Arcképcsarnok

László Ervin - A változás ideje

Beszélgetés László Ervin professzorral, a Budapest Klub alapítójával

László Ervin fiatalon, 1941 és 1966 között világhírű zongoraművészként zenei karriert futott be, járta a világot és sokféle kultúrával ismerkedett meg eközben. Később a párizsi Sorbonne Egyetemen a legmagasabb tudományos fokozatot szerezte meg. Filozófusként írt cikkeket és könyveket, az utóbbi évtizedekben a természet és a társadalom fejlődésének globális problémáiról szóló műveken dolgozik. 1984-től Olaszországban él. A rendszerszemlélettel és jövőkutatással kapcsolatos kutatásai és publikációi, szervezői tevékenysége miatt négy egyetem választotta díszdoktorává az Egyesült Államokban, Kanadában, Finnországban és Magyarországon. Számos díjjal tüntették ki, többek között 2001-ben megkapta a japán békedíjat, a Goi-díjat, 2004-ben pedig Nobel-békedíjra jelölték. Alapítója és igazgatója a nemzetközi humanitárius és kutatásszervező központnak, a Budapest Klubnak. Több mint hetven könyv szerzője, könyveit húsz nyelvre fordították le. Legutolsó könyve, az Új világkép – a tudatos változás kézikönyve a Nyitott Könyvműhely Kiadó gondozásában 2009 végén jelent meg.



 

– Ha már olyan nagy nevek írtak előszót a kötethez, mint Deepak Chopra és Mihail Gorbacsov, hadd kérdezzem meg, miért épp rájuk esett a választás? Ön kérte fel őket? Mit képviselnek ők, ami miatt az ő előszavuk került a kötetbe?

 

– Mind a ketten a Budapest Klub tagjai. Gorbacsov már régóta, Deepak Chopra néhány éve. Mindkettejüknek van egy olyan gondolata és elgondolása, ami nagyon belevág a Budapest Klub szemléletébe. Gorbacsov a XX. század legmeghatározóbb embere, nem csak a Szovjetunió végső stádiumának lerendezése miatt, hanem mert ő az európai integrációs folyamatnak is atyja. Ilyen tekintetben a tapasztalatai és gondolatai nagyon értékesek. Alapvető feladata, amit kitűzött maga elé, rendkívül releváns, ugyanis ő globális peresztrojkában gondolkodik, vagyis hogy világszinten kell elindulnia a fenntartható átalakulási folyamatnak. Deepak Chopra a mély változás lényegét ugyanúgy látja, mint mi, méghozzá a tudat változásában. Szerinte is a gondolkodás mindennek az alapja, és az emberek tudata az, ami megváltoztatja az értékrendszert. Ennek érdekében pedig vissza kell térni a természetes életmódhoz, táplálkozáshoz és orvosláshoz.

 

– Könyvében azt fogalmazza meg, hogy az elmélyülő gazdasági válság, a társadalmi és gazdasági feszültségek és a klímaváltozás fenyegető érzése sokakat kétségbe ejt. Ám a baljóslatú veszéllyel együtt egy nagy lehetőség is elérkezett. Mi ez a nagy lehetőség?

 

– Ötven éve foglalkozom rendszerelmélettel, ebből tudja az ember, egy rendszer, ami lehet társadalmi civilizáció is, ha önmagát fenntartja, akkor élő rendszerként működik. Minden része egymásra van hangolva, s ezek a részek nagyon koherensek. Amint a koherencia megbomlik valamilyen oknál fogva, például megváltozik a környezete és már nem tudja magát fenntartani, akkor ez a rendszer labilis lesz, kaotikus állapotok keletkeznek benne. Kaotikus attraktorok minden ilyen nyílt rendszerben vannak, kérdés, mennyire uralkodnak a rendszeren. Ha a kaotikus attraktorok előlépnek, az azt jelenti, hogy a rendszer a változásra szuperérzékeny lesz. Pillangóhatások lépnek elő, amikor egész kis változások nagy hatásokat nukleálnak, robbantanak ki, amelyek meg tudják változtatni a rendszer dinamikáját. Minden rendszer konzerválva tartja meg magát, minden főbb intézmény erre szerveződött. Nemcsak a vallási, hanem az oktatási intézmények is erősen konzervatívok. Nagyon nehéz változtatni egy rendszeren, amíg az önfenntartási mechanizmusok működnek. Amikor ezek meggyengülnek és káoszdinamikája kezd kialakulni a rendszernek, a változások be kell következzenek. Ekkor már a kérdés nem az, hogy legyen-e változás vagy sem, hanem hogy a változás a rendszer megsemmisüléséhez vagy átalakulásához vezet? A legjobb esetben a rendszer pozitív átalakulásához, amikor a rendszer fenn tudja magát tartani. Itt van a nagy lehetőség, hogy változzunk, mert a változásnak be kell következni. Ha így megy tovább a mai földi rendszer, mint pillanatnyilag, akkor éveken belül komoly világkrízisek lesznek. Már elindultak erre utaló folyamatok.

