Arcképcsarnok

Mezey Péter művészetterapeuta – A belső képektől rajzokon át a szavakig


    Mezey Pétert hallgatva egyszer csak ismerős-jó érzés önt el: úgy egészül ki bennem mindaz, amit a művészetterapeutákkal készített interjúsorozatomban igyekeztem eddig feltárni, hogy mostanra összeáll a kép. Mert végre minden szinten érthetővé válik, mitől működnek, hogyan hatnak úgy a művészetterápia legtöbb esetben ősi és egyszerű módszerei, hogy mélyreható rendeződést, átalakulást lehet elérni általuk az összegubancolódott, összeszűkült emberi lélekben. Sokadszor bizonyosodik be az is, hogy a különböző szintek szintézisére, elmélet és gyakorlat ilyen egységére talán éppen azért képes valaki, mert nem kötötték elméjét, kreativitását gúzsba a tanult elméletek, hanem eleve a gyakorlat felől közelített. Az eredetiség már a kezdetektől jellemző volt Mezey Péterre, nem véletlen, hogy kívülről kerül a szakmába, a pszichológusok, terapeuták közegébe éppen belecsöppenve megjelenhetett egy terápiás folyamatot bemutató, feldolgozó tanulmánya a közel tizenhat éve, 1991-ben megjelent Nonverbális terápiák című kötetben.

     

    – Valóban elég rendhagyó módon kerültem az egészbe, s amikor A belső képek története című tanulmányom az Animulánál kiadott kötetben világot látott, akkor még nem hosszú ideje vezettem terápiákat. Korábban fotós voltam, de a pszichológia rendkívüli módon érdekelt. Izgatott, hogy a képeket hogyan lehetne használni terápiás folyamatban. Ennek is volt persze gyerekkori előzménye, az egyik legelső emlékem az, hogy skarlátos vagyok és a kórházban kapok egy könyvet a nagymamámtól, az volt a címe, hogy Az élet útmutatója, és tele volt számomra érdekes képekkel. Később nagymamám az újságokból rendszeresen vagdosott ki nekem képeket, amiket kiszínezhettem. A képekkel tehát nagyon érdekes kapcsolatom volt szinte a kezdetektől. Képekben ragadtam meg legfontosabb élményeimet is, az egyik versem például így szól: „Oly nagy és hatalmas házam van, / hogy csak a kapuk akkorák rajta, / hogy életem végéig bolyonghatok, / és akkor sem fogom tudni, hogy kívül vagy belül vagyok.”

     

    – Hosszas bolyongás vezetett ahhoz is, hogy megtaláld az utadat...

     

    – Voltam öltözőőr is, miközben napi tíz-tizenkét órát olvastam, ugyanis nem tudtam, hogy mi akarok lenni, de minden érdekelt, a görög filozófiától irodalmon, művészeteken keresztül a történelemig, miközben előtte a nagymamám olvasta fel a tankönyveket, hogy leérettségizhessem. Reizmann János önéletrajzi könyve inspirált arra, hogy fotózzak. A fotózás mellett interjúztam, hogy külsősként bejussak a pszichológusok körébe, ennek során is fontos tapasztalatokat szereztem. Első körben egy mimikatanulmánnyal szerettem volna pályázni, mert az interjúzás közben támadt az az ötletem, hogy össze lehetne tenni a képet és a szöveget, a hangfelvételeket és a nonverbális, azaz szavak nélküli jelzéseket, hogy láthatóvá váljanak az elhallgatások és megállások... Ám végül is egy Valóság, mint kifestőkönyv című kötetet állítottam össze óvodáskorúak játékáról egy homokozóban készített fotókkal. Egy ilyen helyzetben is mindennapi konfliktusok történnek, majd miközben kiszínezhetik a fotókat, minden gyerek elmeséli, hogy mi történt, de mivel ennyi idősen a valósághatárok még kevésbé stabilak, a gyerekek a saját olvasatukban pörgetik vissza az eseményeket. Az a gyerek, aki rátolta a saját dömperét a többiek várára, annak más története lett. A pályázaton végül is nyertem, de az igazi eredmény az volt, hogy megismertettek Mérei Zsuzsa pszichológussal, azzal az ötlettel, hogy amit én csinálok, az nagyon hasonlít arra a pszichodráma és fotó összekapcsolt módszerére, amit ő tanult Párizsban. Zsuzsával egy estén keresztül beszélgettünk, majd a végén megkérdezte, hogy lenne-e kedvem a csoportvezetéshez. Ez elsőre mellbe vágott, nem gondoltam arra, hogy hirtelen ennyire közel kerülök a gyakorlathoz. Két hétig gondolkoztam rajta, végül a kíváncsiságom kerekedett felül, azt éreztem, hogy belevágnék. Intenzív tanulási időszak kezdődött, saját magam is végigvittem egy analízist, pszichodrámát, szocioterapeuta-végzettséget is szereztem. Tizenhetedik éve dolgozom terapeutaként, ennek az időnek a felét klinikákon töltöttem, hat-hét éve szabadúszóként vezetem a csoportokat.

