Arcképcsarnok

Dr. Simoncsics Péter - Paradoxonok, paradigmák

Beszélgetés lapunk szerkesztőbizottságának tagjával

    Kezdetben volt a természetgyógyászat, és egy másik kezdetben volt a Természetgyógyászat. Az idők során mindkettő meghalt egy kicsit, ma már viszont újból él a természetgyógyászat, és van Természetgyógyász Magazin is. Előző lapszámunkban a magazin főszerkesztőjével beszélgettünk. Most a szerkesztőbizottság tagját, a magazin egyik szerzőjét mutatjuk be. Ő az, aki szaktudásával, világszemléletével elsőként csatlakozott a tájékoztatásban Görgei Katalinhoz, így Önökhöz, olvasókhoz is.  


    Dr. Simoncsics Péter olyan lény, akinek a közelében az ember nyugodtan bekapcsolhatja intuitív érzékelését, s nyugodtan elfelejtheti tanult viselkedésformáit. Az orvosban nincs semmi „doktor uras”, noha sokáig működött a biokémiai orvoslás gépezetének egyik fogaskerekeként.

     

    – Húsz éven át sebészként dolgoztam – meséli –, és több intézményben is megfordultam. Munkám igazán a matériához kötött, hiszen megbetegedett szöveteket távolítottam el a páciensek testéből. Egyszer azonban föltettem magamnak a kérdést: vajon miért kell egy fekély miatt kioperálnom a gyomor nagy részét a betegből? Attól kezdve nem hagyott nyugodni a probléma, hogy a műtőasztal egy hosszú folyamat legvégső állomása, és nekem nem az okozatot, hanem az okot kellene orvosolnom. Magyarán, meg kellene előznöm, hogy az emberek például gyomorfekélyben betegedjenek meg. Talán ellentmondásnak tűnik ez a fölvetés egy sebésztől, mégis azt éreztem, hogy az igazi értelemben vett orvosi munka jóval a betegségek megjelenése előtt kezdődik. Szóval a folyamat elejébe, nem pedig a végébe akartam bekapcsolódni.

     

    – A hetvenes években igencsak eretnek gondolatok voltak ezek.

     

    – Az embernek teljesítenie kell a sorsát. Én Ikrek szülött vagyok, annak minden jellemzőjével, többek között a nyughatatlansággal, az új utak keresésének vágyával. Az élet nemsokára meg is mutatta a lehetőséget, mert megismerkedtem néhány osztrák orvosprofesszor kínai élményeivel. Megrázó volt nézni és hallgatni a beszámolójukat az ottani tapasztalatokról. Arra gondoltam, ha mindannak, amit megtudtam tőlük, csak a fele is igaz, akkor megtaláltam a nekem kijelölt utat. A kínai gyógyászat filozófiájára, természet- és emberszemléletére tökéletesen fogékonynak éreztem magamat.

     

    – Hogyan és mikor lépett végül a meglelt útra?

     

    – Az élet rendje és törvénye szerint mindenki megkapja a lehetőséget, ha fölismeri a feladatát. Amit csak lehetett, különböző forrásokból elsajátítottam az akupunktúrával kapcsolatban, s már 1972-ben önmagamon és a családom tagjain alkalmaztam a rendszert. Nem sokkal később három és fél évre Algériába mehettem sebészkedni, s ott tökéletesítettem akupunktúrás tudásomat. Később Párizsban le is vizsgáztam belőle. Az akupunktúra és a vele elválaszthatatlanul összeforrott élet- és világszemlélet nagyon bizarr és komplex rendszer, főleg egy nyugati világban szocializálódott embernek az, de valódi kulcsot adott a kezembe. A sebészettel azután 1988-ban végleg fölhagytam.

     

    – Ha röviden kéne megfogalmaznia, miféle különbséget lát a hagyományos és a keleti gyógyrendszerek között?

     

    – A felfogásbeli különbség markáns és egyszerű. A nyugati orvoslás a már megbetegedett testet kényszeríti egy elképzelt normális működésre, hiányzó vegyületeket pótol, túlzott mennyiségben jelen lévő anyagokat kiiktat. Mindig fogható, tapintható, vagyis kémiai, szövettani, azaz anyagi világban gondolkodik, s nem az élettani folyamatokat valóban irányító energetikai, kvantumfizikai jelenségek befolyásolásával véli elérni a szervezet harmóniáját. Egy betegnek minősített részletet ragad ki az egészből, s a vizsgálat időpontjában megnyilvánuló eltérést kényszeríti gyógyszerrel vagy más terápiával, hogy az hasonlítson az ideálishoz, miközben nem igazán lehet fogalma az ideálisról, hiszen nem az egész embert nézi, annak lelki-spirituális összetevőivel, illetve környezeti-társadalmi, sőt asztrológiai összefüggéseivel együtt.