 

– Az átalakulásnak ebben a drámai korszakában „útikalauzt” nyújtó új szemlélettel áll elő. Melyek ennek a szemléletnek az alappillérei?

 

– Az, hogy ami kicsiben van, az megvan nagyban, ami megvan nagyban, megvan kicsiben is. Ez a régi alapelv Hermész Triszmegisztosz Smaragdtábláján is olvasható. Azt jelenti, hogy fraktális dinamikák, struktúrák vannak a világban, nem biológiai, fizikai, pszichológiai szintekből van összerakva a világ, hanem egyetemes tételek és törvények alapján működik. Ezek a rendszerelméleti, általános fejlődési törvények két részből állnak. Egy a logikájuk, ahogy az atomok összeállnak molekulákká, úgy állnak össze a csillagok csillagrendszerekké, vagy ahogy az aminosavakból felépül a DNS, úgy keletkeznek a kristályok. A fejlődés tehát univerzális törvények alapján működik, a világegyetem koherens, minden része hasonló módon működik. Ez egy integrált világnézet, nem azt mondja, hogy van egy fizikai, majd egy biológiai és társadalmi, kulturális világkép, amelyek mint különböző nagy kutatási, gondolkodási és tudatterületek egymás mellett léteznek, ahogy ez a XIX. században megfogalmazódott, hanem kiderül, hogy visszakerül a régi gondolkodás alapelve, azaz hogy egyenletesen fejlődik a világ. A másik része ebből következően az, hogy csak úgy történhet a holisztikus egyetemes fejlődés a világban, hogy minden egymással kapcsolatban van, hiszen ha nem lenne kapcsolatban, akkor autonóm tudna működni egyik rész a másikhoz képest. Egyetemes fejlődés és összeköttetés, ez a lényege a holisztikus felfogásnak, ami azt mondja, hogy nem tudjuk elválasztani a részeket, a világ nem egy gép, amiből kiválasztunk egy részt és azt vizsgáljuk, hanem az egész egy élő szervezet, ahol minden résznek megvan a maga szerepe, és minden rész össze van kötve minden másikkal.

 

– Ön feltárja azokat az eszközöket is, amelyek a holisztikus gondolkodás útján segíthetnek zöldebbé és biztonságosabbá tenni a bolygónkat. Melyek ezek?

 

– Nem receptet adok, hanem egy gondolkodásmódot. Ha megvan bennünk a gondolkodásmód, megtaláljuk az eszközöket is. Például ha a gyógyításban az emberi testet, a szervezetet egy komplex, gépszerű dolognak tekintjük, akkor elképzelhető, hogy csak az egyik részét gyógyítjuk, és nem kell törődni a többi résszel. Ez a klasszikus nyugati orvoslás felfogása. Ha pedig úgy gondoljuk, hogy az élő szervezet erősen összekapcsolt, nem egy gép, akkor olyan eszközöket kell használnunk, ami az egész szervezetet gyógyítja. Például az élő szervezetben dinamikus erők és információs, úgynevezett biomezők működnek, amelyek az egyensúlyt megtartják és biztosítják a koherenciát a különböző szervek és sejtek között. A klasszikus rákkezelés úgy zajlik, hogy ha egy sejtcsoport nem működik, megpróbáljuk kivágni vagy megölni ezeket a sejteket. Ha úgy nézzük, hogy az egész fenntartásáról van szó, akkor a szervezet életerején kell javítani, a koherenciát helyrehozni, hogy minden rész össze legyen kapcsolva a többivel, s akkor a szervezet meg tudja magát gyógyítani. Még a rákos sejteket is lehet úgy informálni, hogy visszaépüljön a koherencia a sejtek és az élő szervezet többi része között, és ezáltal a sejt újra normális funkciót tölt be, újra diverzifikálódik, nemcsak saját magát reprodukálja. Ezzel kapcsolatban is születtek most már felfedezések, a legújabb kezelések már teljesen holisztikus elgondoláson alapulnak. A társadalomban is nem úgy közelítünk a terrorizmushoz, mint egy rákos megbetegedéshez, vagyis hogy a terroristák gonoszak és meg kell ölni vagy el kell különíteni őket, hanem meg kell próbálni egységbe hozni a társadalom minden részét. Még azokat is, akik bűnözők vagy ellenségesek, vissza kell hozni a társadalmi közösségbe, tehát a társadalom egyensúlyát kell kezelni. Nem csak azért léteznek konfliktusok, mert az egyik ember gonosznak, antiszociálisnak született, hanem valamilyen formában a társadalmi egyensúly felbomlásának tünete is ez.

