Arcképcsarnok

dr. Kelemen András - Holisztikus honatya

Beszélgetés lapunk szerkesztőbizottságának elnökével

    Kezdetben volt a természetgyógyászat, s egy másik kezdetben volt a Természetgyógyászat. Idővel mindkettő meghalt egy kicsit, de ma már újból él a természetgyógyászat, se van magazin is. A lap szerkesztőbizottságát dr. Kelemen András orvos, országgyűlési képviselő vezeti. Mindkét választását az aktuális politikai helyzet befolyásolta.  


    – Az ötvenes években voltam gyermek – meséli –, a pályaválasztás kérdésével is akkor szembesültem. Mivel a családomban több pedagógus és jogász volt, közelről láttam, hogy a munkájukat csak nagyon szűk mozgástérben végezhetik. Én ennél függetlenebb, szabadabb hivatásra vágytam, nem akartam kiszolgáltatni magamat a diktatúrának. Úgy gondoltam, az orvos-beteg kapcsolatba kívülről és felülről nehezebb beleszólni, így végül az orvosi egyetem mellett döntöttem, tulajdonképpen a tiszta racionalitás alapján.

     

    – Mégis egy viszonylag irracionális szakágat, a pszichiátriát választotta. Miért?

     

    – Ennek érdekes története van, mert eleinte a sebészethez vonzódtam. Második évfolyamra jártam, amikor megjelent Nyírő Gyula professzor hiánypótló pszichiátria tankönyve. Bár az elmekórtan csak ötödéves tananyag volt, azonnal megvettem, mert Moravcsik Ernő óta nem írtak tankönyvet Magyarországon. Különösen erősen hatott rám, mert egy tankönyvnél szokatlanul, irodalmi igényű szövege volt. Olvasgatva ráébredtem, hogy merre keressem további utamat, mert összekapcsolta természettudományos érdeklődésemet addig előnytelennek érzett bölcsész hajlamommal. Azután, már szak- majd főorvosként megismerkedtem nemcsak az osztályos munkával, hanem a járóbetegellátás fortélyaival is. Gondozó orvosként igen sok beteget látogattam meg lakásán, eredeti környezetében. Mennyire más egy ember a kórházban, mint otthon! Világossá vált, hogy a beteg embernek nem csupán tünetei fontosak, hanem a személyiség olyan képességei, amelyek segíthetik a gyógyulást. Azután ismét egy kórház következett, majd egy megye lelkibeteg-ellátásának megszervezése. Szemem előtt alakult át a zárt osztály rab-betege a terápiás közösség tagjává, aktív, foglalkoztatásra kész, társaira figyelő személlyé.

     

    Szakorvosként elvállaltam a volt alkoholisták székesfehérvári klubjának a megszervezését. Az életüket ők irányították, én csak segítettem, ahol kellett, és különösen a hivatali szervekkel szemben kellett védenem és kiharcolnom azt, hogy elfogadják értelmes célú emberi közösségként őket. Fontos volt, hogy kezelésüket egy rövid szakasz után ki kell vinni a kórházból, mert ha sem a beteg, sem környezete nem változik, akkor hamarosan visszaesik és minden kezdődik elölről. Fontosnak éreztem, hogy ne csupán a személyes gondok kössék le őket, hanem közelítsék meg az egyre teljesebb emberi életet. Ehhez pedig előbb-utóbb észre kellett venniük, mi történik körülöttük a világban.

     

    – Ez már politikai területet is érint.

     

    – Igen. Az alkoholbetegeknek, főleg ahogy a klubban kinyíltak a világra, egyre több kérdésük támadt. Kezdték érzékelni, hogy történik valami Magyarországon. Szerették volna világosan látni, érteni, hogy mi történik körülöttünk. Rengeteget beszélgettünk, mígnem 1988-ban felkértek, hogy tartsak előadást az akkor alakuló ellenzéki politikai mozgalmakról. Én pedig akkor határozottan úgy éreztem, hogy a minket körülvevő hazug hatalom már-már az egészséges embereket, emberi közösségeket is savként marja szét, s nagyon megnehezíti a társadalmi beilleszkedési zavaroknak nevezhető kórformák (öngyilkosság, szenvedélybetegségek, stb) gyógyítását. Az előadásnak nagy sikere volt, a kis patakparti klubházban megjelent a székesfehérvári értelmiség színe-java. A beszélgetés pedig abba torkollott, hogy megalakult ott a város első ellenzéki szervezete, a Magyar Demokrata Fórum. Már az első szabad választás kampányának idején Antall József miniszterelnök-jelölt is meglátogatott minket. A Technika Háza zsúfolásig megtelt, de az első sorokban az én egykori betegeimből számosan ott ültek. Hát így lett belőlem politikus.

     

    – De végül miért hagyta ott a betegeket, miért lett képviselő?

