Arcképcsarnok

Lévai Katalin - A huszadik század megerőszakolta az embert

Beszélgetés Lévai Katalin szociológus - íróval

Lévai Katalin – egy asszony, aki tetőtől talpig, lelkében is nő tudott maradni a politika kemény világában. Ötvenéves korában találta meg élete igazi célját, azt az eszközt, amivel a legközelebb juthat az emberek lelkéhez: az írást.


– Emlékszik-e arra, hogy kislányként mikor jött az a gondolat, hogy nem egyenlőek az emberek?

 

– Nagyon érdekes, mert – most kicsit mégis a máról beszélek – erről szól a most készülő könyvem. Megírom a nagymamám, a mamám és az én sorsom történetét, egy alakba gyúrva. Pont erről szól, hogy egy szerb származású kislány hogyan éli meg a nőiségét és a kisebbségi létét a huszadik században, és hogyan őrzi meg lelki tisztaságát egy mocskos században. A történet szerint ez a kislány kitalál magának egy képzeletbeli világot, amiben nagyon hamar feltűnik neki, hogy minden csak a fiúkról szól. A mesekönyvekben, a történelemkönyvekben csak hadvezérek, királyok, csatamezők vannak. Hol vannak azok a nők, akik az ő életében mindennap részt vesznek, akik etetik, szeretik, ápolják, ha beteg. Az életben ezt a kislányt egy női világ veszi körül, és szeretne belépni az ő mesevilágába, ám ott mindig csak fiúknak van hely. Ilyen vagyok egyébként én az életben. Van egy külső és egy belső világom, így képes vagyok hosszú-hosszú órákat ülni úgy egy számomra kötelező, de érdektelen téma tárgyalásán, hogy közben intenzíven a belső világomban kalandozom. Az ember ilyenkor beugrik egy fikcióba, szerez magának egy másik valóságot. Ilyen nekem az írás.

 

– Mit jelent önnek az írás?

 

– Utazás a lélek mélyére. Az ember behatol a lelke mélyére, és onnan, amit csak tud, előbányász. Minél mélyebbre le tud menni, annál több őszinte dolgot tud felhozni. Ez baromi nehéz.

 

– Én egy teljesen önazonos asszonyt látok magam előtt. Mekkora erőfeszítés volt úgy alakítani az életét, hogy most ilyennek lássuk?

 

– Nagyon nehéz munka volt. Még mindig előfordul, hogy ki tudnak billenteni ebből a harmóniából, és akkor iszonyatosan szenvedek. Ilyenkor mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy hol az a kislány, aki én vagyok. A politika totálisan szétrombolta a bennem élő kislányt.

 

– Mennyiben változtatott a személyiségén a politika?

 

– A politika kőkemény szerepjátszásra kényszeríti az embert, tökéletes színésszé kell válnia. Nagyon sok politikus személyisége aztán „úgy is marad”. Nézze meg azokat, akik kiestek a politikából, sokan nem találják önmagukat. Ha nem tudnak részt venni a közéletben, meghalnak.

 

– Hogyan tudott a férfiközpontú világbn, a politikában igazi nő maradni?

 

– Nagy szerencsém, hogy az igazi nőiség nálunk generációkon átívelő létforma. Nagyon nagy probléma egyébként, ahogy ma bánnak a nőkkel. Minden intézmény a férfiakat segíti inkább, ez ellen állandóan küzdök, amihez viszont társak kellenének. Nem csak nők, férfiak is. A nők jelenleg teljesen ki vannak szorítva mindenhonnan, ahol döntéseket hoznak

 

– Ma – szerencsére – mintha kezdene felerősödni a küzdelem például a családon belüli erőszak ellen.

 

– A könyvem is így kezdődik éppen, hogy a kislányt egy erőszak éri. Kérdés, hogy ezt a traumát hogyan tudja feldolgozni, hogyan határozza ez meg a párkapcsolatát. Aztán jön a háború, ami újabb erőszak mindenki ellen. Tudja, a huszadik század valójában megerőszakolta az embert. Rettenetesen kíméletlen, kegyetlen század volt, amiben egy nőnek, egy kisebbségi nőnek még nehezebb volt az élete. A könyvben tehát arra keresem a választ, hogy ő hogyan tudja felépíteni önmagát, szemben a patriarchális társadalommal. Háborúk dúlnak, szerb kisebbségi, aki Magyarországon él. Asszimilálódik, ám végig megőrzi nemzeti identitását. Nagyon izgalmas téma.

 

 

– Mikor kezdett el szépirodalmi könyveket írni?

