Arcképcsarnok

Csorba Simon László - Az életigenlő művészet

    Csorba Simon László a rajzolást, festést autodidakta módon tanulta meg. Ma már elismert festő- és grafikusművész. Számos hazai képzőművészeti és civil társaság – a Művészeti Alap, a Magyar Képző- és Iparművészeti Szövetség, a Magyar Festők Társasága, a Magyar Pszichiátriai Társaság vagy éppen a Ferenczi Sándor Pszichoanalitikus Egyesület – tagja. Művészet­­tera­peuta – és ultramaratonista.


    A versenyeken rendre feltűnik a szakállas, ősz hajú művész alakja. A futóművészé, ahogy 1984 óta nevezi magát. Abban az évben, negyvenegyedik születésnapján futotta le először a maratoni távot. Három évvel később a Dunamenti Szupermaratonin a 200 km-es távot tizenhat és fél óra alatt tette meg. 1991 januárjában huszonnyolc nap alatt hátizsákkal, kísérő nélkül hazafutott Párizsból Budapestre, majd még ebben az évben ötvennyolc nap alatt napi ötven-hatvan kilométert (összesen 3450-et) megtéve elfutott Moszkvába is, 1992-ben pedig Küzülbe, a Tuva Köztársaság fővárosába, a Jenyiszej folyó forrásvidékére, innen tovább Irkutszkba és az Angara folyó mentén a Bajkál-tóhoz. A Bajkál-tónál lett a prorub, a lékfürdő, azaz a jeges vízben történő merülés szerelmese is, amit azután továbbfejlesztett futásra alapozott kreatív edzésmóddá.

     

    A későbbi években újabb „művészeti expedíciók” következtek Rómába, Velencébe, Grazba, melyeken hátizsákjában magával vitt viaszosvásznakon vagy papírhengereken az útját dokumentáló „firkautakat” készített. Ars poeticája szerint az útját kereső művész előtt felsejlő Szellemi Utak lehetőségeit veszi számba, másrészt arra utal, hogy számára a különböző utak egymásra ható ötvözetében az Út maga a lényeg.

     

    1984-től vezet gyógyító futóművészcsoportokat. Úgy tűnik, hogy a futás lételeme, úgy jellemzi magát: „Mindkét lábam egyiptomi – álmomban a lelkem szalad, ébren a testem fut.” Gyerekként még leginkább álmában futott, egy helyen azt írta: „...szorongó gyermek voltam, visszatérő kísérteties álmokkal. Álmaimban egy hatalmas tűzgolyó gurult felém, ez elől kellett menekülnöm, de nem sikerült, mert mindig lebénultam.

     

    Megkönnyebbültem, amikor elmaradtak ezek a rémálmok. A futás felnőttkoromban vált életelememmé… Amióta futok, azóta semmitől nem függök – csupán egy függőségem van, ezt bevallhatom. Függök a lélegzetvételtől.” A lélegzetvételhez hasonlóan hozzátartozik létéhez a művészet és a művészetet segítségül hívó terápia, másoknak való segítés is.

     

     Örömfutás (a székesfehérvári futók közös panorámaképe)


    – Egyszer említetted, hogy gyerekkorodban szerettél sakkozni. Mit szólnál hozzá, ha mint egy futó, életed sakktábláján ide-oda haladnánk, persze mind a két futóval, fekete és fehér mezőkön is lépkedve.

     

    – Jó. Minden játékban benne vagyok.

     

    – Későn kezdtél futni, de az is hosszú időbe telt, míg a művészet mellett elkötelezted magad.

     

