Arcképcsarnok

dr. Lenkei Gábor - A vitaminguru

Beszélgetés dr. Lenkei Gáborral

Nevezték már utolsó szalmaszálnak, vitamingurunak, remek üzletembernek, sőt csodabogárnak is. Lenkei Gábor olyan ember, aki senkit nem hagy közömbösen. Kiválasztott, vagy önjelölt megmentő? Ezt ki-ki döntse el maga. Tény azonban, hogy nagyon is érdemes figyelni arra, amit mond. A lényeg egyszerű és érthető: nem az a baj, amit tudunk, hanem az, amit nem.



– Régóta foglalkozik a gyógyászatnak azzal a részével, amelyikkel a hivatalos orvoslás sokszor nem tud mit kezdeni. Már új szellemiséggel indult az egyetemre, hogy kitágítsa a kereteket?

 

– Nem. Elámult emberként mentem az egyetemre, mint aki belépett a szentélybe. Semmi kétség nem volt bennem, boldog voltam, hogy ott lehetek, és megismerhetem a titkot. Amikor 1980- ban elkezdtem a tanulmányaimat, még nem volt szellemi nyitás. Az olyan jellegű könyvek, amelyek más lehetőségeket is ismertettek a gyógyításban, csak néhány évvel később kezdtek megjelenni. Később azonban elindult egyfajta változás, és akkor találkoztam Beata Bishop könyvével. Akkor éppen nőgyógyászati onkológián dolgoztam, és Bishop gondolatai éppen a helyzethez illettek.

 

– Mit tapasztalt?

 

– Láttam, mi mit tudunk elérni a hivatalos módszerekkel. Kezembe akadt a könyv, ami fölkeltette a figyelmemet, és találkoztam is a szerzővel, mert úgy gondoltam, meg kell őt ismernem. Láttam, lehet ötvözni a hagyományos és az új dolgot. Kutatóorvosként megtanultam, hogy miként kell adatokat kiértékelni ahhoz, hogy megállapítsam, hogy azok helytállóak-e, hitelesek-e vagy sem. Ezt az eszközt használtam arra, hogy megvizsgáljam, valóban működőképes- e a Gerson-módszer, amit Bishop említ. Több hasonló benyomás ért, és a szemléletem menet közben alakult.

 

– Vagyis ön voltaképp egy „kiugrott pap”?

 

– Nem vagyok az, de nem is szabad megengednem, hogy ez a nézet túlságosan széles teret kapjon rólam. Sokan nevezik a módszeremet alternatív medicinának, ami azt jelenti, hogy valami helyett választható. Amit viszont én képviselek, az nem vagy-vagy, hanem is-is.

 

– Komplementer medicina?

 

– Igen. Nem azt mondom, hogy dobjuk a sutba az orvostudományt, és helyette csináljunk mást. Mellette kell megtenni mindent, olyasmit, amit egy hétköznapi ember is könnyen felfog, és amivel hozzá tud járulni az orvos munkájához, ha már beteg, vagy amit meg tud előzni, ha még egészséges. Soha nem tanácsolok olyat, hogy kerüljék el az orvosokat. Ha az illetőnek panasza van, igenis menjen el, de a lényeg más. Ellátom az embert a saját testére vonatkozó ismeretekkel, például arról, hogyan működik jól a szervezet, s hogyan tud ő maga segíteni önmagán. S ha már kapott kapaszkodókat, akkor kevésbé szorong, kevésbé bizonytalanodik el, és jobban tud dönteni. Nem valaki mástól várja a megoldást, hanem ő maga is szereplője, irányítója tud lenni a saját életének.

 

 

Dr. Lenkei Gábor: „Nem volt könnyű szembenéznem azzal, hogy az igazi válaszok szinte felfoghatatlanul egyszerűek.”

 

– A Mentőöv című könyve is ezt sugallja. A gyerekek kezébe kéne adni, de mintha a hasonló kezdeményezések falakba ütköznének. Miért nem jutunk előre a szemléletformálásban?

