Arcképcsarnok

Csak mosoly legyen...

Világsztárok harmóniában

Szépek és gazdagok. Gazdagok és sikeresek. Lehet, hogy mégsem minden az övék? Amit nem kapnak meg, mennyire hiányzik? Bevallják? Letagadják? Mégis mitől vannak egyensúlyban?


 

Stylist barátaim mondják, csak az a színésznő engedheti meg magának a szürkét, aki elég színes egyéniség. Cate Blanchett tökéletes példa. Vígjátékban ugyan csak egyszer láttuk (ha még emlékszik rá a néző, Billy Bob Thornton és Bruce Willis oldalán rabolta a szíveket és a bankokat a Banditákban), kosztümös és modern drámákban viszont a teljes skálát végigsziporkázta Erzsébet királynőtől Veronica Guerrinig. És Cate imádja a szürkét. Idén három filmje kapcsán kétszer is beszélgettünk: szeptemberben Alexander McQueen háromrészes nadrágkosztümjében fitogtatta fogpiszkáló alakját, decemberben pedig Armani szoknya-blézerjében bizonyította ismét, hogy két pici baba ide vagy oda, 37 évesen is lehet valaki bombázó.

 

Vannak nagy színésznők, akik úgy játsszák el a szerepet, hogy mindig őket látod a vásznon. Te viszont belebújsz a figurába és eltűnsz. Mint egy kaméleon.

 

– Minden kolléganőmnek ezzel hízelegsz?

 

– Nem, nem! Ők magamutogatók, te viszont szerény vagy. Avass be, hogy csinálod.

 

– Mikor megkaptam a Notes on a Scandal (Jegyzetek egy botrányról) főszerepét, arról keseregtem a férjemnek, hogy gőzöm sincs, hogy fogjak neki. Könyörögtem, szívem, legalább abban segíts, hogy induljak el. Ne aggódj, mondta, ki fogod találni. Mindig kitalálod. Csak tudatosítani ne akard. És igaza volt. A színészetben van valami sámánszerű, ahogy a tudatalattid elkezd működni és egyszercsak kibújik a jó megoldás. Ezért vagyok bajban, mikor egy rendező égbe dicséri a jeleneteimet, mert fogalmam sincs, mit miért csináltam. Tény, hogy nagyon felkészülök, rengeteget olvasok a témáról. Ami azért érdekes, mert mikor egyetemre jártam, szabályosan begörcsöltem, olyan nehezen ment az írás. Képtelen voltam megfogalmazni a gondolataimat, hát még leírni. Mint egy analfabéta. Sokat gondolkodom emberi tulajdonságokról, de sosem konkrétan, mert leblokkolna a figura megformálásában. A színházi tapasztalat, a színpadi próba sokat segít a filmes kísérletezésben. Odateszem a figurát, visszaveszek belőle, újra odateszem. De mindig utálom magam a vásznon. Amivel kicsit se vagyok egyedül.

 

– Három filmet csináltál 2006-ban. Hogy bírtad két gyerek mellett?

 

– A történelmi hűség kedvéért négyet. A gyerekek meg beférnek a bőröndbe, nem igaz?

 

– Cipeled a családot mindenhova?

 

– Montessori-iskola a világon mindenütt van és a gyerekeim még elég picik. A nagyobbik fiam négy és fél, a kicsi kettő és fél, egyelőre elég rugalmasan utazik a család. Most éppen Kanadában forgattam, ami hál’ istennek legalább annyira jó terep a sportra, mint Ausztrália, ahonnan származom. A kicsi most látott először uszodát, és olyan büszke rá, mintha ő lenne az első a földön, aki megtanult pillangózni. De nem akarunk belőlük tökéletes kis masinákat, hogy balettről franciaórára, onnan zongorázni. Legyen életük és élvezzék!

 

– Három filmből kettőben anyát játszol. Mennyit változtatott a megközelítésen, hogy neked is vannak gyerekeid

 

– Pont akkor született az első kisfiam, mikor azt az ír újságírónőt, Veronica Guerrint játszottam. Teljesen bepánikoltam, hogy érzelmileg zéró tartalékom van, honnan fogom előszedni a szerephez szükséges indulatokat és érzéseket, mikor annyira leköti a lelkemet a gyerek. Még az is megfordult a fejemben, hogy abba kéne hagyni a pályát, mert nincs az a pénz, hogy megérje a rengeteg gyűrődést, amivel a filmezés jár. Kinek van kedve hajnali háromkor azon vitatkozni, hogy így vagy úgy jobb az a jelenet? Pedig nem vagyok nehezen kezelhető színész, bele se szoktam szólni a forgatókönyvbe, és soha egy mondatot nem változtatok meg, mert az író tudja, mit miért ír, és a dialógus a kulcs ahhoz, hogy minél jobban kibontakozzanak a karakterek.

