Arcképcsarnok

Delhusa Gjon - Szárnypróbálgatás után kezdődik a repülés


 

Delhusa Gjon gyakorlatilag szinte mindent elért, amit a világban el lehet: sok platina- és aranylemez, zenei díjak, nemzetközi karrier, szerződések. Élete delére már mindazt megkapta a sorstól, amire egy zenész, énekes vágyhat, sőt többet, hiszen Sir Delhusa Gjon lett, a walesi prior a walesi Szent György Lovagrend lovagjává ütötte, vitézzé is avatták, és amire a magyar könnyűzenében még nem volt példa: a legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje kitüntetést is megkapta. De hogyan tovább, mit hozzon még az élet? Erre sokféle válasz születhet, s az csak egy csodás találkozáson múlt, hogy végül sajátos célra lelt, hiszen az előrelépéshez végül is az kellett, hogy egy isteni útra találjon.

 

– Megtalálni? Hiszen tudtommal egy mélyen vallásos déli családból származol…

 

– Igen, apám koszovói, félig albán, félig görög, aki Magyarországon házasodott meg. Máig valamennyi rokonomnál délben, este imádkoznak, nagy részük egyházi iskolában végez. Mi is gyerekkoromban templomba jártunk, imádkoztunk, tehát istenfélő család volt a Delhusa család. Már gyerekkoromban felfedezték otthon, hogy jó prókátor vagyok, jól tudom a szavakat használni, beleélni magam az emberek lelkébe, elmondani, amit érezhetnek. Írtam egyszer egy szívfacsaró levelet édesanyáméknak, hogy kérek egy gitárt, mert nagyon szeretek zenélni, és tudom, hogy nehéz sorunk van, de a szívemnek nagyon sokat jelentene… Szüleim zokogtak, és persze hogy megkaptam. Gyerekkoromban engem is piarista iskolába akartak íratni, de anyám volt erősebb, egy hajszálon múlt, hogy zeneiskolába kerültem. Ha nem sikerül, valamilyen módon akkor is népnevelő lettem volna, emberekkel foglalkoznék, hiszen meg van írva a sorsunk. Húsz év felett, amikor kirepültem a családi fészekből, akkor kezdődött a másik, a nagybetűs élet, meg kellett szerezni az első lakást, karriert építeni. Koncerteztem, lemezeket készítettem, az év énekese lettem. Talpon kellett maradni, és semmiképp nem tudtam érvényesülni a gyerekkori neveltetésem értékrendjével. Átalakultam, áttértem a hetvenes-nyolcvanas évek gyakorlati életmódjára, háttérbe szorult a lelki viszonyulás az emberekhez.

 

 

– Mi változtatott meg?

 

– Hét éve ismerkedtem meg a párommal, aki az univerzumból kapott angyali energiákkal gyógyít. Huszonhárom éves volt akkor, gyakorlatilag ő talált rám azzal az üzenettel, hogy ő lesz az én szellemi tanítóm. Nekem ezt nehéz volt elfogadnom, ha ma szembejönne, már tudnám, miért éppen ő, de akkor még sem én, sem ő nem értettük, miért éppen hozzám küldték. Nagyon hasonló, az életet élvező, sportos beállítottságú egyéniség, mint én, együtt motorozunk mindenhol a világban, ő is szereti a kalandot, a vadregényes utakat, nem baj, ha nincsenek luxuskörülmények, ha elfogy útközben az enni- és innivaló… Találkozásunk óta elég érdekes fejlődésen mentünk keresztül mindketten. Állítólag lélekpárok vagyunk, azért kellett találkoznunk, mert ő itt a földön nagyon nehezen igazodott el, én pedig nagyon erős egóval rendelkező, szellemiségben járatlan, könyöklő ember voltam, az itt és most, a fogd meg, győzd le és szerezd meg mindennapos küzdelmében éltem, mint oly sokan. Évekig nagyon erősen gyötörtük egymást. Én nem tudtam elfogadni az ő szellemiségét, ő meg az én földhözragadtságomat. Rengeteg veszekedés ellenére is társak vagyunk, jobban, mint valaha. Úgy látszik, egymáshoz voltunk rendelve, mert évek alatt elkezdtem megérteni azt a világnézetet, ami őt jellemzi: hogy segíts, gyógyíts mindenkit, akit tudsz. Rájöttem, hogy az emberekkel való együttlétben nem az anyagiasság fontos, bármily küzdelmes is az élet, ő pedig elhagyta a földi dolgokban való rettenetes botladozását, hogy egy gázszámláról nem tudta, hogy kell befizetni.

