Arcképcsarnok

Mireisz László - "Ég veletek!"

Beszélgetés Mireisz László buddhista filozófussal

Mireisz László író, buddhista filozófus, szellemi tanító február elején lesz hatvanéves. Az ilyen kerek évszámok rendszerint alkalmat kínálnak az eddigi meglátások, sőt egy életmű összegzésére is. Utóbbit Mireisz László esetében az jelzi, hogy a napokban jelenik meg Ég veletek! címmel a különböző folyóiratokban, kiadványokban közölt írásainak, tanulmányainak mintegy ezeroldalas gyűjteményes kötete. Az alábbi beszélgetésben - amelynek hosszabb változata a könyvben olvasható - nem csak a terjedelmes könyv sajátos címére derül fény, hanem egyúttal egy teljessé vált élet kapcsán olyan dimenziókra is rávilágíthatunk, amelyeknek megvannak a maguk személyes és egyetemes emberi vonatkozásai is.



 

- Kik és mik jelentették számodra a legfontosabb szellemi inspirációt az életedben, akár a kezdetektől?

 

- A döntő inspirációt egészen kis koromban kaptam, ezek viszont nagyon személyes történetek. Leginkább talán a gyermekkori léttapasztalási élményeim a meghatározóak. Tulajdonképpen három ilyen intenzív esemény van az életemben, melyek egymást követték úgy féléves periódusokban öt és hat és fél éves korom között, s az utolsóval le is zárult ez a későbbieket nagymértékben befolyásoló időszak. Ez az ötvenes évek közepén történt. Volt egy végtelenül aranyos húgom, kétéves voltam, amikor született, a születésnapomon. Szinte állandóan vele voltam, fogtam a kezét, édesanyám pedig mindig mondta, hogy úgy vigyázzak rá, mint a szemem fényére. Nagyon komolyan vettem ezt a feladatot, és ez nem volt nehéz, mert valóságos kis tündér volt. Én öt-, a húgom hároméves volt, amikor mindketten védőoltást kaptunk. Ő három napra rá meghalt. Az ok orvosi műhiba, csontot ért a tű. De én nem akartam tudomásul venni a húgom elvesztését. Az, hogy ekkor olyan intenzitással találkoztam az elmúlással, általában az egész lét legjelentősebb, legsúlyosabb kérdésével, mindenféleképpen az első nagy, irányt adó élményem volt. Attól kezdve a halál lett a legnagyobb ellenségem, és az életem során nem érdekelt semmi más, csak az, hogy mit kezdhet az ember az elmúlással. Amikor meghalt a húgom, napokig, megállás nélkül zokogtam. A hihetetlen elkeseredettség és a tehetetlenség olyan szintű lelki erőfeszítést jelentett, hogy kétoldali sérvem lett, és később két műtéten kellett átesnem.

 

- Valóban, ötévesen túl nagy feladatot jelenthetett a halállal való szembesülés.

 

- Igen, és ez fizikai szinten is megjelent. A műtétekkel megoldották, azóta sincs semmi problémám, főleg amióta ismerem és gyakorlom a megfelelő jógaászanákat. De a műtétek időpontja eltolódott az 56-os forradalom, az akkori zavaros viszonyok miatt, és csak utána, 1957 elején, illetve végén operáltak meg. Érdekes módon megdöbbentő tisztasággal emlékszem az egész helyzetre, a műtét közbeni folyamatokra. Mind a két műtét esetében, különösen az elsőnél az történt, hogy mintha láttam volna végig azt, amit ott rajtam végeztek. Ennek az élménynek egy része talán megmagyarázható azzal, hogy a műtőlámpában tükröződve láthattam, ám volt mellette egy olyan tapasztalás is, hogy mintha máshonnan, valamiképpen a testemen kívülről látnám. Ez így nem fogalmazódott meg akkor bennem, de az megmaradt belőle, hogy láttam magamat ott, ahogy fekszem és műtenek. Ez nagyon mély élmény volt magával az emberi testtel összefüggésben. Nem véletlenül kezdett később talán ezért is érdekelni az alternatív gyógyászat, és ez már kapcsolatban van a javasgyógyászattal. Ez volt a második inspiráló élményem, a harmadik pedig a forradalom.

 

- Hogyan hatott rád annak intenzív megtapasztalása, hogy változnak a körülményeink, változunk, egyáltalán, hogy van változás?