 

Anikó és Kate

 

– És mivel nyugtattad meg magad akkor és azóta, hogy mégis érdemes folytatni a pályát?

 

– Erre a legnehezebb válaszolni. Azt hiszem, csodával határos módon visszatértek az érzelmi tartalékaim. És ahogy elkezdek dolgozni, mindig újratermelődik. Nem kérdezem magamtól, honnan és miért. Félek kianalizálni. Működik, van, örülök neki.

 

– A Babel c. filmben egy elkényeztetett amerikai feleséget játszol, aki még egy pohár vízhez is alig mer nyúlni a marokkói étteremben, annyira retteg a fertőzéstől...

 

– Ez annyira nem én vagyok! Láttál volna tizenhét éves koromban, ahogy hátizsákkal bejártam Egyiptomot és Szíriát! Nem akarok belemenni, mi mindent csináltam, nehogy az anyu megtudja, mert kikészülne tőle. Ma már persze, hogy gyerekekkel járom a világot, sokkal óvatosabb vagyok. De csak miattuk.

 

– Átvitt értelemben is gondoltam: hiába tud valaki anyanyelvi szinten angolul, az élet produkál olyan helyzetet, mikor nem képes megértetni magát.

 

– Mondod a magadét és a fülük botját se mozdítják? Helló, voltál már szülő? Erre találtunk ki egy titkos nyelvet a nagyobbik fiammal. Csak mi ketten értjük. Amivel azt akarom mondani, hogy mikor normális mederben mennek a dolgok, a nyelv remek kommunikációs eszköz. De ha kizökken a kerékvágásból a világ... akkor kézzel-lábbal próbálod magad megértetni. Ilyen helyzetben még nem voltam hál’ istennek. Kivéve egyszer, pozitív értelemben. Mikor megismerkedtem a férjemmel és öt évig kerülgettük egymást, mire rájöttünk, hogy egymásnak teremtett minket az élet.

 

– És egy csöppet sem féltékeny? Hogy hol Brad Pittet ölelgeted, hol meg George Clooneyval csókolózol?

 

– Inkább azt irigyli, hogy Alejandro Inarrituval (a Babel rendezője – a szerk.) dolgozhattam. Féltékeny meg csak akkor volt, mikor Bob Dylan No Direction Home c. filmjét néztem csillogó szemekkel. Egy dolgozó anyának eleve nehéz ez a pálya. Ha nem volna egy olyan támasz mellettem, mint a férjem, nem tudnám csinálni. Ő író, szabadon jön-megy, könnyű volt utazgatni. Mostantól viszont egy sydneyi színház állandó írója státuszban, tehát földrajzilag kicsit limitáltabbak leszünk. Az én munkám a legjobb munka a világon, a végtelenségig rugalmas. Azt vállalom, amihez kedvem van, hálás vagyok a lehetőségekért, ha meg nincs munkám, ott a család. A szakmám révén belecsöppentem olyan kultúrákba, amelyeket másképp sosem ismertem volna meg és ezért végtelenül hálás vagyok. És főleg azért, hogy emiatt a gyerekeim is sokkal többet tapasztalnak a világból, mint a korukbeliek. Aztán ahogy cseperednek, nyilván le fogunk ragadni valahol, de egy csöppet sem félek a változástól. Inkább én hagyom cserben a pályát, mint fordítva.

 

Jelenet a Good German c. filmből
 

– És akkor majd kedvedre háziasszonykodhatsz. Feltéve, hogy szereted csinálni.

 

– Ezt a kérdést inkább passzolnám, mert a konyhában eladnak. Egyszer próbáltam meg befőzni, rebarbara- és grépfrútdzsemet... Ne kérdezd, bár a férjem azt mondta, finom.

 

– Irigyellek. Nagyon megértő férjed van.

 

– És kedves, aki mindig meglep valamivel. Ma reggel például rám nézett és azt mondta, édes, fantasztikusan nézel ki. Pont úgy, mint... Vártam, vártam valami nagy nagy bókot, aztán egyszer csak kibökte, pont úgy nézel ki, mint Burt Reynolds. Kösz!

 

Hollywood, 2007. január

Návai Anikó
XIII. évfolyam 2. szám

Címkék: Cate Blanchett, Hollywood, sztárvilág

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.