Arcképcsarnok

Illényi Katica - A művészet bölcsessége

Érezz mélyen!

Vannak művészek, akiket azért szeretünk, azért egy ország kedvencei, mert természetes derű és kiegyensúlyozottság árad belőlük. Egész lényükkel, kisugárzásukkal tanítanak minket, segítenek, fenntartanak bennünk is egy ideát, hogy bármikor elérhető a harmónia az életünkben. Már csak a titkot kellene megtudni: nekik hogy sikerül? Biztos sokat segít maga a művészet, az önkifejezés, az adás, a másoknak való örömszerzés mindig megújuló és ismétlődő lehetősége, egyúttal a mind jobbá és jobbá válás, az önmeghaladás. De Illényi Katicától azt is megtudjuk, hogy legalább ilyen fontos az életmód, az egészséges életvitel. Ha látjuk őt, el is hihetjük neki, hogy ez fontos. Most, amikor itt ül velem szemben, azon kapom magam, hogy a kezét nézem: próbálom felfedezi, miben más egy hegedűs keze?


 


 

- Minden hegedűsnek más a keze - kapja el pillantásom -, minden kézzel másképp kell játszani és minden különböző kezű gyereket másképp kell tanítani. Az én kezemre azt mondták, hogy jó hegedűskéz, mert hosszúak az ujjaim és a húrok közötti távolságokat jól át tudom érni.

 

- Nyilván nem ezen múlt, hogy ismert hegedűművésznő lett Önből… Fontos a tehetség, de talán még fontosabb - hogy igyekezzem stílusosan kifejezni magam -, milyen kezekbe kerül…

 

- Igen, ilyen szempontból is jó helyre, ideális környezetbe születtem. Édesapám hegedűművész, négyen vagyunk testvérek, mindegyikünket ő tanított hangszeren játszani. Édesanyám zongorázott, szinte szó szerint az anyatejjel szívtuk magunkba a hangzásvilágot. Mivel édesapám az Erkel Színházban és az Állami Operaházban hegedült, vittek minket az opera- és balettelőadásokra. Rengeteget számított ez a családi háttér, szerencsések vagyunk. Nagyon sokat zenéltünk együtt, a családi ebédek során mindig énekeltünk, mégpedig több szólamban. Annyira természetes volt ez, hogy nekem az tűnt különösnek, hogy más családoknál nem így van. Mindig a zene körül forgott az életünk, azon túl is, hogy nekünk naponta több órát kellett gyakorolnunk és ezt mindig apu ellenőrizte. Járt egyik szobáról a másikra nagy kertes házunkban, ami olyan volt, mint egy zeneiskola. Minden szobából muzsika szólt, bátyám, én vagy a húgom, később az öcsém is, mindnyájan gyakoroltunk. Mindennap. Kivéve a szünetben, amikor apu megengedte, hogy három hetet kihagyjunk. De a zenélés is olyan, mint a balett vagy a sport, kell idő, amíg kihagyás után visszatalálunk a korábbi rutinhoz. Ugyanakkor apám talán éppen azért engedte meg, hogy szünetet tartsunk a gyakorlásban, mert a kihagyás azzal is járt, hogy bizonyos hibákat is elhagytunk.

 

- Jó pedagógus volt ezek szerint az édesapja… De gondolom, szigorú is.

 

- Nagyon… Csöndes és türelmes, aki nem ismert határokat szigorúságban, például ha vendégek jöttek hozzánk, addig nem mehettem ki hozzájuk, addig nem volt játék, szórakozás, míg be nem fejeztem a napi gyakorlást. Nem mondom, hogy nem volt gyerekkorunk, de nem olyan, mint a többi gyereké. Gyerekkoromban sokat méltatlankodtunk, hogy nem mehetünk játszani a barátokkal, ma már ennek az előnyeit látom inkább. Amikor elfogytak a szobák, valakit felküldtek a padlásra. Volt olyan, hogy nyáron a nagy melegben ott gyakoroltunk. Talán nem véletlen, hogy a jógában is sikerült kiválasztanom a legnehezebb jógát, a Bikram jógát. Azt gondolom, hogy aki végiggyakorol kilencven percet negyvenfokos izzasztó melegben a jógateremben, annak számára a jóga az idegrendszerre is ható, de egyúttal személyiségnevelő edzés is lesz, önmagunk legyőzésének komoly fejlesztő útja. Emlékszem, az első órán rosszul lettem, néhány gyakorlatnál úgy vert a szívem, hogy azt hittem, elpattan valami bennem, egy hónapig nem mentem. De ilyen téren akaratos ember vagyok, egy hónap múlva adtam magamnak még egy esélyt, visszamentem, és azóta hetente háromszor, ha lehet, négyszer elmegyek jógázni.