     

    – Az első választásnál meggyőztek, hogy írassam föl magam a megyei lista második helyére. Az első hely már foglalt volt, és nem is gondoltam, hogy bekerülök. Tévedtem. Azután pedig, röviddel a kormányalakítás után Antall József fölkért, hogy vállaljam el a népjóléti tárca politikai államtitkári tisztségét. Ez már összeférhetetlen volt az orvosi tevékenységgel, így föladtam a praxisomat. A második választáson vereséget szenvedtünk, de én képviselő lettem újra. S a kórház közben megszüntette az állásomat. Visszamehettem volna beosztott orvosnak oda, ahol korábban vezető voltam, de úgy gondoltam, hogy abból sok konfliktus fakadna. Sorsszerűnek éreztem a változást, ami új helyzetet teremtett. Mivel hiszek a végzetben, elfogadom a sorsomat, de igyekszem a lehető legtöbbet nyújtani minden helyzetben.

     

    – Államtitkárként kapta a fölkérést, hogy vállalja el a Természetgyógyász Magazin szerkesztő-bizottságának vezetését. A politikus vagy az orvos mondott igent?

     

    – Mindkettő. Amikor megtudtam, milyen lapot szeretnének kiadni, nem volt kérdés, hogy adom-e a nevemet hozzá. A minisztériumban szintén fölkaroltam a természetgyógyászatot, mert szükségesnek láttam, hogy ezt a területet is vonjuk szigorú szakmai szabályozás alá. Az orvosok akkor még rendkívül bizalmatlanok voltak, a minisztériumban szakértők is hajlottak arra, hogy mindenféle alternatívnak mondott eljárást hagyjunk meg féllegálisnak vagy kifejezetten illegálisnak. Jól látszott azonban, hogy a természetgyógyászat terjedését, népszerűségét nem lehet föltartóztatni, s szerintem nem is lett volna szerencsés. Szakmai kollégiumot hívtam életre, ami jó lehetőséget teremtett a szakterület kialakulására, a belső ellentétek elsimítására, a jogi keretek kidolgozására. Politikusként tehát a szabályozást, orvosként pedig az értékek fölkarolását tartottam szem előtt. A politikust és az orvost jó ideje nem tudom elkülöníteni magamban.

     

    – Ez azt is jelenti, hogy a parlamenti vitákban fölhasználja a pszichiáteri tapasztalatait?

     

    – Kénytelen vagyok. Nagyon sok fölösleges vita abból adódik, hogy a képviselők egyszerűen nem figyelnek egymásra. Bennem pedig – szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre – kifejlődött a másikra figyelés igénye, az empátia képessége. Ez nem azt jelenti, hogy mindennel egyetértek, hanem hogy képes vagyok átérezni a másik személy helyzetét, törekvéseit. Ez pedig segít akkor, amikor egy döntést mérlegelek. Az igazi természetgyógyászat elképzelhetetlen egészleges, holisztikus szemlélet nélkül. Erről a hagyományos orvoslás is tud, de legtöbbször valójában mégsem számol vele. Magazinunk pedig ezt a gondolkodást terjeszti. A természetgyógyászat helyzete nemzetközi szinten is indulatokat kavar; az erről szóló legnagyobb vitáról be is számoltam a Természetgyógyász Magazin hasábjain. A globalizáció éppúgy behatol az emberek belső világába, ahogy a diktatúra is erre törekedett. Óriási kihívás tehát, hogy hogyan őrizzük meg létezésünk értelmét, hogyan alakítsuk saját világunkat. A piac, a szerzés mindent legyűrő törvényét megélő ember hajlandó elfogadni, hogy az élet csupán harc, melyben a nagy hal lenyeli a kicsit. Nem veszi észre, hogy a minket körülvevő – és a bennünk levő – természet emellett ismeri a szeretet és önfeláldozás, az összetartozás törvényét is. Azzal, hogy politikus lettem, olyan eszközökre akartam szert tenni, amelyek közösségünk számára nyitják meg az utat az értelmes életre. Ehhez azonban az kell, hogy a politikusokat ne pusztán a napi gondok kössék le, hanem hosszabb távra tudjanak tervezni. A felgyorsított mókuskerék-életformának pedig könnyen rabjává válik az ember.

     

    – Ön nem szerzője a magazinnak, ezért most arra kérem, üzenjen valamit az olvasóknak!

     

    – Egy keleti mesét szeretnék elmondani nekik. Egyszer egy hívő megkérdezte Éliás prófétától, mi a menny, mi a pokol. Éliás kézen fogta a hívőt, és egy hatalmas kastélyterembe vitte, amelynek a közepén nagy üstben finom leves főtt. A kondért körbeállták az emberek, mindnyájuk kezében egy-egy kanál. Mertek a levesből, azonban a kanál nyele olyan hosszú volt, hogy nem tudták a szájukhoz emelni, ezért éhesek maradtak. Látod, mondta Éliás, ez a pokol. Majd egy másik terembe vitte a hívőt. Ott is leves főtt, s ott is hosszú nyelű kanalakkal mertek az emberek. De mindnyájan jóllaktak, mert egymást táplálták. Hát ez a mennyország, mosolygott Éliás.

    Niczky Emőke
    IX. évfolyam 4. szám

    Címkék: dr. Kelemen András

      Aktuális lapszámunk:
      2019. augusztus

      A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.