     

    – Miért épp a művészetterápiát választottad? Azért, mert fotós voltál előtte?

     

    – Biztosan ennek is szerepe volt, és annak is, hogy mindmáig zenélek. Fontos számomra a művészet. A művészetterápia egyik fő erőssége, ha lehet ilyet mondani, hogy a két agyfélteke közötti átjárhatóságot könnyebben teszi lehetővé, mint más terápiák. Az agy bal és jobb agyféltekéje eltérően működik, a bal absztraktabb, racionálisabb, aktívabb, nyelvi úton hozzáférhetők a benne zajló folyamatok, a jobb inkább képi, intuitív, a mozgással, spontán jelenségekkel kapcsolatos. Az ember első másfél évében a baba és a mama szinte kizárólag hangokon, arcokon, mozgásokon keresztül kommunikál, tehát érzelmi párbeszéd zajlik közöttük, és ennek során szinte kizárólag a jobb agyfélteke működik. A bal agyfélteke később kezd fejlődni, a szavak tanulása csak tizennyolc hónapos kor körül kezdődik el. A probléma ezzel az, hogy ami a jobb agyféltekében történik, az a későbbi élethelyzetekben direkt módon nem hívható elő, mert az a memóriarész nyelvi úton nem megközelíthető. Viszont mozgásos és egyéb szinteken mégis emlékezünk ezekre a korai élményekre. Normális esetben az agy két fele kommunikál egymással, kiegészítik egymást, mivel mind a két szint mást és mást tud, tehát a jelenségek érzelmi és racionális megélése egymás mellett párhuzamosan zajlik. Az egyik fő probléma az, hogy például trauma esetén szétcsúszhat a párbeszéd a két agyfélteke között, és megtörténhet, hogy előhívódnak olyan régi, a tudatküszöb határán lévő emlékek a jobb agyféltekéből, amelyek hatni kezdenek a bal agyféltekére, gondolkodásunkra anélkül, hogy tudatában lennénk. Viszont egy a tudat által kevésbé kontrollált képi vagy szimbolikus terápiás folyamatban nagyobbrészt a jobb agyfélteke dominál, a nyelvi és a nem nyelvi szintek jó esetben összehozhatók, ezáltal a tudatküszöb határai tágíthatók. Egy nonverbális folyamat alfája és ómegája, hogy a jobb agyféltekét kell aktivizálni, ahol fokozatosan a képből egy nyelvi artikulálás felé megy el a folyamat, azaz a szavak szintjén a tudatba beemelhetővé válnak a tartalmak.

     

     

    – Ez így rendkívül szakszerűen hangzik…, amiből főként az derül ki, hogy a terápia során olyan kombinált módszert alkalmazol, amelyben a képi és nyelvi folyamatok párhuzamosan zajlanak.

     

    – Igen, az általam használt művészetterápiás rendszert valóban kombinált terápiának is nevezhetnénk, ugyanis a feltáró munkában képi és nyelvi eszközöket párhuzamosan használok. A kombináció egyik előnye, hogy a verbális terápiákban gyakran keletkező ellenállásokat így könnyebb „megkerülni”, azaz megkísérlem az elfojtott, a tudat számára kevésbé hozzáférhető tudattartalmakat először képekben előhívni. Ez úgy zajlik nagy vonalakban, hogy a legtöbb csoportos terápiánál van egy nyitókör, ami segít abban, hogy a résztvevő ráhangolódjon a folyamatra. Utána relaxáció következik, aminek során ellazult testhelyzetben jó esetben meg tud szabadulni a tudatos kontrolltól, ami a gondolkodási sémákat köti. Ilyenkor a dominancia áthelyeződik a bal agyféltekéről a jobb agyféltekére, és szabad asszociációszerűen a tudat kikapcsolásával képek is spontán be tudnak kúszni, meg tudnak jelenni. Ezek az imaginált, belső képek ahhoz hasonlók, mint amikor kezd elaludni az ember, és legtöbbször olyan tartalmakat jelenítenek meg, amiket a tudat nem cenzúráz, nem kontrollál, s ott vannak a mindennapjainkban, a félelmeinkben, szorongásainkban, konfliktusainkban, tehát olyan helyzetekben, amiket nem könnyen kezelünk. Számítógépes hasonlattal azt mondhatnám, hogy ezek olyan fájlok, amelyek nem hozzáférhetők, de megfelelő módszerrel mégis megjeleníthetők a képernyőn. Ezekkel az élményekkel lehet azután egy aktívabb szinten dolgozni a kis létszámú, négy-hat tagú csoportban.