 

- Miért épp a jógát választotta azon utak közül, amelyek a szellemi és a testi gyakorlatokat összekötik?

 

- Tíz éve rendszeresen táncolok, klasszikus balett- és jazztánc-órákra járok, ez is nehéz tréning. De nyáron nincs tánc, s egy ismerősöm megmutatta a jógaászanákat. Nagyon hasonlított arra, ami a tánchoz kell, lazaság, nyújtás… egyszóval nagyon tetszett. A hangszeren való gyakorlás elsődlegesen szellemi munka, de legalább annyit kell foglalkoznunk a testünkkel, hiszen ahogy a mondás is tartja: ép testben ép lélek. Gyerekkoromban viszont nem volt lehetőségem eleget mozogni, nem engedték a szüleim, mert gyakorolni kellett, pedig elég mozgékony, örökmozgó kislány, ma azt mondanák, hiperaktív voltam. Amint elvégeztem a zeneművészeti főiskolát, másnap bementem a városba, azt se tudtam, hova megyek, csak azt mondtam, addig nem nyugszom, amíg nem találok egy tánciskolát. Leszálltam, nem tudom miért, biztosan valami megérzéstől vezérelve a Wesselényi utcánál a villamosról, bementem az utcába és ott egyszer csak rátaláltam az első tánciskolámra. Sztepptáncot tanultam, majd klasszikus balettet is elkezdtem táncolni… Egy időben annyira fontossá vált ez az életemben, hogy majdnem abba is hagytam a hegedülést. Ma már tudom, hogy az volt az oka, hogy csak olyan tanárokat fogtam ki kamaszkoromban, akikkel nem volt jó a viszonyom. Ez biztos nem volt véletlen, inkább kihívás, hogy túllépjek ezen a próbatételen. Amikor elvégeztem a Zeneakadémiát, tele voltam görcsökkel, egészen mást csináltam évekig, mint amit tanultam. Operettet énekeltem és táncoltam, s egyáltalán nem érdekelt a hegedű. Nekem el kellett kezdenem énekelni és táncolni, hogy megjöjjön az önbizalmam, hogy a kezembe merjem újra venni és ismét megszeressem a hangszert. Érdekes kanyart tettem így, és ez nemcsak annak köszönhető, hogy a hangszer mellett sok más is érdekelt, hanem főként annak, hogy tartottam a tanáraimtól. El is határoztam, hogy ha én valaha tanítok, tőlem nem fog félni senki…

 

- Az olvasóknak el kell mondanunk, most beszélgetésünk közben az izraeli nagykövetasszony férje felismerte Önt, idejött az asztalhoz és meghívta Önt fellépni Izraelbe. Annak idején, amikor a Budapest Klezmer Bandben játszott, rengeteget utazott. Szívesen koncertezne megint külföldön?

 
- Nagyon kacsingatok most a világ felé. A műfaj, amit választottam, határtalan. Egyszer megkérdezte valaki, mikor lennék elégedett szakmai életemmel, és nagyon egyszerű mondattal válaszoltam: akkor, ha úgy érezném, megkapok minden lehetőséget, hogy olyan helyeken és olyan sokat játszhassam, amennyi munkát és tanulást belefektettem. Életem végéig szeretnék muzsikálni, ameddig csak mondanivalóm lesz az embereknek.

 

- Mi a kedvenc repertoárja?