     

    Ezzel szemben a keleti gyógyrendszerek individuumként tekintenek az emberre, akinek saját, mindenki másétól különböző optimális működése van. A filozófia szerint mindent és mindenkit áthat a csi, az egyetemes életenergia. Ha az ember valamiért nem lélegzik együtt a mindenséggel a tőle megszokott, vagyis egészséges módon, akkor az megbontja testének, lelkének és szellemének benső harmóniáját, s nem tudja jól ellátni közvetítő szerepét ég és föld között. Vagyis beteg. Minden pácienst csak egyféleképp lehet mérni – ha önmagával állítjuk szembe. Ehhez az évezredek során hihetetlenül finom és pontos diagnosztikai módszereket alkottak, amelyek segítségével a nyugati értelemben vett betegségek már évekkel a megjelenésük előtt fölfedezhetők. A keleti gyógyászat tehát nem várja meg, amíg egy energiazavar anyagi formában, például fekélyben is testet ölt. A gyógyítás számára harmonizálást, a különféle funkciók összerendezését jelenti.

     

    – Milyen kockázatokkal jár, ha egy orvos szemléletet vált?

     

    – Nálunk azt díjazzák, ha a betegnél minél több bajt talál az orvos, és azokat minél költségesebb és bonyolultabb módon kezeli. Sokan látjuk világszerte, hogy a nyugati orvoslás eddig még soha nem tapasztalt válságba jutott. Egyre több a gyógyszer és a módszer, ugyanakkor egyre több a beteg ember és a gyógyszermellékhatás. A laikusok is érzik, hogy valami nincs rendjén, mert a legtöbb kezelés csak részmegoldás, amely jó esetben elnyomja az állapotot, rossz esetben viszont újabb betegséget hív elő. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy a nyugati orvoslásnak nincs haszna, vagy nem képes csodákra. Egy balesetet vagy más akut bajt például nyilvánvalóan csak komoly, gyors és drasztikus beavatkozással lehet kezelni, különben a beteg meghal. Ám az ilyen történések száma elenyésző az összes, javarészt idült betegséghez képest. A személyes kockázat tehát nem számít, mert a betegek érzik, hogy másra van szükségük. Én pedig úgy szeretnék gyógyítani, hogy minél inkább fölöslegessé tegyem magam. Ez is csak látszólagos ellentmondás. Ha jól harmonizálom a beteg energiáit, figyelembe veszem a lelkét és megelőzöm a baj kialakulását, akkor nagy valószínűséggel hónapokig-évekig nem lesz orvosra szüksége.

     

    – Mitől betegek az emberek?

     

    – A világban sűrűsödő negatív érzelmektől, a három „A”-tól, vagyis az agressziótól, az arcátlanságtól és az arroganciától. Minden betegség nemzőatyja a pszichikum, szülőanyja pedig a táplálkozás. A negatív érzelem, főleg a harag és a gyűlölet zavarja a központi energiaelosztást, így a méreganyagok a szervezetben rekednek. A fölhalmozódott méreg megbetegíti a sejteket, s idővel burjánzás indulhat el. Nem véletlen, hogy manapság két fő, egymással összefüggő baj teszi tönkre a nyugati társadalmakat, a depresszió és a rák.

     

    – Kiút?

     

    – Meg kell értetni az emberekkel, hogy mindnyájan csodákra vagyunk képesek, ha hagyjuk a jóindulatot és az önfeláldozást, vagyis a szeretetet, a megértést és a tiszteletet működni, embertásainkkal szemben ugyanúgy, mint a természettel kapcsolatosan. Itt az ideje, hogy paradigmát váltsunk, mielőtt teljesen leromboljuk a világunkat. Orvosként tanító és pap is szeretnék lenni, hogy a hozzám fordulók spirituális intelligenciáját fejleszthessem. Meggyőződésem, hogy nem miattam, csupán általam gyógyul a páciens, hiszen a kulcs őbenne van. Segítek neki megtalálni, hogy érettebben, tudatosabban, fejlettebben távozhasson a rendelőből. Munkám sikerét az jelzi, ha nincs többé szüksége rám.

    Niczky Emőke
    IX. évfolyam 2. szám

    Címkék: Dr. Simoncsics Péter

      Aktuális lapszámunk:
      2019. augusztus

      A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.