 

Ha mindig az egész dinamikáját, fejlődését és koherenciáját nézzük, akkor az egész egyensúlyát, vagyis nem a szimptómát, hanem az okot kezeljük. Így megtalálhatjuk a megoldást, mert azok valójában mindenben a rendelkezésünkre állnak, akár az energiafejlesztésben, akár az orvoslásban, akár a vízellátásban. A jövőnk attól függ, hogy mechanisztikus vagy holisztikus eszközt választunk.

 

– Különbséget tesz extenzív és intenzív fejlődés között. Előbbit a hódítás, gyarmatosítás, fogyasztás jellemzi, utóbbi kulcsszavai a kapcsolat, kommunikáció, tudat. Mi szükséges ahhoz, hogy az utóbbi fejlődés váljon uralkodóvá?

 

– Tudatváltozás. Rá kell jönnünk, hogy az extenzív típusú fejlődés addig ment, ameddig ezt a kis bolygót egyre hódítottuk, és többet és többet kolonizáltunk a bolygó területéből. Ma mindenhol vagyunk, ahol emberi életet lehet fenntarthatóan folytatni, a földön rendelkezésre álló energiaforrások legnagyobb részét használjuk, sőt túl vagyunk az energia termelésének és a természeti kincsek kiaknázásának csúcsán nemcsak az olaj és az energia, hanem a víz terén is. Elértük tehát azt a csúcspontot, ahol már csak jobban kell használnunk az erőforrásokat, nem pedig minél többet. Nem a mennyiséget, hanem a minőséget kell nézni, mégpedig a koherencia és a holisztikus szemlélet alapján.

 

– Mi hiányzik ahhoz, hogy a tudatosodás túllépje azt a mennyiségi és minőségi küszöböt, hogy megszülethessen végre a kritikus tömeg, amely a döntési folyamatokat is befolyásolja?

 

– A krízis hiányzik. Kétfajta krízishatás van, az egyik, amikor megéli az ember, a másik, amikor látja előre, hogy jön a krízis. Az ember az egyetlen élőlény a Földön, aki előre tudja látni, ki tudja számítani, mi következik a viselkedéséből. Az állatok általában arra reagálnak, ami már körülöttük van. Egy kicsit, esetleg olykor napokra is előre tudnak nézni, de nem tudják kiszámítani, mi következik a következő hónapban, évben. Nekünk ezt az adottságot arra kell használnunk, hogy előre lássuk, olyan irányba haladunk, ami ma nem fenntartható ezzel a technikával, gazdasággal, értékrendszerrel, ennyi emberrel. Egy megérzett krízisre tudnánk reagálni. A krízis azért annyira alapvető fogalom, mert ez mutatja meg a lehetőséget, hogy az a rendszer, amiben élünk, az végére ért, bomlik, nem tudja magát fenntartani, tehát változás következik. A krízis a kínai nyelvben veszély és esély, vagyis nem kell megvárni, hogy minden összeomlik, hanem muszáj nekünk változni, másképpen kell a világot felfognunk. Így eljutunk Einstein mondásához, miszerint nem lehet egy problémát azzal a gondolkodással kezelni, ami azt a problémát létrehozta. Új látásmód kell, ami egyben régi szemlélet is, hiszen a tradicionális társadalmak általában holisztikusak voltak. A fenntarthatatlanság tipikusan újkori, nyugati tünet, szimptómája annak, hogy elváltunk a saját gyökereinktől és megszakítottuk a kapcsolatot a világ természetes dinamikájával. Nem a múlthoz kell visszatérnünk, hanem ameddig időnk van rá, a világ összetartozását kell újra megértenünk és megélnünk, azt, hogy minden közösen fejlődik, nincs evolúció, csak koevolúció.

 

– Egy új kor hajnalát, vagy az összeomlás végnapjait éljük? Közösen írt könyvükben Peter Russell fejtegeti, hogy minden megoldás jó és előrevisz. Ha az emberiség egy része meghal, a többi, a maradék tanul majd a leckéből…

 

– A veszély nagyon nagy, de hogy lehet elképzelni azt, hogy egy komoly népesség-összeomlás esetén a többi megússza? Nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy hárommilliárd ember eltűnik, és a másik négymilliárd rendben él tovább. Nem egy szigeten vagyunk, egy kisebb gazdasági problémától lám, az egész világ megrendül.

 

– Mennyi időnk van ön szerint arra, hogy valóban meghozzuk azokat a döntéseket, hogy új cselekvési módok léphessenek működésbe?