 

- Minden koncerten játszom legalább egy klasszikus darabot, ezzel a klasszikus zene előtt szeretnék tisztelegni. De a közönség elvárja, hogy szteppeljek, táncoljak és énekeljek is. A legtöbb számom dallamos dzsessz, ez az, amit a legjobban szeretek. A kedvencem Stéphane Grappelli, az ő stílusát szeretném minél szélesebb körben bemutatni. Tizenöt éve hallottam először az ő játékát, teljesen megváltoztatta a zenéhez való hozzáállásomat, a kedvenc műfajom lett. Most jelent meg The Jazzy Violin címmel egy új lemezem, ami az ő muzsikájának inspirálására született.

 

- Miért épp az ő zenéje áll legközelebb a szívéhez, mit jelent Önnek?

 

- Nem csak a technikai tökéletessége és határtalan improvizációs készsége miatt szeretem, hanem úgy érzem, hogy ő nemcsak hegedül, hanem mesél is Grappelli játéka mindig olyan érzést vált ki belőlem, mintha egy bölcs ember mesélné el nekem az életét. Nekem is ez a legeslegnagyobb célom: ne hegedüljek, ne virtuózkodjam, ne az exhibicionizmus hajtson, ami nélkül persze nem lennénk művészek, hanem az a legfontosabb, hogy a közönség azt érezze, én mesélek nekik. Meséljek, de úgy, hogy legyen mindig valami gondolatiság mögötte. Az emberek szerintem ezt érzik és hálásak.

 

- Nem is tudom hirtelen eldönteni, hogy ilyen szándékkal könnyű vagy éppen nehéz lehet-e kiállni a színpadra?

 

- Könnyű boldoggá tenni az embereket, hiszen annyira ki vannak éhezve a szépségre, a jóra, hogy innentől kezdve nekem nagyon könnyű a feladatom. Semmi mást nem kell közvetíteni, csak vidámságot, boldogságot és szépséget. Amikor kiállok a színpadra, a számok között mindig elbeszélgetek a közönséggel, bármikor megtaláljuk a közös hangot, élményeket, én pedig ki tudom játszani magamból, ami életem során felgyűlt. Ebben a szörnyű hírektől terhelt világban még inkább létjogosultsága van a művészetnek, és én is ezzel vigasztalom magam. Nekem mindig egyfajta telepatikus kommunikáció a színpadi szereplés. Figyelem a közönség tekintetét, érzelmeit. Van olyan művész, akinek az a célja, hogy a zavaró tekinteteket megdolgozza. Én azokat a tekinteteket szoktam keresni, amelyekből hihetetlen erőt és önbizalmat kapok. Mindig úgy válogatom össze a műsorszámaimat, hogy nem a divatos számokat választom, hanem azokat, amik rám hatnak. Csak azt tudom átadni, amiben én is hiszek, különben nem tudom hitelesen előadni, hiszen rajtam keresztül kell megszületnie a daloknak. Ez nagy felelősség is, mert amit én sugárzok, aszerint ítélnek. Én sokkal közvetlenebb ember vagyok, már gyerekkoromban is ilyen voltam, fontos a személyes kapcsolat a hallgatósággal. Szerintem ezért nem maradtam a klasszikus zenénél, látja, ezt most fogalmaztam meg először a magam számára is. Nekem fontos, hogy megszeressenek, legalább annyira, amennyire én is szeretem a közönséget.

 

- Minek köszönhető az a békesség, nyugalom, ami a művészetéből is árad?

 

- Talán meglepő lesz, de biztos köze van ehhez annak is, hogy tizenkét éve vegetáriánusan étkezem, s azóta sokkal nyugodtabb vagyok, nincs bennem semmi indulat. Fontosnak tartom, hogy megismerjük magunkat, de azt is, hogy a testünk mit visel el és mit nem. Elég szigorúan élek ilyen szempontból, de nem esik nehezemre például, hogy egy szállodában a bőséges választékot kínáló svédasztal előtt megálljak egy percre és megkérdezzem a szervezetem, mit kíván. Biztos, hogy az egészségesebb ételeket kívánja. Annyira érdekes az is, hogy amióta jógázom, nem tudok annyit enni, feleannyit kívánok, mint korábban, s gyakorlás után falom a zöldségeket. A harmonikus élethez sok minden kell, hogy egybeessen.