 

- Nyilván egy kisgyerek nem tudta feldolgozni ezeket a jelenségeket, de megmaradtak bennem a kérdések, amikből le tudtam vezetni azt, hogy például onnantól kezdve az orvostudományban igazából nem nagyon bízom. Akkor ez még nem fogalmazódott meg, de tudtam, hogy valamilyen alternatív módot kell találni a gyógyításra, és nem olyat, amiben így meghalhatnak az emberek, ami ilyen durván avatkozik be, és úgy próbálja védeni az életet, hogy közben el is veheti azt. Biztosan húgom váratlan halálából és a műtéti élményeimből fakadt az indíttatás, hogy onnantól kezdve azok a dolgok érdekeltek, amelyek a halállal, a halál legyőzésével függnek össze. Minden másra úgy gondoltam, hogy értéktelen és értelmetlen. Ennyire lecsupaszítódott a kérdés, hogy miként tudom legyőzni azt a jelenséget, ami olyan nagy fájdalmat okozott, és amivel ott találkoztam. Mindeközben lezajlott az 56-os forradalom, amit a város közepén éltünk át. Akkor még a Paulay Ede utca 1. számban laktunk, ott néztem végig, hogyan verik le a vörös csillagot az akkori Engels, ma Erzsébet tér sarkán. Átjáróház volt a házunk az Anker köz és a Paulay Ede utca között, ahol kezdetben még fegyveresek harcoltak, sokszor az ajtónk előtt. Egyszer a fejemtől néhány centire csapódott be egy repeszdarab. Én pedig olykor élesre töltött fegyvereket hurco­ ­ ­ lásztam be a lakásba. Amikor a forradalom elbukott, a lakók apám vezetésével lezárták ezt az átjárót, és akkor egy hétig a pincében laktunk. Érdekes élmények voltak ezek a későbbiekre nézve. Amikor már felnőttként "feldolgoztam" az életemet és visszamentem, tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy születésemig, sőt ha nem tévedek, korábbi élményekhez is, akkor ezeket az eseményeket, benyomásokat találtam olyanoknak, amelyek gyakorlatilag szinte célirányosan löktek és intenzíven vittek egy irányba, s amelyek eredményeként később ezekkel a szellemi kérdésekkel kezdtem el foglalkozni.

 

- Milyen irányba, miben voltak ezek meghatározók?

 

- Abban, hogy elsősorban ellenállóvá váltam mindennel szemben. Voltaképpen ellenállóként éltem ebben a városban. Nem fogadtam el a törvényt, nem fogadtam el azokat a körülményeket, amelyekben éltünk, úgy éreztem, hogy ezeknek nem feltétlenül kell így lenniük, máshogy is élhetnénk. Valószínűleg a korai élményeimből fakad a bizonyos mértékű "tudományellenességem" is. Önmagában és alapjában véve semmi bajom nincs a tudománnyal és a technicizmussal, még azt is beleszámítva, hogy mennyire gyorsította fel a technikai haladás a világot, mert vitathatatlanul előnyös oldalai is vannak, ráadásul Vízöntő-szülöttként teljesen otthon vagyok benne. Az egész kor itt lüktet az ereimben. Ennek ellenére, vagy tán éppen ezért, mintegy tiltakozásként, minimálisra korlátoztam a kapcsolataim mindenféle iskolával, egészen a késői érettségiig. Már akkor teljesen extrovertáltnak és értelmetlennek véltem az egész iskolarendszert és mindent, amit benne tanítottak, és talán ezért lettem később notórius iskolaalapító. Egyfajta ellenállás alakult ki bennem az ötvenes-hatvanas években az egész rendszerrel szemben, és mindenben a magasabb rendű választ kerestem arra a kérdésre, mi lehet létezésünk igazi értelme. Olyannyira, hogy például egyszerűen semmit nem voltam hajlandó az általános és a középiskolában tanulni, mert úgy éreztem, hogy egyrészt nem adnak választ a kérdéseimre, másrészt, ha én azt a sok felesleges dolgot megtanulom, akkor behódolok valamilyen hatalomnak. Nem tudtam pontosan, mit keresek, de nagyon lázadó és kereső voltam, és mindenhol, ahol lehetett, azonnal elkezdtem kitolni vagy felszámolni a határokat.