 

– Szerintem előrejutunk. De hát az ember valaha azt is hitte, hogy lapos a Föld. Valamiért az újjal kapcsolatban gyakran van ellenállás. Általánosítani persze nem lehet, mert vannak, akik imádják az újat és keresik is. Mások viszont tiltakoznak, és olyanok is vannak, akik előbb távolságtartók, gondosan mérlegelnek.

 

– Van helyes út?

 

– A Cenzúrázott egészség című könyvben vázoltam, hogy az orvoslás, az orvosképzés olyan irányt vett, aminek az első számú vesztesei maguk az orvosok. Leszűkítették az ismeretanyagukat. Én kitűnővel végeztem, és elolvastam sok mindent. Azt tapasztaltam, hogy a diplomám ellenére van egy szűz terület, amihez nem értek. Kétféleképp viszonyulhatok tehát hozzá, vagy azt mondom, hogy kóklerség az egész, vagy azt, hogy ezzel az érdekes, új világgal meg akarok ismerkedni. Az orvosképzésben sajnos az ortodox szemlélet dominál, s azt is leírtam, miért. Föltártam, hogy a gyógyszeripari érdekek hogyan nyomták rá bélyegüket a képzésre. Mindig azt mondom, nem az a baj, amit megtanultunk, hanem az, amit elhallgattak előlünk.

 

– A betegek vagy a képzés részéről kellene nagyobb igény az elmozduláshoz?

 

– Mindkettő egyszerre. Hangsúlyoznom kell, hogy az orvosok többsége nagyon nyitott. Őszinte segíteni akarással, egyfajta Teréz anyaként éltek az egyetemi évek alatt is a betegek mellett. Persze voltak köztük olyanok, akik már akkor is azt mondták, hogy sok pénzt akarnak keresni, de a többségnek nem ez volt a fő motivációja, hanem a becsületes, szívből jövő szándék, hogy segítsen. Ez megmarad annak ellenére is, hogy rákerülnek egy bizonyos vágányra, ahol a segíteni tudás korlátok közé van szorítva. Ám ez nem jelenti azt, hogy a segíteni akarás meghalt.

 

– A szakágak között is van különbség ebben. A legnyitottabbaknak én a gyermekorvosokat látom, talán azért, mert nincs nagyobb kontroll és ösztönző erő, mint egy ideges, aggódó anya. De lehet, hogy a túl szigorú szakmai protokollok nem engedik, hogy általában az orvosok más módszereket alkalmazzanak.

 

– Az emberrel semmi sem véletlenül történik. Csapdába ejtett a szakmai protokoll? Kit? Fel lehet állni, el lehet jönni, vagy nem?

 

– Sokszor a segíteni akarás ellenére sem lehet mást tenni.

 

– Nekem éppen erre volt az a válaszom, hogy ha nem tehetem azt, ami a szívemből jön, akkor nem csinálom tovább. Ezért jöttem el. Csak ezt tudom mondani. A börtönrácsok gumiból vannak, nem vasból. Döntés kérdése, hogy az orvos szétfeszíti-e azokat. A döntés pedig attól függ, hogy mérlegeljük, valóban megtettünk- e mindent, amit lehetett. Ha a rákbeteget akkor tekintem gyógyultnak, amikor a betegség felfedezését követő öt év múlva még él, az is egy hozzáállás. De ez ugyanolyan, mintha a repedező falú lakásomat látnám szépnek csukott szemmel. Egy embernek önmagának kell tisztában lennie a saját céljaival.

 

– Ez a betegre is igaz?

 

– Persze. Beata Bishop is kikényszerítette, hogy mondják meg, mennyi ideje van hátra, miféle lehetőségei vannak. Ott állt egy súlyos, de legalább igaz adattal, és dönthetett, hogy keres-e más utat, vagy fohászkodik, hogy talán történik valami. Inkább mozgósította az anyagi tartalékait, mert tudta, ha meggyógyul, újból gyűjthet materiális dolgokat. A döntési szabadságunk mindig megvan, bár néha az ellenkezőjét hitetjük el magunkkal. De akkor igenis mi képzeljük a gumirácsokat vasból lévőknek.

 

– Magyarországon világszínvonalú a képzés, sok a jól működő egészségügyi ellátóhely. Mégis, a társadalom egészségi állapota siralmas a gazdasági fejlettségünkhöz képest. Mi lehet ennek az oka az ön megközelítéséből?

