. Egy-két év „kóstolgatás” után főszerepeket bíztak rám, volt, hogy egy évben többet is, plusz a karakterek. Később a kollégáim megkértek, hogy egy színpadi „partizánakciójukban” legyek segítségükre, és úgymond rendezzem meg nekik a jeleneteket. Az igazgató nemcsak megdicsért minket, hanem a következő évben már felkértek, hogy a nagyszínpadon rendezzek meg egy mesedarabot. Így ment ez évről évre, így lettem ott és később a fővárosban is rendező.

 

– Említetted a mestereidet. Rajtuk kívül kik hatottak még rád e színházi úton?

 

– Halász Péterrel egy főiskolai rendezővizsgán találkoztunk, ahol épp kurzust tartott, és az egyik próba alkalmával több mint egy órán keresztül adott instrukciókat nekem, melyek azonnali végrehajtása izgalmas feladat volt számomra. A próba után félrehívott, jó színésznek titulált, majd meghívott egy különös forgatásra, ahol a női főszerepet osztotta rám. Ez egy váratlan, de annál nagyszerűbb találkozás volt a legendával, akivel kapcsolatban sose gondoltam volna, hogy egyáltalán összefutunk az életben, mégis a színésze lettem egy szempillantás alatt. Ez a halála előtt néhány évvel történt. Csodás, kifinomult művészt ismertem meg benne. A legmeghatározóbb találkozásom mégis Eszenyi Enikővel történt a Pesti Színház-beli Ünnep c. előadás kapcsán. Érdekes, jó munka volt, nagyszerű partnerekkel. Enikő felkészültsége és rendezői ötletei lenyűgöztek, úgy éreztem, ez itt az én világom: pikáns darab, fanyar humor, professzionális megvalósítás. Bár egy ideje a szabadúszás közelebb áll az egyéniségemhez, mégis évek óta vonz, ott tart és magához láncol az általa vezetett Vígszínház. A Venczel Verával való találkozásom egyfelől a darab révén, másfelől emberileg is igen meghatározó. Személyisége különleges, zavarba ejtően tiszta, élettapasztalata magas szintű bölcsességgé érett. Szakmailag rendkívül inspiráló a lénye. Megtiszteltetés, hogy ilyen közel kerülhettem hozzá. Méltó közvetítője a tanításoknak.

 

– A te életedben milyen szerepe van e tanításoknak, az ezotériának, spiritualitásnak?

 

– Nekem a láthatatlan világ otthonosabb, mint ez a kézzelfogható. Amikor beszivárgott az életembe, hogy van ilyen is, megnyugodtam, mert jobb így, mint azt gondolni, hogy csak az van, amit látsz. A buddhizmus úgy tartja, nem egy lényben kell hinni, csak abban, hogy mindenki rendelkezik buddhatudattal. És ahhoz képest csak szennyeződések, fátylak formájában van egy lerakódás az emberek tudatában. Ezek a zavarodottság, a zavaró érzelmek, a merev elképzelések fátylai. Nem abban hiszek, hogy van egy gondviselés, hanem úgymond van a tér, amely intelligens és rendelkezik szervezőerővel.

 

Vannak az érzelmeknek, de főleg a gondolatoknak rezgései, és ha elég tisztán kíván az ember valamit, minden lény javára, akkor ezek a kívánságok teljesülnek. Ezt egy idő után tapasztaltam is, amikor tisztán, ego nélkül tudtam megfogalmazni a kívánságaimat. Mindig tudtam és éreztem, hogy e mögött a vetítés mögött van egy mozigépész, aztán rájöttem, hogy nem ez a lényeg. Istent is az ember találta ki, mert az embernek az a vágya, hogy legyen valahol egy nagypapa, egy keresztapa, aki szeret, oltalmaz, gondoskodik. De hát ez is csak egy bábu a fejben, vagyis nem ez az irány. Az intelligens tér és annak szervezőereje nekem tiszta gondolat. A reinkarnáció tételétől hirtelen kitisztult minden – ezért is otthonos számomra a Vörös Oroszlán világa –, mert így van értelme embernek lenni, mert ha ez nincs, akkor az élet csak egy pofon.

 

– A buddhizmus tanítása ezek szerint nem idegen tőled.

 

– A buddhista felfogás alapvető a szemléletemben, a Gyémánt Út irányzatban kapott „menedéknevem”: Buddha Dakini… Azt tartom, hogy egy földi életben általában vannak olyan korlátok, amelyeket az ember nem biztos, hogy át tud lépni, de több életen át van esélye fejleszteni magában a képességeket, a felesleges vágyairól lemondani, a látásmódját tisztítani. Nem kell tehát megerőszakolni magunkat, hiszen van időnk akár erőfeszítésmentesen megszabadulni a felesleges karmától. Van, ami magától értetődik és önmagától megtörténik pusztán azért, mert már alkalmasunk vagyunk rá. Ugyanígy például a természetgyógyászat és a homeopátia a gyermekem érkezésével kapcsolatban került az életembe. Korábban, amikor beteg voltam, gyógyszert vettem be, de aztán ott volt az a csöpp lény a karjaimban, akiért felelősnek éreztem magam. Jó karmámnak és a barátaimnak köszönhetően úgy a buddhizmust, mint az alternatív gyógymódokat nem kellett keresnem, hanem tálcán kínálta fel a sors. Szerencsés vagyok, mert nekem elég volt meghallanom és felismernem ezeket a gondolatokat. Rájöttem, hogy az ember csak saját magát tudja meggyógyítani azáltal, hogy nemet mond a betegségre és elhatározza, hogy meggyógyul. A gyermekemet is ez irányba terelem. Észrevettem, hogy sokszor egy öleléstől vagy egy jól eltöltött közös naptól gyógyulásnak indul.