 

 

- Ezért fordultál a vallások, szellemi utak felé? Bár úgy tudom, voltál ministráns is. Családi indíttatásra történt?

 

- Így volt, jól mondod, a szüleim járattak hittanra, és a magam módján el is mélyedtem benne. Végső soron azt lehet mondani, hogy megpróbáltam feldolgozni a katolicizmust. Az Apor Vilmos téri templomba jártam, ott voltam elsőáldozó és ministráltam is. Szerettem volna jelentkezni a Pázmány Péter Hittudományi Egyetemre, de akkor még kellett a jelentkezéshez a helyi plébános ajánlólevele. Ő pedig azért nem adott ajánlólevelet, mert nem voltam hajlandó egyházi házasságot kötni, mivel egyszerűen nem vállaltam a felelősséget, hogy Isten előtt olyan egész életre szóló fogadalmat tegyek le, amiben nem vagyok biztos, amit nem biztos, hogy be tudok tartani. Tehát ott hamvába holt a katolikus irányú kísérletem, hogy magasabb szinten tanulhassam a keresztény tanokat. Később, amikor megismerkedtem a buddhizmussal, tudtam, hogy jól alakult ez így. A Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézetben tanulva éreztem először életemben azt, hogy megtaláltam, amit keresek, és ami érdekel: buddhizmus, asztrológia, tradicionalitás, szanszkrit és tibeti nyelv, keleti tanok, vagyis lehetséges válaszok azokra a kérdésekre, amelyek engem akkor foglalkoztattak. Itt ismerkedtem meg azokkal, akiktől egyrészt sokat tanultam, másrészt akikkel később együtt munkálkodtunk, például Hetényi Ernővel, László Andrással, Dobosy Antival, Takács Lacival, Pressing Lajossal és a többiekkel, s ezek a kapcsolatok később is fontosak voltak számomra. 1980-ban vettem menedéket, 1982-ben pedig, amikor elvégeztem a buddhista "papképzőt", felköltöztem az Uszóra, a Bükkbe, és magányos elvonulással töltöttem három évet. Később két társam is csatlakozott hozzám, Dobosy Antival, Takács Lacival néhány évvel később együtt alapítottuk meg A Tan Kapuja Buddhista Főiskolát.

 

- Később, néhány évi tanítás után újra hároméves elvonulást végeztél, immár a Pilisben. Azon túl, hogy újra egyedül gyakoroltál, miben különbözött még a kilencvenes évek első felében tett újabb elvonulásod időszaka az előbbitől?

 

- Az 1993-tól három és fél éven át tartó időszak volt az, amikor a keleti ismereteimmel felvértezve a magyarok eredetének és ősvallásának kutatása irányába fordultam úgy, hogy párhuzamosan nagyon komoly gyakorlatokat végeztem. Az időm egy részét a magyarok eredetével kapcsolatos források tanulmányozásával, másik részét a jóga különböző irányzatainak gyakorlásával töltöttem. Úgy éreztem, hogy tartozásom van a magyarságom felé a nyelvért, a szellemiségért és azért, amit ezek által kaptam. Mert egész életemben nem győztem hálálkodni azért, hogy magyarnak születtem, és hogy mit jelent ez, azt ezekben az időkben értettem meg. Ebből született a javas út megfogalmazása, a Javaskönyv megírása, ennek köszönhető később A Magyar vallás című kötet, amelyben a magyarok méd mágusokkal való kapcsolatát igyekszem feltárni. Ez indított jó másfél évtizede a Javas Hagyományőrző Kör és az ennek szellemiségét közvetítő, máig rendszeresen megjelenő Javaslap elindítására is. Az Ég veletek! kötet írásainak többsége ebben a folyóiratban jelent meg.

 

- Frappáns ez az Ég veletek! cím… Ám úgy hangzik, mintha búcsúznál. Ennyi idősen még nem szokás elbúcsúzni.