    – Édesanyám nemes kisasszony volt és festett, híres tanárai voltak Kaposváron a Balázs János Művészeti Körben. Amikor medikus voltam, 1966-ban édesanyám nehéznek érezte helyzetemet, lemondott a művészet gyakorlásáról és odaadta nekem a festődobozát, minden festőeszközét. Büszke voltam édesanyámra, nagyon tetszett nekem ez a gesztus, de annyira nem értettem, hogy eladtam mindent. Amikor meghalt édesanyám, akkor értettem meg mintegy varázsütésre, hogy ez áldozat volt, hogy nem tudott nekem mást adni, azt adta, ami a mindene volt. Életet adott, de nem mondhatta, hogy fessek, csak odaadta a hagyományt. Nem becsültem meg ezt a felajánlást, de amikor meghalt, azonnal helyére került és elkezdtem csinálni, amit ő. Nekem ez volt a terápiám a tudatmódosításnak nevezett egyetemi éveim után. Én hárítottam a művészetet, mert a Szinyeiekkel távoli rokonságban lévő családunkban mindenki ezt csinálta, a háború utáni kitelepítések során ebből éltek. Előbb ezért azt gondoltam, hogy elmegyek állatorvosnak, majd Pécsen orvosnak készültem. Ötödévesen viszont már meghívtak kiállítani Pestre, s akkor már nem mentem vissza az egyetemre.

     

    Madárálom


    – Az alkotómódszerét folyton változtató, a korábban bejárt utakat könnyen elhagyó művész vagy.

     

    – Kezdetben még nem voltam „pihent agyú”. Talán akkor lettem az, amikor létrejött az általam fantáziaszóval vagy ősemlékezetből megragadott kifejezéssel Mentonoponnak nevezett csoport. Ennek megszületését 1981-ben a SOTE Elméleti tömb Aulájában jelentette be dr. Gerevich József egy közös kiállítás kapcsán. Az ugyanebben az évben a Budavári Palotában megrendezett Országos Rehabilitációs Kiállításon már a Mentonopon csoport képezte a grafikai anyag gerincét. A kiállítás utolsó két napján megszerveztük a kiállításból kimaradt művek bemutatását is „Kiállítás a kiállításban” címmel, s az alternativitás ekkor egészen nyilvánvaló lett. Ez az önképzőkör volt az, ahol drogos fiataloknak nyújtva menedéket művészetterápiába kezdtünk, bár Gerevich József már akkor is alternatív főiskoláról beszélt.

     

    – Festőhöz méltó módon az életed is nagyon színes.

     

    – A művészetterápia annyiban segített nekem, hogy felismertem és elhagytam a függéseim. A Mentonopon csoportban végzett munkám során kerestem, mit lehetne csinálni, ami közös… Kell valami közös szenvedés! A csoportomba járó drogos fiatalok találták ki, hogy fussunk, kihívtak egy utcai futóversenyre. Azt az örömöt adhattam nekik, hogy legyőzhettek. De utána visszavágót kértem, elkezdtem edzeni, s mivel én győztem, utána ők is elkezdtek edzeni. A művészetterápia része lehet a szenvedélycsere, azaz egy szenvedélyt pozitív szenvedélyre lehet cserélni. Fontos felismerés volt számomra, hogy milyen fontos lehet a futás a terápiában. A futás lecserél minden szenvedélyt, de nem leszünk függők tőle sem, ha a művészetet kapcsoljuk hozzá. Aki fut, foglalkozzon művészettel! Ezért vezettem be két éve, hogy lehet festeni a futóknak. Mondom nekik: ne csak fuss, fess! Idén szeptemberben már másodszor rendeztük meg jótékonysági céllal a Nagy Őszi Tóölelés részeként az Örömfutásnak nevezett huszonnégy órás futóversenyt Székesfehérváron a sclerosis multiplexben szenvedők, valamint a sérült emberek javára. Itt a résztvevőkkel együtt tízméteres panorámaképet festettünk. A futásra alapozott kreativitást fejlesztő terápia fontos momentuma a természettel való kapcsolat, ami alapvetően szükséges a testi és lelki harmóniához. Ennek elérésére a futás, a mozgás, a mély lélegzetvétel igen fontos tényező. Démokritosz szerint a lélek égő test, melyet a lélegzés tart életben. A futáson keresztül energiák szabadulnak fel bennünk, serkenti kreativitásunkat, gazdagítja a képzeletet. Valóban, a friss levegőn, szabad karokkal, mély lélegzetekkel egyszerre helyrekattanhat az akadozó, zörgő, fáradt gondolkozás. Az elnehezült, szárnya vesztett, szorgalmasan futó „pálcikaemberke” valamitől megszabadul. Megújulhat, nyitottá válik a szépségre és „megválthatja önmagát”.