 

– Lehet, hogy az egészségkultúránk alacsonyabb szintű, mint másutt. Tehát az mutatkozik kevésnek, amit maga a beteg tesz hozzá az egészségi állapotához.

 

– Ezek szerint az emberek önmaguk ellenségei?

 

– Lehet az ember az ellensége önmagának anélkül, hogy tudna róla. Ismeretek híján van. Például ha valaki azzal megy orvoshoz, hogy rosszul alszik, reggel össze van törve, akkor kap valamilyen gyógyszert. Nem tud arról, hogy például a B1-vitamin hiánya rossz álmot, idegességet, összetörtséget okoz. Ha valaki a sivatagban nem jut vízhez, hiába adok neki olyan gyógyszert, ami elnyomja a szomjúság érzését. Ettől még szenved a szervezete a vízhiánytól, és nagy bajban van.

 

– Vagyis a kognitív biztonságunk hiányzik?

 

– Igen. Ettől még vannak olyan helyzetek, amikor kell a nyugtató meg a többi gyógyszer, de a szervezet működésének vannak alapvető, megkerülhetetlen szabályai. Megvannak a lehetőségei, korlátai is. Az első lépéssel kell kezdeni, utána jöhet a többi. Mondok más példát is. Világszerte elterjedt a csontritkulás. A szó nagyon jó, kifejező. Ennek az egyik jelentős oka a mozgáshiány, a másik a kalciumhiány. A magyar lakosság az igényes táplálkozással is  csak a felét veszi magához a naponta szükséges kalciumból. A csontritkulásnak van gyógy szere, de az orvosság nem fogja ellensúlyozni sem a hiányos táplálkozást, sem a mozgáshiányt. Nagyon jó tapasztalataink vannak, hogy csupán kalciumszedéssel már jelentősen enyhíthető a probléma. A szomjas embernek tehát így elég vizet adtam, s helyreállt a szervezete egyensúlya. Amiben az eltorzított orvostudomány kárt okozott, az az, hogy nélkülözzük a test egészséges működésére vonatkozó tudást az alapvető szabályokról és szükségletekről. Ha nincs elég víz, kalcium, vitamin, zsír, akkor a szervezet működésében hibák, elakadások keletkeznek. Lehet a dolgot gyógyszerekkel  befolyásolni, de a gond egy lépéssel előbb keletkezett.

 

– Sokan a zsírossága miatt kárhoztatják a magyar konyhát.

 

– Nincs semmi baj a konyhánkkal, mert ízletes, ráadásul nagyon hasznos, hogy húsokban, tojásban, zöldségekben gazdag. A zsírok, így például a veszélyesnek kikiáltott koleszterin is, nagyon sok életműködéshez nélkülözhetetlenek.

 

– Egy orvos azt mondta, hogy a gyógyszerfejlesztés elérte a határait, nincs tovább. Egyetért vele?

 

– Még van hová fejlődni. Nemrég kutatni kezdték a mellékhatásoktól mentes gyógyszerek témakörét, csak nem verték nagydobra. Nem merültem el mélyen a farmakológiában, de amikor medikuskoromban kezembe került egy közlemény, amely a forgalomból akkor kivonásra ítélt szereket sorolta föl alkalmatlanságuk vagy mellékhatásaik miatt, nagyon elcsodálkoztam, és otthagytam a kutatást. Hogyan lehet az, hogy egy gyógyszerről több mint tíz év után derül ki, hogy nem hatékony? Amikor forgalomba hozták, még az volt? Hiteltelenné vált számomra a dolog. A gyógyszerkutatás legfőbb korlátja szerintem nem a kémia, hanem az, hogy nem még jobb gyógyszert kell adni a szomjazónak, hanem vizet.

 

„Az emberi test megalkotója – lett légyen az bárki – igazán elismerésre méltó munkát végzett”. (Lenkei Gábor)

 

– De a huszadik század a kémia mámorában telt, ami még most sem csengett le.