 

- A búcsúzás alatt nem az élettől való búcsúzást értem, mert az remélem, már végleg az enyém, vagyis egy vagyok vele, hanem egyrészt a Halak-korszaktól való búcsúzást értem, másrészt pedig azt is, hogy korábbi tetteim gyümölcsét lassan elfogyasztom. Mindenesetre szerintem normális dolog egy teljes ciklus megélése után az embernek a fokozatos visszavonulásról gondolkodnia. Amikor megszülettem, akkor is a Föld Bika éve volt, ami most ér véget. Tehát megtapasztaltam, megéltem, sikerült eltöltenem egy hatvanéves, vagyis egy teljes ciklust ebben a testet öltésben, ami végtelen nagy csoda egyébként. Ha ugyanis az ájurvédával nem találkozom és nem lett volna döntési lehetőségem néhány határhelyzetben, akkor kétlem, hogy el tudtam volna érni ezt az életkort, mert alapjaiban véve, sorsszerűen a rövidebb életű típusokhoz tartozom. Kimondottan annak köszönhetem ezt a sok évet, hogy betegségek és egyéb kihívások esetén tudtam mihez nyúlni, és alkalmazhattam az általam megismert gyógyító és szellemi technikákat. Lehetőséget láttam abban, hogy megtapasztaljam, élettanilag mi jó és mi nem. Fontos, hogy az ember hogyan él, és az is fontos, hogy miként távozik. Ugyanakkor legszívesebben újra és újra találkoznék azokkal az emberekkel, barátaimmal, akikkel ebben a testet öltésben együtt lehettem. S mivel ez idő hiányában szinte lehetetlen, ezért az Ég veletek!-kel a legjobbat kívánom mindenkinek, akivel együtt léteztem ebben a ciklusban. Kívánom, hogy a legmagasabb rendű erő, az ég legyen velünk és veletek, kortársaimmal, szellemi társaimmal. Nagyon hálás vagyok nap mint nap azért, hogy most élhettem, hogy olyan emberekkel találkozhattam, akik a mai napig inspirációt tudnak nyújtani számomra. Egyébként a hatvan év alatt nem is emlékszem, hogy beszéltem-e így magamról. Az interjút készítők többsége mindig is nagy problémának tartotta, hogy rendszerint valamilyen elvi kérdés kifejtéséhez jutottunk el.

 

- Akkor ebben is új időszak kezdődik…

 

- Vallom, amit Buddha mondott, nevezetesen: "az emelkedett ember saját személyének érintése nélkül fejti ki az igazságot", vagyis ebben nem kezdődik új időszak. Hanem most az egyszer "kirúgok a hámból" egy Ég veletek! kiáltás erejéig. Nagyon érdekes feladat számomra, hogy most a ciklus után és általában azok után, amiket átéltem, nyissak magamnak egy új periódust. Amennyire lehet, szeretnék visszavonulni, hogy összpontosítottan a számomra leglényegesebb kérdésekkel foglalkozzam. Két ilyen fontos kérdés és feladat maradt. Az egyik a tökéletes társadalom modelljének, vagyis a hierarchikus demokráciának a teljes kidolgozása. A másik pedig azokra az időkre gondolva, amikor a tradicionális utak lezárulnak, egy új út, egy új ösvény megnyitása. Ez bizonyos értelemben a Göncöl Szellemtudományi Szabadegyetemmel függ össze. A Göncölben a tradicionális mintára majdan felálló hét "tanszék" az idő hét kerekére utal, melyen a mágusok szekereznek az Atharva-véda szerint. Vagyis el lehet sajátítani azt a hét képességet, melyek visszaviszik az embert a "hétbolygós világképbe". A felgyorsult új korszakban ez azonban kevés, de úgy is mondhatom, hogy az újkori ember már nem lesz képes erre a szekérre felszállni. Új szellemi hordozóra van szükség, és ez a fényszekér, az atomvillanásszerű megvilágosodás tanrendszere. A buddhizmus felől nézve a kis-, a nagy- és a gyémántszekér után ez a fényszekér, a tudat fénytermészetének közvetlen megélése, amely olyan gyorsan megy végbe, mint maga a korszak, melynek most a kapujában vagyunk. És ha netán ezeknek nem érnék a végére, akkor majd ott folytatom, ahol abbahagytam, a lét teljes megváltásáig. Mindenesetre megkaptam a választ a húgom elvesztésével kapcsolatos gyermekkori kérdésemre: nincs olyan ereje vagy törvénye a létnek, amit az ember ne tudna legyőzni.

Csörgő Zoltán
XVI. évfolyam 2. szám

Címkék: buddhizmus, Mireisz László

Aktuális lapszámunk:
2019. június

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.