     

    Zarándok


    – Tagja vagy a Megszállottak Klubjának. Egyetlen dolog köti össze a klub tagjait, az, hogy képesek legyőzni önmagukat.

     

    – A kilencvenes évek közepén dr. Jakabházy László, a Testnevelési Egyetem Rekreációs Tanszékének akkori vezetője hozta létre elsősorban olyan emberek számára, akik nem olimpiai sportágban értek el világraszóló eredményeket. A klub életre hívásának egy másik lényeges szempontja volt a példamutatás. Ugyanis a Megszállottak harcukkal, életszemléletükkel példát adtak arra, hogyan lehet legyőzni félelmeinket, esetleges komplexusainkat, káros szenvedélyeinket, önmagunkat. Nekem is voltak elhagyandó szenvedélyeim.

     

    – Mintha megtestesülne benned a sebzett gyógyító archetípusa…

     

    – Nem véletlen, hogy a nevem is Csorba… Amikor terápia van, akkor felejtünk. A magyarokban sok a közös vonás, a krízis okozta sebek feldolgozatlanok, és amikor jön valaki, aki megérti ezeket, már jó.

     

    – A Mentonopon csoportot 1984-ben megszüntették, annak ellenére, hogy igen jó eredményeket értetek el. A pácienseket szétszórták különböző szociális intézményekbe, a legtöbben közülük már nem élnek. Hol folytathattad terápiás tevékenységedet?

     

    – A dél-pesti Jahn Ferenc Kórházban vezettem művészetterápiás gyakorlatokat, majd egészen mostanáig a Lipótmezőn dolgoztam, leginkább epilepsziás betegeken igyekeztünk segíteni.

     

    – Mi is a terápiás módszered lényege?

     

    – A pécsi egyetem művészetterápiás tagozatán próbálom átadni a módszert, de nem lehet… Ezek nagyon sajátosak, mindenki maga kell rájöjjön. Mondják, hogy a terapeuta működik, nem a terápia. A lényeg talán az, hogy a közösséget kell kiépíteni, és akkor majd szeretnek együtt festeni egy képet. Az egyik módszerem például a csomakőrösi lószőr szitára épül. A résztvevők átnéznek a szitán, közben készítek róluk egy digitális fényképet. A lószőr természetes anyag, valahogy úgy dobja szét a képet, mint a torinói lepel arclenyomata. Sorra lefényképezzük egymást, megnézzük a másik arcát, illetve azt, hogyan tartja maga elé a szitát. Szitamaszkot is készítünk gipszből, festünk rá, s ha ezt a maszkot arcunk elé tesszük, mi „átláthatunk a szitán”, a szemlélő azonban csak a fehér-fekete álarcot nézheti rajtunk. Az ember a maszk által találkozik az isteni, a héroszi, a nem-individuális, a tipikus arccal. Megrázó ez a találkozás, történjék bárhol és bármikor. Ez csoportterápia, a szita sokat segít az emberek közötti kapcsolatok kialakulásában. Ezután a Schultz-féle autogén tréninggel aktív relaxált állapotot hozunk létre, amiben megszületnek a képek, a „firkák”, a szent arcok, a festékcsurgatások. Ezekről azután minden alkotó beszél, ez a verbalizáció, előjönnek a szimbólumok és ezeken lehet dolgozni.

     

    – Igen, de hogyan?

     