     

    – Úgy, hogy ezeket a képeket azután lerajzolják?

     

    – Vagy lefestik, vagy montázsokat készítenek. Ez a keletkezett belső képek, azaz lényegében a belső történések kívülre helyezését jelenti. A keletkezés folyamatában a belső képek „átrajzolódnak” és „leválnak” önmagukról a belső érzésekről és így rajzolójukról. Az így keletkezett képek átmenetet képeznek a tudatos és tudattalan között. Ugyanis bizonyos képrészek közvetlenül a tudattalan lenyomatait tartalmazzák, míg más képrészek az álomból való felébredéshez hasonlóan tudattal átitatódott, tudatközeli képrészek lesznek. Azzal, hogy sikerül tárgyiasítani ezt az illékony benső állapotot, lehetőség nyílik arra, hogy biztonságosabb távolság keletkezzen a rajzoló és a képe között. A rajzolás és festés eszköz arra, hogy a belül lejátszódó történéseket felfogja és kifejezze. Rajzolni, festeni tudás nem szükséges, ami nem azt jelenti, hogy baj, ha valaki akár professzionálisan képes rá, de ami fontos, az a befelé fordulás képessége, az ebben a folyamatban fejlődő érzékenység. A képek sokszor visszatérők, ezekből azután kiválasztunk néhányat, ami talán a legerősebben hat. Meg szoktam kérdezni, hogy milyen sorrendben jelentek meg, mi volt hangsúlyosabb, mi kísérte a képeket. Eközben nagyon igyekszem, hogy a jelenlétem ne befolyásolja a benső folyamatot. Mint amikor a füst elkezd szállni, s ha feltenném a kezem, már attól is másfelé térülne.

     

    – Egy újabb szép kép a folyamat finom élményeiről…

     

    – Amikor összegeztük, ami még rekonstruálható és az a kép hátuljára került, akkor szoktunk közösen leülni egy csoportban, és valaki kiteszi a képét, a többiek pedig megosztják benyomásaikat. Nem tudnak semmit arról a képről, de egyfajta egymásra hangolódás, érzékenység révén egy másik csoporttag kívülről sok mindent megérez, megsejt, amit érintett helyzetben nehezen lát meg az ember. Arra szoktam mindenkit kérni, hogy hozzák magukkal a korábbi képeiket, az összeset, mert lehet, hogy valaki a csoportban azt mondja, hogy „ezt a szimbolikát vagy színt már használtad egy korábbi képen, nézzük meg”. Az a szabály, hogy aki kirakta a képét, annak hallgatnia kell, nem befolyásolhatja a többieket, amíg a folyamat körbe nem megy. Egy jól működő csoportban nagyon éles és pontos észrevételeket tesznek egymásnak, az én szerepem ilyenkor inkább annyi, hogy a hangsúlyokat kiemelem vagy rámutatok a visszatérő elemekre, esetleg inspirálom a különböző idősíkok egymás mellé tételét, mert egy hosszabb folyamatban megnézhetjük, hogy a benső folyamat milyen dinamikát követ. A végén jön a kép készítője, aki elmondja, őbenne mi történt, milyen érzések kísérték, mit gondol, visszajelez, hogy mit érzett találónak.

     

    – Mi történik akkor, amikor visszaépül a tudatba egy addig leszakadt információ, emlékfoszlány, addig nem tudatosított tartalom, mihez kezd ezzel egy résztvevő?

     

    – A nehézség abban rejlik, hogy a tudattalan képtartalmakat hogyan, mi módon fűzhetjük egybe a többé-kevésbé tudatos képtartalmakkal. Azaz az elfojtott történéseket képesek vagyunk-e ismét látható, összeolvasható alakba hozni. A folyamat akkor ér valamit, ha ezeket a szétcsúszott tartalmakat képes újra integrálni, eggyé szervezni a résztvevő, ami egy lassú, kéthetente négy órában zajló, de akár többéves alkotó folyamat része lehet. Az, hogy sikerül-e elmozdítani valakit elakadásaiból vagy megszabadítani egy erős szorongástól, sok mindentől függ, például mikor kezdődött a probléma, mennyire kísérte végig a gyermekkorát, mennyire volt meghatározó, milyen más terápiák társulnak ahhoz, amit mi folytatunk, vagy éppen mennyire motivált valaki, hogy feldolgozza a problémát. Nagyon érzékeny belső folyamatról van szó, a feltárás során minden számít, én hogyan vagyok jelen, a csoport mennyire nyitott és támogató, s még sorolhatnám.