 

– Szerintem nem sok, csak évek. Ha az ember megnézi, mit állít a hagyomány, másfelől a tudomány, a kettő összeér: a következő három év még szabad választási lehetőséget biztosít a tudatos változtatásra. De ha túl sokat várunk, lehet, hogy bizonyos folyamatok visszafordíthatatlanok lesznek. A régi maják, hopik, indiaiak jóslatai mind arra hívják fel a figyelmet, hogy 2012 végére nagy változás várható. Az élelmiszer-ellátás, vízellátás, tengerszint-emelkedés kapcsán olyan kritikus pontok irányába haladunk, ami meghaladja a fenntarthatóságot, és a káoszpont átlépése után már nagyon nehéz lesz kezelni a kialakuló helyzetet.

 

– Világunk nagy problémáira néha merész válaszokat ad, olyanokat, amit szaktudós nem tudna vagy nem merne leírni. Honnan ez a lelkesültség és lendület?

 

– Én nem azt nézem, hogy a kollégák mit szólnak, hanem azt, hogy nekem közölni kell, amire rájöttem. Néhány éve már vannak olyan emberek a környezetemben, akik rendkívül érzékenyek a nagyon szubtilis behatásokra, akik úgy érzik, hogy kritikus helyzet felé haladunk. Engem az érdekel, mi a valószínű ebből, milyen lehetőségünk van ebből kijutni. Az én feladatom az, hogy egy egyenletes világképet tudjak közölni, másfelől felhívjam a figyelmet arra, mit kell tudnunk, hogy még időben tudjunk cselekedni.

 

 

– „Közelítünk a holtponthoz, de a helyzet messze nem reménytelen” – írta egy helyütt. Mesebeli életkornál tart, hiszen hetvenhét éves. Ez a mondat arról tanúskodik, hogy optimistán néz a jövőbe?

 

– Se nem optimistán, se nem pesszimistán, inkább azt mondom, hogy hatalmas lehetőségek és kihívások előtt vagyunk, izgalmas időket élünk. A fiataloknak is nagyszerű életkihívás, hogy most születtek, ezekben az időkben fiatalok, mert az ő jövőjük a kezükben van. Hatalmas lehetőségek állnak előttünk. Igen, végül is elég optimista vagyok, az az érzésem, hogy nem megyünk vakon a falnak, hanem kezdjük megérezni, hogy egy kor vége felé járunk. Kérdés, hogy elég gyorsan reagálunk-e és el tudjuk-e kerülni a nagy katasztrófákat.

 

– Az, hogy mégiscsak derűlátó a jövővel kapcsolatban, feltételezem, abból táplálkozik, hogy mindig is nagy léptékekben gondolkozott. Legújabb könyvében is kész arra, hogy akár húsz-harmincezer évre tekintsen vissza és húsz évre előre. Mai forrongó világunkban a léptékeket tekintve nem tűnik soknak ez a húsz év, mégis, ha azt vizsgáljuk, mekkora eséllyel lehet nagy vonalakban előre látni, akkor azért ez bátor, sőt merész vállalkozás.

 

– Ami a múlt, az megtörtént, abból le kell vonnunk a konzekvenciákat és tanulnunk kell, hogy ne kövessük el még egyszer, ne ismételjük meg a hibákat. Azt tudnunk kell, hogy egy dinamika visz minket előre, de azt is, hogy adaptálni kell magunkat ahhoz, ami a mai világban történik, és nem szabad úgy kezelni a világot, mintha a tegnapi világ lenne. Előre a lehetőségek vannak. Én azt látom, hogy ha megúsznánk azokat a folyamatokat, amelyek 2012 végén esetleg visszafordíthatatlanul bekövetkezhetnek, és kihasználnánk azt a sok lehetőséget, amiről nagyon érdekes módon a sok különböző tradicionális kultúra úgy beszél, hogy ez a tudatváltozás kora, akkor egy békés, fenntartható világot tudnánk teremteni. Megvan hozzá a technikánk, tudnánk elegendő energiát termelni, van tudásunk, megvan mindenünk, de nincs még meg az akaratunk, hogy megváltoztassuk a gondolkodásmódunkat. Ez pedig nem a vezetők felől fog jönni, hanem az emberektől, a civil társadalomtól, akik már lelkesednek az alternatív lehetőségek, az egészséges életmód iránt, és kezdenek reagálni arra, hogy a fenntarthatóságban nekik is, mindenkinek szerepe van. Ez biztosítja az optimizmusom alapját, a bizalmamat a jövőben, hogy egy új kultúra keletkezik.

Csörgő Zoltán
XVI. évfolyam 3. szám

Címkék: Budapest Klub, jövőkutatás, László Ervin, rendszerelmélet

Aktuális lapszámunk:
2020. április

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.