Arcképcsarnok

Király Mónika - Az alkotás, mint az önmagunkhoz vezető királyi út

    Király Mónika, akit úgy ajánlottak a figyelmembe, hogy vele feltétlenül készítenem kell egy interjút immár több mint két éve indult interjúsorozatomban, éppenséggel nem tartja magát művészetterapeutának. Amikor beszélgetünk, hangsúlyozza is rögtön az elején, hogy neki nincs ilyen hivatalos címe. Egyszerűen egy alkotó embernek tartja magát, aki az alkotásban rejlő terápiás hatást is felhasználja pszichológusi munkája során. Keramikus az első foglalkozása, és épp az alkotás révén jött rá, hogy az alkotás sokkal több, mint egy tárgy létrehozása, és ez egyben egy belső munka is. Beszélgetésünk végére végképp mélyen megértem, mit is jelent ez, hiszen az az út, amin eltökélten és megalkuvásmentesen jár, azt jelzi, tanítja, hogy az életünk is egy alkotás, azt is meg kell alkotnunk. Freud írásaiban olvashatunk arról, hogy az álmokat „királyi útnak” tartja, mely önmagunk legmélyebb rétegeibe vezet. Az alkotás szintén egy olyan királyi úttá válhat, mely a tudattalanba, saját lényünk felfedezésre váró rétegeibe visz.


     

     

    - Említetted, hogy a saját alkotómunkád során jöttél rá arra, hogy ez összefügg a lelki folyamatokkal Hogyan történt ez?

     

    - Az alkotással kapcsolatban alapvető tanulság, hogy más a belső élmény, ha a külvilág számára alkotunk, mint amikor belső világunk kifejezése vezet minket. Kezdetben a célom az volt, hogy megismerjem a kerámia lehetőségein keresztül azokat a formákat és stílust, amely hozzám közel áll, és ennek a játékos felfedezőútnak a során, az alkotás örömén keresztül, magamat is jobban megismertem. Egy merész ötlettel e belső utat megnyitottam a külvilág felé is, és az alkotás örömét próbáltam a hasznossal egybekötni, olyan készterméket létrehozni, melyet a külvilág is esztétikusnak tart. Akkortájt egy kerámiaműhelyben dolgoztam és sorozatgyártásban kellett például bögréket készítenem. Amikor volt időm, magam elé raktam egy tömb agyagot, és egyszerűen csak játszottam az agyaggal. Csak hagytam, hogy a kezem azt tegye, amit szeretne, és nem vártam el semmit az agyagtól. Így éreztem rá arra, mintha a legbensőbb énemmel kerülnék kapcsolatba, és érdeklődéssel tapasztaltam, mi az, ami alakul a kezeim által és bennem. Idővel kapcsolatot találtam a gondolataim és szimbólumok közt, vissza tudtam vezetni ezeket az alkotásaimhoz, hamarosan a spirituális világ kapuin kopogtattam…

     

    - Ez kilenc éve volt. Azóta el is végezted az egyetemet, pszichológus lettél.

     

    - Igen, bár ami igazán érdekelt, arról nem sok szó esett az egyetemen, de az megerősödött bennem, hogy a jövőben művészetterápiával szeretnék foglalkozni, és elkezdtem használni, amire addig rájöttem. A lélekről való gyarapodó tudásomat összekapcsoltam azokkal a tapasztalatokkal, amelyek immár tizenöt éve gyűlnek bennem. Csináltam alkotófoglalkozásokat idős emberek napközi otthonaiban, óvodában, a Józsefvárosi Művelődési Központban, hajléktalanszállón és az OPNI addiktológiai osztályán is. Ezekben a csoportokban nem az volt a lényeg, hogy valakiben a művészi képességek fejlődjenek ki, vagy olyan művet hozzon létre, aminek esztétikai értéke van, még ha sokszor ez meg is történt és örömet, sikerélményt okozott a készítőjének. Az se volt cél, hogy az alkotásból valamiféle diagnosztikus értéket lehessen meghatározni a személyiségre nézve. Azt tartom a lényegnek, hogy az alkotási folyamatban rejlő jótékony hatás érezhető legyen, ami azon alapul, hogy a résztvevők kapcsolatot tudjanak teremteni belső energiáikkal és központjukkal, ahonnan az alkotóerő jön.

     

     

    - Tehát az alkotóerő híddá válik benső önmagunk felé?