     

    – Egy képnek sokféle értelmezése születhet, akár attól függően is, hogy más képén is megjelenik-e akárcsak hasonló…

     

    – Valóban különböző értelmezések lehetségesek, nem csak az analitikus pszichológia rendszerében megközelíthetők, hanem egyebek is. Adott esetben el lehet mesélni, hogy a Hoppál–Szemadám–Jankovics-Nagy-féle Jelképtár vagy Krúdy Álmoskönyve mit mond erről, de mindig jelzem, hogy én azt tartom fontosnak, amit neki magának jelent, ezek az érzések váljanak láthatóvá, kimondhatóvá. És igen, előfordul olyan, hogy átmehetnek motívumok egyikük rajzából a másikéba, hozzáteszem, hogy ez sosem véletlenül történik. Olyan is megtörténik, hogy valaki csak gondol valamire és a másik csoporttag képére rákerül. Ezek egymásra hangolódást jelezhetnek, nagyon finom dinamikákat fejezhetnek ki.

     

     

    – Ugyanakkor vélhetően nem vihetők át szavakba teljes mértékben a képek, nem lehet kifejezni maradéktalanul a tartalmukat.

     

    – Igen, a képek először is a tudattalan szinteket jobban aktivizálhatják. A szakirodalom régóta számon tartja, hogy beszédkészségünk, ami különben folyékony és árnyalt lehet, esetenként csődöt mond, vagy egészen akadozottá, gátolttá válik. Az említett jelenség leggyakrabban élettörténetünk azon pontjai mentén következik be, ahol a fel nem dolgozott, elfojtott, traumatikus események húzódnak. Lehetséges belső párbeszéd a két szint között, ahol a szavak valamiféle viszonyítási, tájékozódási pontokat adhatnak. De a nonverbalitás abszolút értelemben sohasem haladható meg. Hozzáteszem, ami a nonverbális terápia során, például egy képi vagy mozgáscsoportban is történhet, hogy megjelennek élmények, aktiválódnak tartalmak és ezeket nem emelik be a tudatba, az elég veszélyes folyamatot is indukálhat, mert nem látható, hogy mi történik. Ugyan a tudattalanból mindig csak egy töredék, ami megfogható, de fontos, hogy működjön a nyelvi, reflektív szint.

     

    – Egy terápiában fontos tehát, hogy tudatosítsuk a történéseket. A művészi alkotó folyamatban ez nem szükségszerű, sőt egy művész nem is szereti megmagyarázni, hogy mit miért festett. Mindenesetre ahogy távolodtunk önnön mélyünktől, ahogy a kifelé fordult, fordított figyelmünkkel egyre nehezebb a benső történéseinket észlelni, követni, úgy távolodtunk el a benső művésztől is. Van-e olyan tapasztalatod ugyanakkor, ismerve talán a résztvevők későbbi életútját, hogy valaki rátalál a művészi önkifejezésre, igénnyé formálódik benne és a terápia lezárulása után folytatni akarja az alkotást?

     

    – Saját személyes kíváncsiságom folytán szeretem tudni, ha egy terápiás folyamat lezajlik, befejeződik, mi történik a továbbiakban azokkal, akikkel egy nagyon természetes, mély kapcsolat jöhetett létre. Azt tapasztalom, hogy bizony előfordul, hogy egy ponton a feltáró folyamat, a feldolgozás átépül egy kreatívabb szintre, ami túlmutat a benső munkán. Megtörtént, hogy valaki azért keresett meg, mert befejezte a képzőművészeti egyetemet, és azt fogalmazta meg első alkalommal, hogy amikor elkezdte a képzőt, még sokkal inkább belülről rajzolt, utána megtanult sok technikát, de közben elvesztette a kapcsolatot önmagával, és szeretne visszatalálni oda, ahonnan elindult.

     

    – Ilyen benső igény lehet számodra is a zenélés... Talán belefér az interjúba, hogy végezetül erről is szólj néhány szót, hadd ismerjük meg ezt az oldaladat is.

     

    – Igen, mondhatom, hogy nem áll tőlem távol a művészet, művészetekben is létező ember vagyok. Együttesünk, a Kalahári személyes hangvételű világzenét játszik, hegedű, fuvola, brácsa és két ütős a felállás. Mostanában gondolkozunk azon is, hogy szívesen együttműködnénk mozgáscsoportokkal vagy bármilyen művészekkel, akik tánc-, illetve testi improvizációban partnerek lennének. S ha már rákérdeztél: legközelebb március 6-án este nyolckor a Nyitott Műhelyben, a XII. kerületi Ráth György utcában lépünk fel.

     

    Képek: Bölecz Lilla

    Csörgő Zoltán
    XIII. évfolyam 3. szám

    Címkék: Mezey Péter

      Aktuális lapszámunk:
      2019. június

      A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.