 

– Egyszóval elkezdtetek csiszolódni.

 

– Igen, az kellett, hogy mind a ketten közelítsünk a másik életviteléhez. Amióta egymás mellé kerültünk, azóta is csak azt hallom, hogy neki rám kellett találnia, vagyok annyira értékes az Úrnak, hogy visszataláljak és ismét szeretetet szórjak, mert nagyon sok emberhez szólok. Aki fontos az Istennek és igét hirdet, azt megpróbálja olyanná alakítani, hogy hirdesse, miként kell szeretetben élni, egymásra vigyázni, egymásért felelősnek lenni bármilyen közösségben, nemcsak családban. Miután elkezdtem ezt a lelki tanulást, idővel a dalaimba is egyre jobban beleötvöztem azt, hogy a szeretetről szóljak, az összetartozás, a szeretetteljes együttlét fontosságáról. Valamint arról, ami mára sok nehézség után lételememmé vált, hogy az anyagi javakhoz való ragaszkodást elvessem. Ha nem veselkedem bele, nem ragaszkodom valaminek a megszerzéséhez, annál jobban hozzám kerül. Ahhoz kell a szellemi bátorság, hogy hagyjam magam a sorsom által vezetni. Megteszek persze mindent, a legjavát nyújtom magamnak, de nem fogok görcsölni, mert nincsenek véletlenek, minden úgy fog történni, ahogy az isteni gondviselés akarja. De nehéz volt erre rábízni magam. Szerintem a legeslegfontosabb dolog, hogy ha szeretettel indulok el, rögtön visszakapom. Nagyon egyszerű a postást, a zöldségest, a másik embert boldoggá tenni néhány kedves szóval. Nem mondom, hogy könnyű ezt megtartani, amikor az első kereszteződésben esetleg bemutatnak neked, de még akkor is megpróbálom.

 

 

– Érdekes átalakulás lehetett számodra. És talán a környezetednek is.

 

– Amikor ezen az úton elindultam, és felismertem az első eredményeket, akkor jöttem rá, hogy ez nagyon jó út, ez boldogság. Igyekeztem megszüntetni mindent, ami nem becsületes, próbálok csak jót adni, fontos lett, hogy rosszat ne halljak magamról. Nehéz persze ezt elérni, mert közéleti személyiség vagyok, nem szerethet mindenki, de törekszem rá. Tanulok, képzem magam, igyekszem emberileg, érzelmileg mindenhol helytállni, megpróbálok jó dolgokat adni a külvilágnak, szeretetben közelíteni másokhoz és összhangban lenni önmagammal és környezetemmel. Többé-kevésbé sikeresnek tartom ezt az életformámat, meg vagyok elégedve vele. Jobban szeret a környezetem, határozottan észrevették a változást rajtam, és azt tapasztalom, hogy szeretnek a társaságomban lenni. Én is törekszem arra, hogy fejlett emberekkel találkozzam, ezért született az az elhatározás, hogy elmegyek Indiába a párommal. Sai Baba tanításaival áléltem az azonosságot, ez az a tudás, ami engem érdekel és ebbe az irányba kezdtem haladni. Sai Baba tanításai mindig öt valláshoz szólnak, teljes nyitottság jellemzi.

 

Mit gondolsz, meg fognak jelenni ezek az új élmények a dalaidban? Érzed-e már, hogy ez a benső út hogyan fog zenédben tükröződni?