 

- Volt olyan élménye, ami megerősítette egy szellemi valóság létében?

 

- Voltak álmaim, amik nem bizonyítják, hogy van egy másik világ, de sokkal inkább érzem - és ez nekem fontosabb. A nagymamámmal álmodtam kétszer is az elmúlt húsz évben, mindkettő hihetetlenül meghatározó volt. Ezeken az álmokon keresztül olyan fontos üzeneteket, megerősítő útmutatásokat kaptam, amelyek azóta is végigkísérik az életem. Nagymamám a huszadik születésnapomon halt meg, ő volt az első halottam, aki megérintett, hogy elveszítettem. Nem közvetlenül akkor, hanem jó pár év múlva álmodtam vele. Otthon volt nálunk, de álmomban is tudtam, hogy ő már nincs köztünk. Csodálatos szépség és nyugalom sugárzott az arcáról, érezhető volt, hogy ő honnan jön, látszott rajta, hogy ő már mindent tud. Megvártam, amíg a többiek átmentek a másik szobába, akkor odamentem hozzá és azt kértem: "Nagymama, légy szíves, mondd meg nekem, te már mindent tudsz: van mennyország?" Rám nézett, látszott rajta, hogy ő ezt nem mondhatja meg, így azt mondta nekem: "Egyetlen egy dolgot jegyezz meg, és ez nagyon fontos, amíg élsz: mindig mosolyogj!" Az álomban valamiképpen más a szavaknak az értelme, egyszerűen azt éreztem, hogy ebben a két szóban és az arckifejezésében benne van, hogy bármi történik a világban, teljesen lényegtelen, mellékes, átmeneti ahhoz képest, ami a valóság. Ezzel tulajdonképpen mindent megmondott, válaszolt a kérdésemre. Amikor felébredtem, olyan nyugalom szállt meg, teljesen biztos voltam abban, hogy ő eljött, hogy ezt elmondja nekem. Nem tudom természetesen bebizonyítani, hogy így van, de ezt érzem… Eltelt néhány év, amikor álmomban ismét találkoztam nagymamámmal, és megint nagyon konkrétan feltettem neki azt a bugyuta kérdést, hogy van-e mennyország. Akkor pedig megint csak két szót mondott, mélyen a szemembe nézve: "Érezz mélyen!" Különösen hangzik, de ezt is mindenre lehet vonatkoztatni: ha a munkánkat így végezzük, ha az emberekkel így viselkedünk, a világhoz így állunk hozzá, akkor ebben a két szóban is minden tanítás benne van. Ráadásul nagymamám tekintete álmomban mintha köré rakott volna egy óriási magyarázatot. Nagyon sokat segít. Amikor halottainkkal álmodunk, akiket szeretünk, belülről szép a lelkük a tisztaságtól, látható rajtuk az a tudás és tapasztalat, amit mi még nem tudhatunk.

 

- Ezek szerint régóta nagyon figyel az álmaira…

 

- Attól kezdve, amikor huszonkét-huszonhárom éves koromban egyszer csak azt álmodtam valakivel kapcsolatban, aki nekem fontos volt és már rég nem láttam, hiányzott, mert külföldön volt hosszabb ideig, hogy azt mondják, hazajött. Másnap felébredtem, bementem abba a szervezőirodába, ahonnan kiküldték, s valóban kiderült, hogy hazautazott. Megijedtem, hogy ezt honnan tudhattam. Eltelt három nap, és én felvettem a legcsinosabb ruhámat, hiszen találkozom vele, nem tudom, honnan tudtam, hogy így lesz - és aznap beszállt a metróba, amivel utaztam. Akkortól rendszeresen történtek velem ilyen dolgok. Idővel megtanultam különbséget tenni a mindennapi álmaim

Csörgő Zoltán
XIV. évfolyam 1. szám

Címkék: Illényi Katica, művészet, zene

Aktuális lapszámunk:
2019. június

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.