    – Ez az, amit tényleg nehéz elmondani. 1998-ban pályázatot nyertem egy művészetterápiás módszertani kötet megírására, aminek a Hogyan címet adtam, éppen mert a „hogyan” a fő kérdés. „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni lehet” alapon működik a képi nyelv, mint jelképes beszéd. Nem biztos, hogy le kell fordítani és meg kell beszélni mindent, amit egyéb módon is ki tudunk fejezni. Más kérdés az, hogy ha fejlődhet önkifejező készségünk és megtanulunk bizonyos dolgokról már beszélni is, ez megkönnyebbüléssel járhat. Az egyetemes szimbólumok megismertetése, a hagyományok őrzése nagyon megnyugtató. Mindez bizonyos értelemben a tanulással függ össze. Olyan, mintha valamilyen nyelvet oktatnánk. A művész, mint terapeuta egészen sajátos szerepkör. Vele nem lehet terápiás szerződést kötni. Vele játszani lehet. Együttműködni lehet vele, de el is lehet utasítani mindazt, amit reprezentál. Amikor a művész alkot, akkor a Lélek játszik szerepet és ez kihat környezetére. Jó esetben együttalkotásra ösztönöz. A beteg ember fogékony lehet a közös játékra, alkotásra, mert szereti, ha megmondják, megmutatják neki, mit és hogyan tegyen. Ezért is jön létre maga a Hogyan-koncepció. Ha módja van a szórakozásra, és ezt hivatott biztosítani számára a művészember jelenléte, a beteg szórakozni kezd, megtapasztalja a magas kulturális igényt és esélye lesz a gyógyulásra. A Hogyan-csoportban szerzett tapasztalatoknak és egykori, sajnos eltávozott csoportvezető kollégám, Lammel Ilona művészi, munkatársi jelenlétének magam is valódi művészi transzformációt köszönhetek. Számomra a művészetterápiás tapasztalat igen gyümölcsöző élményként összegződik: az üzenet továbbadása! Ilona művészként, kézművesként hozta tudtomra, hogy az üzenetátadás olyan, mint amikor valakinek a kezébe agyagot adunk, vagy amikor újszülött embert bíz ránk Isten, hogy felelősséget vállaljunk sorsáért. Felelősek vagyunk egymásért. Felelősségérzetünk tudatában tesszük a dolgunkat. Ettől leszünk hitelesek. Ettől a meggyőződéstől lesz alkotó légkör a jelenlétünkben. Ettől a felelősségtől átitatódva vagyunk képesek a kórházi terepen vagy bármely más szélsőséges helyzetben, együttérezve szenvedő embertársainkkal, alkotó élményt biztosítani részükre.

     

    Aranygyapjú


    – Föltehetően azért az élményért foglalkozol művészetterápiával, immáron huszonöt esztendeje, hogy lényeges annak éreztetése: mindannyian megőrizhetjük azt a képességünket, hogy változni tudunk, hogy mindent elölről kezdhetünk, ha úgy alakul.

     

    – A művész felelőssége ebben a formában meg is magyarázza, hogy mi a művészetterápia lényege. A művészet minden aspektusa életigenlő. A művészetterápia esély a művész és esély a beteg részére. A tapasztalatszerzés, az együtt megélt élmények, a műalkotással járó nagy érzelmi átélések, a szórakozás, a belefeledkezés, az érzések dömpingje, a pozitív gondolkodás mind-mind növelhetik a gyógyulási esélyt. A betegségnek van bizonyos „felhajtó ereje”, és ha elegendő tapasztalattal rendelkezünk, például a művészetterápia területén, akkor megtapasztalhatjuk a csodát. Nem titok, hogy minden művészettel foglalkozó tevékenység sajátja a csoda. Egyúttal ez lehet a Hogyan-módszer lényege is. A papírmunka és az agyagozás, így együtt és egymás után alkalmazva, nagyon erősen megmozgatják a kreativitást. A gyógyulás készsége ugyanolyan adomány, mint a kreativitás készsége. A művészettel való bíbelődés közel engedi az embert a szeretethez. A művész emberi jelenléte tehát nagy indulatáttételeket mozgósíthat. Éppen ezért lehet összekapcsolni tevékenységét a már említett gyógyulási esély növekedésével. Szépművészeti tevékenységünk és természetjárásunk, atlétikai teljesítményünk és természetességünk az antik eszményt valósítja meg: ép testben ép lélek! Amikor kapcsolódni tudunk elődeink szellemi örökségéhez, éppen pozitív életérzéseiket tolmácsoló alkotásaik tanulmányozása során, akkor átérezhetjük a másik alapigazságot: a művészet örök, az élet elszáll. Most időszerű a szórakoztatás és a feledtetés, a gyönyörködtetés és a fájdalom csillapítása, a kulturális igény felébresztése és egy színesebb életvitel megvalósítása, a megelőzés lehetőségeinek tudatosítása és a gyermeki lélek ápolása minden istenáldotta napon. Amikor a művészetterápiás tevékenység során megtapasztalhatjuk a beteg ember megfeledkezését saját keserveiről, az éppen olyan, mintha a születés pillanatában lennénk jelen valahol! Ez a katarzis.