 

– Hát őszintén, én szociológiai könyveket nagyon könnyen írtam, és ezt már nem akarom. A lélekre akarok hatni. Szociológusként elég korán elindultam egyfajta érzelmi szociológia felé, belevittem érzelmeket, indulatokat, ami nem volt szokás. Nem tudtam még, hogy én tulajdonképpen szépprózát akarok írni. Nem merem irodalmi jellegűnek nevezni, mert én azt mindennek a csúcsának találom. Ha én tényleg író vagyok, az a legtöbb, amit az életben elérhetek. Nem a címek és a rangok, az Európai Parlament, hanem ha megközelíthetek számomra nagyra tartott írókat. Nagyon sok munkát fektetek bele.

 

– A szociológiai könyvekkel teljesen felhagyott?

 

– Írtam, és úgy éreztem, hogy ez engem teljesen elfed. A szaknyelv, a szakzsargon, a kötelező forma engem elrejt. Én nem akarok rejtőzködni. Amikor sok bajom lett a politikában, és beleláttam a világba, aminek iszonyatos mélységei vannak, nagyon felkavart. Reflexből a saját világomba menekültem. Ötvenévesen kint voltam az Európai Parlamentben, és – bár nem kellett volna – nagy jelentőséget tulajdonítottam a kerek évfordulónak. Ekkor írtam meg nagy szerelmem történetét, a „Párnakönyv”-et. Szinte kicsúszott belőlem és nagyon nagy siker lett. Bár ez a könyv tényleg könnyen ment, az írással a mai napig nagyon sokat küszködök. De ekkor azt mondtam, hogy az én utam az írás, a széppróza. Lehetne még a tánc, de azt sajnos már nem tudom elkezdeni. Még amiben ki tudok teljesedni, az a riporteri munka. Tudja miért? Felkészülök és érdekel a másik ember.

 

– Mennyire tudatos ember, és miben hallgat inkább az ösztöneire?

 

– Én nagyon racionális vagyok, ilyen nevelést is kaptam. Nem véletlenül lettem szociológus. Az, hogy felszabadítsam az ösztöneimet és hallgassak rájuk, nekem mindig munka. Erős és jó ösztöneim vannak, de mindig van bennem félelem. Az lenne a jó, ha fel tudnánk magunkat szabadítani a belénk nevelt reflexekből és szabadon mernénk dönteni. Például még az írásban nem vagyok elég bátor. Nem merek elég őszinte lenni. Persze mindig van fejlődés, rengeteget tanulok. Regénytechnikát, írástechnikát, az írás szakmai részét.

 

 

– Foglalkoztatja a spiritualitás?

 

– Anélkül nem lehet létezni. Minden írásom tele van pszichológiával, állandóan lélektani utazásokat teszek. Semmi nem érdekel annyira, mint az emberi lélek. Annál bonyolultabb és szebb dolog nincs a világon, mint ha az ember megismeri a saját vagy egy másik ember lelkét. 

 

– Hogy munkál önben egyszerre a szociológus és az író?.

 

– Vannak irodalmi írók, akik ragyogó stiliszták, csodálatosan írnak, én nem erre törekszem. Nem lennék arra alkalmas, hogy a stílus bravúrjaihoz keressek témát. Nekem van egy témám, amit biztos, hogy nem írok meg olyan jól, mint ők, de van egy intenzív világom, amibe bevonzom az olvasót. Plusz meg is tanítom arra, hogy milyen a társadalom. Én egy „társadalmi író” vagyok. Mindig elmondok valamit a társadalomról és közben a lélekről. A kettő, majdnem mindig, konfliktusos viszonyáról. Nem írom meg olyan fantasztikusan, de egy intim, bensőséges saját világot teremtek.

 

 

Névjegy

Lévai Katalin

Szociológus, író. Az Esély című szociálpolitikai folyóirat alapító főszerkesztője. Tudományos kutató az MTA Szociológiai Intézetében, majd a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem szociálpolitikai tanszékének docense. Svéd, cseh, német, belga, amerikai, dán és olasz egyetemeken vendégprofesszor. Az Esély Családsegítő Központ igazgatója, a Munkaügyi Minisztérium Egyenlő Esélyek Titkárságának vezetője, az Európa Tanács „Nők és férfiak esélyegyenlősége” Bizottságában képviseli Magyarországot. Esélyegyenlőségi tárca nélküli miniszter. Európai parlamenti képviselő, az Európai Parlament Jogi Bizottságának tagja. Tizenöt, elsősorban szociálpolitikával, esélyegyenlőséggel foglalkozó könyv szerzője, illetve szerkesztője. Megjelent Táncrend nélkül útirajzés esszékötete, több tizezer példányban adták ki Párnakönyv (2006) és Vörös szőnyeg (2007) című regényét az Alexandra könyvkiadónál. Férjezett, egy gyermeke és egy unokája van. Jelenleg új könyvén dolgozik, és örül a „Párnakönyv” színpadi előadás tervének

Perjés János
XVIII. évfolyam 5. szám

Címkék: Lévai Katalin, Spirit Színház

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.