 

– Mivel ez áthat engem, bennem van, óhatatlanul megjelenik a dalaimban. Ha az a feladatom, hogy az emberek szívébe örömöt, boldogságot, megértést hozzak, akkor nyilván az a feladatom, hogy ezt a dalokkal tegyem, mert nekem ez adatott meg, ez lehet a feladatom és nem is hagyhatom ki, hogy így szólítsam meg az embereket, így tegyem esetleg jobbá őket. Arra nyilván vigyáznom kell, nehogy azt mondják, hogy a megszerzett népszerűségem örve alatt szentfazékként prófétálok. Nem fogom mások tanait beépíteni a dalaimba, csak azért, mert tetszenek, inkább magamban elvegyítem mindazt, amit az elmúlt években tanultam. Párom végig arra tanított, és azt nagyon erősen megmutatta, hogy kell az embereket segíteni, tanítani, gyógyítani. Nekem a gyógyítás az, amikor olyan lelki húrokat pendítek meg az emberekben, amitől pozitív energiára lelnek, ami megerősíti őket mentálisan. Énekes voltam, énekes maradok, nem lesz belőlem holnap szerzetes, csak ezen az úton mutatom és mutathatom meg, ami bennem van. És csakis azokhoz tudok szólni, akik meg akarnak hallgatni.

 

A mantrák, szent imák éneklése mennyire érintett meg?

 

– Erre még nem találtam rá, inkább csak az életforma vonz Indiában, és az, hogy fejlődnöm kell szellemileg. Valamint a csend! Az európaiak nagyon sokat fecsegnek, Indiában rögtön más léttel találkozik az ember, csend van a repülőtéren, a piacon, a buszokon, tesznek-vesznek, csörömpölnek, de mégis még a járművek is zajtalanabbak. Valószínűleg a szellemiségük miatt bántja őket a zaj. Nálam nagyon fontos érzékszerv a fül. Nagyon szeretek csukott szemmel létezni, és csak hallgatni, ezért fejlődhetett ki bennem a beleérző erő, a gondolati energiák fontossága.

 

 

Erre egy mester biztosan azt mondaná, úgy tűnik, kész vagy a meditációra…

 

– Ezt nem tudtam magamról. De azt tudom, hogy éveken keresztül igyekeztek arról leszoktatni, hogy csukott szemmel énekeljek a színpadon, nehogy leverjem a mikrofont. Olyan átszellemülten tudtam énekelni a dalaimat, hogy szó szerint elszédültem. Meg kellett tanulnom nyitott szemmel álmodva énekelni. Eléggé meditatív alkat vagyok, sokáig úgy konstatáltam, hogy bambulós típus vagyok. Félig-meddig meditáció lehet, amit csinálok. Ha a szellememet ki tudom üríteni, magamba szállok, elmélyülök, akkor ez szinte ugyanaz a tisztulás lelki szinten, mintha zuhany alá állnék. Ehhez nézhetjük a természetet is, nekem a motorozás ilyen, a motorom monoton munkazaja megint csak arra jó, hogy relaxáljak és lelki nyugalmi állapotot érjek el. A motor mantrázik helyettem… Nem a sebességet élvezem a motorozás közben, hanem a levegőt, az erdő, a rét illatát, a hajnali felszálló párát, az eső előtti lenyomott levegőt, miközben ég és föld között megyek, éppen csak a madár van felettem. Nem kell mindent túlmisztifikálni, nagy neveket adni a hétköznapi jelenségeknek. Nekem olyan érzésem van, hogy sok ember meditál így a földön.

 

Mi van hátra, amit még szeretnél elérni?

 

– Nekem nem hiányzik már semmi. Az van előttem, hogy megpróbálok a közvetlen és a távolabbi környezetemnek minél több jót adni. Koncerteket adok majd, hogy másokon segítsek. Túl vagyok a küzdelmes éveken, amikor még az volt a cél, hogy eladhatók legyenek a dalaim. Ma már üzenetet szeretnék közvetíteni. Valószínűleg az vár rám az elkövetkező években, hogy átadjam a tudást, ami bennem rejlik, és boldogságot okozzak a dalaimmal az embereknek. Minden, ami eddig volt, az csak szárnypróbálgatás volt, most kezdődik a repülés.

Csörgő Zoltán
XIII. évfolyam 4. szám

Címkék: Delhusa Gjon

Aktuális lapszámunk:
2019. október

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.