     

    - Igen, az alkotás közvetlen módon teremt utat a belső erőforráshoz, de szimbolikus úton segítheti a tudat és az önismeret fejlesztését is. Amikor a megjelenített tartalom belső képeinket tükrözi, az alkotófolyamat önismereti szempontból is lényeges. Belső világunk ugyanolyan realitás, mint az a környezet, amiben élünk, s a belső tartalom megfoghatóvá válik, ha külső formára talál. Sokszor nehéz szavakba önteni azt, ami bennünk van, s alkotásaink sokszor a szavaknál jobban fejeznek ki minket. A hangulatok, érzések a változó formákkal, színekkel együtt alakulnak, így a rajzolás, festés, agyagozás nem csak az érzelmek, fantáziák, belső lelki tartalmak nonverbális kifejezéséhez és tudatosításához nagyszerű eszköz, hanem ezek alakításához is. Néha csak játékból és kíváncsiságból nyúltam agyaghoz, máskor azért, mert rendeződni szerettem volna, erőt meríteni magamból. Éreztem, hogy ha a figyelmem egy irányba ment és elmélyültem, egyfajta áramlatélmémybe kerültem, voltaképpen az alkotás meditatív helyzetté vált.

     

    - Olyankor mit éltél át?

     

    - Azt nagyon nehéz szavakba önteni! ...Lehet, hogy túl nagy szó, de néha mintha kapcsolatba kerültem volna Istennel, eltűnt a tér és idő, egyszerűen csak úsztam valami nagyon jóban, békét és megnyugvást éreztem. Attól vagyok boldog, ha azt látom a csoportjaimban, hogy ezt mások is át tudják élni. Jó benne lenni ebben, van ennek egy olyan varázsa, hogy újra és újra meg akarjuk tapasztalni ezt az állapotunkat. Akikkel együtt alkottunk, többen otthon is elkezdtek alkotni.

     

     

    - Nyilván más egyénileg alkotni és csoportban… Ha ez így van, akkor az alkotás ugye nem csak a személyiségre, mint egyénre van jótékony hatással?

     

    - Amikor csoportban dolgoztam, akkor fedeztem fel, hogy az elmélyülten alkotó emberek között mintha egy tudattalan csatorna nyílna meg, mely utat nyit lélektől lélekig. A művészeti tevékenységek talán legfontosabb hozománya éppen az emberi tevékenységek szinkronizációja, a közös egymásra hangolódásnak a megteremtése.

     

    - Korábban haldoklókkal, hajléktalanokkal, idősekkel, majd ezután gyermekotthonban élő gyerekekkel foglalkoztál Van ebben célzatosság? Az élet határhelyzeteinek a megismerése?

     

    - Lehetséges. Az egyetem után nehezen találtam pszichológusi munkát. Gyakorlatot szerettem volna, így oda mentem el önkéntesként dolgozni, ahol leginkább kell a segítség. A gyermekotthonban már pszichológusi státuszban közel két évet dolgoztam. Természetesen az alkotást itt is felhasználtam a munkám során. Volt egy fiú például, aki rendkívül indulatos volt, öngyilkossági kísérletei voltak, nem talált jól működő kapcsolatot a környezetével. Kezdetben széttépte a munkáit és az alkotásaiban vezette le a dühét, de egy év elteltével első díjat nyert egy rajzversenyen. Nemcsak pszichésen és érzelmileg rendeződött az alkotó terápia során, de más képességei is sokat javultak. Azt hiszem, az alkotásnak az ő esetében életmentő szerepe volt, leginkább ezen az úton lehetett az ő belső, pszichésen ép részével kapcsolatot találni és erősíteni azt… Amikor eljöttem egy éve a gyermekotthonból, kimentem Amerikába. Hazatérve most érzem azt magamban, hogy készen állok egy régi tervem, egy alkotóház megvalósítására, ahol az alkotófolyamat önmagunk megismerésének egy útját jelentheti.

     

     

    - Gondolom, ehhez mások támogatását is szívesen vennéd…

     

    - Valóban nem egyszerű feladat egy ilyen központ létrehozása, de fontos, hogy legyen egy hely azoknak az embereknek, akik érzik magukban a nyitottságot arra, hogy az alkotáson keresztül találják meg önmagukat. Alkotni számtalan módon lehetséges, és ha az alkotás folyamatát beépítjük mindennapjainkba, életünk olyan izgalmas kalandok sorozatává válik, mely rólunk szól, arról az egyetlenegy emberről, akik csak mi lehetünk. Ez egy belső élmény, ahol maga az út a lényeg. A megérkezés pillanata a kész mű, melyben a belső élmény egy pillanatba dermed: itt tartok most. Alkotó életet élni olyan, mint örökké úton lenni, továbblépni, cselekedni. Műveink minket tükröznek, a megtett utat teszik láthatóvá és megfoghatóvá.

    Csörgő Zoltán
    XIV. évfolyam 3. szám

    Címkék: Király Mónika

      Aktuális lapszámunk:
      2019. november

      A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.