 

– És milyen szakmai terveket dédelgetsz a jövőre nézve mint rendező és mint színész?

 

– Minden karmikus, még a szerepek is. Érdekes megfigyelni, hogy milyen szerepek jönnek szembe és találnak el, és melyek azok, amik elkerülnek. A színházi színészet jó pár évig izgalmas volt számomra, de egy ideje ez megváltozott bennem. Főleg a színház működésének struktúrája miatt, mert az előadásokat estéről estére, ha van kedved, ha nincs, el kell játszani, majd megszámlálhatatlan alkalommal a szerepedet el kell ismételni, pont, mint egy gyárban. Ezt az ismételgetést már nem annyira kedvelem. Persze vannak kivételek... esetleg, ha volna egy darab Sofonisba Anguissoláról, azt azért szívesen... Nem az ismételgetésért lettem színész, hanem a felfedezésért, a létrehozásért. Sokkal jobban izgat az egyszeri és megismételhetetlen, például a filmezés területe. Az alkotás, a létrehozás, a megvalósítás izgat jobban. Sajnos kevesekkel találtuk meg a közös hangot a színházi alkotómunka területén, így felüdítő volt rábukkanni arra az érzékeny és intelligens frekvenciára, melyet Szepes Mária mágiákkal foglalkozó könyvsorozata kapcsán fedeztem fel és alkalmaztam. Ezekkel a tanításokkal öröm volt azonosulni, és sokszor emeltek ki a mélypontjaimról. Rendezni szenvedélyesen és nagyon vágyok. Izgat benne a több emberrel való foglalkozás, látni, ahogy fejlődnek, esetleg a te segítségeddel, akár a szerepben, akár emberileg. Izgat egy rendszert összeállítani és kívülről látva a végleges formáját megadni, vagyis a megvalósítás, a közös teremtés gyönyörűsége. Ezt szívből szeretném.

Bodor Böbe

Színészi tanulmányait a Nemzeti Színház Stúdióban és a Színház- és Filmművészeti Főiskolán folytatta. A Kaposvári Csiky Gergely Színházban kezdetben színészként, majd rendezőként dolgozott, jelenleg a Vígszínházban színész, rendező.

 

A színész-rendező legkedvesebb szerepeit felsorolva először a főiskolai diplomamunkáját említi meg, Solange-t játszotta Genet Cselédek című művében. Aztán következik a rengeteg kaposvári fellépés: Goldoni Mirandolinájának címszerepe mellett a Shakespeare-, Feydeau-, Csehov-, Moliére-drámákban való alakítások. De nem maradhat ki a már említett Ünnep, mint ahogy az Augusztus Oklahomában (Vígszínház), a Cseresznyéskert (Nyíregyháza), Az anya (Komédium), a Halleluja (Eger) és a Vivienne Westwood (Belvárosi Színház) sem.

 

„Az említetteken kívül a legkedvesebb és legszebb emlékű munkám Molnár Piroska rendezésében A tanítónő Tóth Flórája, talán azért, mert Piroskával teljes egyetértésben, szeretetben és jóformán szavak nélkül tudtunk együtt dolgozni. Piroskát azóta is mesteremnek tartom, sokat figyeltem őt színészként is, hogyan próbál, gondolkodik. A legizgalmasabb vállalkozásom pedig a Katona József Színház-beli Csehov-beugrásom volt. Udvaros Dorottya elszerződése után Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás kértek fel a szerepátvételre. Amikor friss diplomásként csörgött a telefonom, azt hittem, az osztálytársaim szórakoznak velem...” – avat be a történetbe Bodor Böbe.

 

A Vörös Oroszlán és a Családi pokol előtt Bodor Böbe több darabot is rendezett Kaposvárott: Pogánytánc (Friel), Az ördög három aranyhajszála (Keleti István), A négyszögletű kerek erdő (Lázár Ervin), Hófehérke (Baráthy György). A MU Színházban rendezte meg Tana Kovács Ágnes Repülési kísérletét, a Gózon Gyula Kamaraszínházban Goldoni Mirandolináját, a Kolibri Pincében pedig Várnai Szilárd Dark in the nightját.

Paulinyi Tamás, fotós: Almási J. Csaba
XVII. évfolyam 7. szám

Címkék: A vörös oroszlán, Bodor Böbe, Bólébál

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.