 

– Az arányokon is sok múlik. Egy baráti beszélgetés során egy pohárka kiváló minőségű bor kifejezetten javíthat az összejövetel hangulatán, de nagy mennyiségben méreg is lehet. Sokan kérdezik, hogy gyógyszerellenes vagyok-e. Nem, szélsőségellenes vagyok, nem szeretem a kizárólagosságokat. Gyógyszerekkel életet mentenek az orvosok, amikor arra van szükség. A nehéz helyzetből, például egy súlyos fertőzésből igenis gyógyszerrel kell kihozni az embert, de azután ki kell kutatni az okot, hogy miért nem tudott ellenállni a kórokozónak.

 

– Az a gond, hogy megállunk, amikor jobban leszünk a gyógyszertől?

 

– Erről van szó, és minden kezdődik elölről. A kutatás korlátait tehát nem elsősorban a kémiai fejlesztés lehetőségei szabják meg. A korlátok már megvoltak száz évvel ezelőtt is, amikor az indikáció, a javallat vett rossz irányt, mert üzleti érdekek kerültek előtérbe. A legtöbb gyógyszernek nagy az állami támogatása. Az a furcsaság fordult tehát elő, hogy a gyógyszeripar ügyesen lobbizott, és elérte a kormányoknál a támogatást, ami az árakba bele van kalkulálva. Vagyis nem azért van állami támogatás, mert drága a gyógyszer, hanem fordítva, azért drága, mert támogatják. Márpedig ez nem valódi verseny.

 

– Nemrég győzött az ÁNTSZ-szel szemben. Mi történt röviden?

 

– Még most sem tudom, mi volt a kiváltó ok. Jött egy levél még 2005- ben, hogy az általam forgalmazott termékeknek a nyolcvan százalékát kitiltják a forgalomból. Indokuk szerint ugyanis ezek veszélyesen sok vitamint tartalmaznak. Aztán olyan indok is volt, hogy meg nem engedett növényi összetevő van bennük. Utánanéztem, de nem találtam ilyen fogalmat, sőt a vitaminok mennyiségére nem leltem sem törvényi korlátozást, sem a korlátozást indokló tudományos adatot. Kezdetben arra gondoltam, hogy orvosi szakmai vitába csöppentem. Elküldtem tehát a bizonyítékaimat, amire jött egy másik válasz, hogy valójában más a bajuk. Most már arra hivatkoztak, hogy mivel a készítményeink célja az egészség javítása, ezért ezek nem étrend-kiegészítők, hanem valójában gyógyszerek. A gyógyszertörvényre hivatkoztak, csakhogy a jogszabály egyik passzusa kimondja, hogy a törvény nem vonatkozik az étrend-kiegészítőkre. Vagyis nem forgalmazhatok az Országos Gyógyszerészeti Intézet engedélye nélkül. Ők viszont nem adnak engedélyt. Ment tovább a folyamat, mígnem 2008 decemberében az ÁNTSZ rajtaütésszerűen megjelent az összes budapesti üzletben. Rendőrrel és adóhivatallal jöttek, zárolták a termékeket. Ekkor már úgy láttam, bírósághoz kell fordulnom, noha nem szeretek pereskedni. A bíróság végül hatályon kívül helyezte az ÁNTSZ határozatait most júniusban.

 

– Visszakapta a termékeket?

 

– Nem ilyen egyszerű. Zárolták, lepecsételték a kontingenst, s a pecsét feltörése bűncselekménynek minősülne. Nem nyúltunk hát hozzá, hanem kérvényben kértük, hadd bontsuk ki a zsákokat és semmisíthessük meg az időközben lejárt termékeket. Visszaírtak, hogy nem tudják feloldani a zárolást, mert nem is volt joguk hozzá, hogy zároljanak. Kártérítéssel tartoznának a jogtalan zárolás miatt, de ahhoz előbb leltár szerint át kellene venniük az árut.

 

– Most mi a helyzet?

 

– Az ügyvédem pingpongozik a hatósággal. Lehet, hogy valaki személyes bosszúra használta a hivatalt. Na de ki? Nem tudok ilyet mondani. Ha viszont a hatóság lépett túl nagyot, akkor is mindenképpen szomorú az egész ügy.

Bálint Teodóra
XVI. évfolyam 10. szám

Címkék: Lenkei Gábor, vitaminok

Aktuális lapszámunk:
2019. október

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.