     

    – Ugyanez a katarzis érezhető futás közben is?

     

    – Igen. Bár mostanában ritkábban. A hatvanadik születésnapomat már nem maratoni futással ünnepeltem, hanem kivizsgáltattam egészségi állapotomat és arra készültem, hogy huszonegy év aktív versenyzést követően nem futok többé! De a sors beleszólt a terveimbe, és az orvosi konzílium megparancsolta a mozgást. Mi tegyek, mégis csoda történt! Azzal, hogy egy kicsit megálltam, láthatóvá lettem és 2005 tavaszán életműdíjjal tüntettek ki. Hatvankettedik születésnapomat követően kiállítások sorozatával ünnepeltek.

     

    – 2005-ben meg a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét vehetted át életműved elismeréseként. Ebben az évben kerültél kapcsolatba a Körmendi-Csák Gyűjteménnyel is, valamint elkészült „Az ecset mestere” című szakmai film is rólad és mindarról, amivel foglalkozol. Ekkortájt hoztad létre a Habarts’-ot is. Honnan e név?

     

    – Az elmebetegek, a perifériára szorult ismeretlenek, a naivak, a rabok, a gyermekek képzőművészeti munkáinak összefoglalására használatos Art Brut-t, vagyis szó szerint durva, nyers, csiszolatlan művészetet fordítottam le Habarts’-ra. A név ugye az építkezésen használatos kötőanyagra utal, tehát benne van az art és a habarcs, ami összeköt. A projekt a professzionális, illetve amatőr művészek anonim módon megjelenő tárlatait hozza testközelbe, hogy a közönség ne a neveket, hanem a műveket szeresse és vásárolja. Ez a tevékenységem már kilép a kórházi közegből és a közönség nevelését, ízlésformálását tűzi ki feladatul. Tavaly kaptam egy ösztöndíjat az írországi Corkba, ahol a St. Finnbare’s Hospitalban más művészekkel együtt dolgozhattunk, tanulhattunk, majd az Urániában kiállítottam a Habarts’-alkotásokat. Utána volt egy aukció és eladtuk a képek felét. Ezt követően kezdett kialakulni a Magyarok Háza-beli Habarts’-szakkör, mostanra pedig a háború végén több ezer katonát megmentő, s hősként meghalt édesapámról elnevezett Simon László Közhasznú Alapítvány Művészeti Köre kezdi felváltani a Habarts’-ként még alig egy esztendőt megélt formációt.

     

    Madarak Kleinachauban


    – Újabb művészetterápiás csoportokat kezdesz mostanság működtetni. Részben kényszerűen: eddigi munkahelyed, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet éppen megszűnik.

     

    – Igen, szerencsére meghívtak az aszódi Fiúnevelő-intézetbe is, ahol kedden és csütörtökön tartok foglalkozásokat tizennégy-tizenkilenc éves srácoknak. Úgy érzem magam ott a vasfüggöny mögött, mint a Valahol Európában című film egyik hőse. A filmben is van egy Simon nevű művész, aki menti a gyerekeket… A Dózsa úti hajléktalanszálló krízisosztályán pedig Molnár Gábor pszichiáterrel autogén tréning és művészetterápiás csoportokat tartok péntekenként otthontalan, gyógyíthatatlan daganatos betegeknek. Érdekes e két név, mert egymás tükre: Aszód-Dózsa. Nekem most ez az életem.

     

    Mostanra eljutottam oda, hogy végre egység mutatkozik művészetem és művészetterápiás aktivitásom, a hosszú távon művelt futásaim, expedícióim, életformám között. Össze tudom egyeztetni családi életemet és az egyéb elfoglaltságokkal járó kötelezettségeimet. Képes vagyok beosztani szabadidőmet, munkaidőmet, pihenőidőmet, hogy jusson időm másokra és magamnak is a műalkotások létrehozására.

    Csörgő Zoltán
    XIII. évfolyam 11. szám

    Címkék: Csorba Simon László

      Aktuális lapszámunk:
      2019. augusztus

      A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.