Arcképcsarnok

Müller Péter - „A Bolond-Bohóc jegyében születtem”

Müller Péter vallomása önmagáról és legújabb könyvéről, az „Isten bohócai”- ról


Talán elmondhatom már. Írás közben különös dolog történt velem. „Isten bohócai”. Először nem ez volt a könyvemnek a címe. Hanem az, hogy a „Bohócok bibliája”. A szabadságról, a függetlenségről, az önfeledtségről, a repülésről, az angyalok öröméről szólt volna. Abban a műfajban, ahogy eddigi műveimet is írtam: egy tanító, beszélgető könyvet terveztem a lélek szabadságáról, amikor egy mester túl van már mindenen, jón és rosszon is, amikor elszabadult a karma kerekéről, s végre gondtalanul, éntelenül és egyedül repül, repül, ahová csak akar – vissza a földre, vagy akár fel az égre, az Istenhez.

 

Tervem az volt, hogy a 0 (vagy 22-es?) tarotkártya gyönyörű szimbólumáról, a Bolondról írok majd. Ez ugyanis az én kártyám. Ez vagyok én. Bolond. Bohóc. Játékos, éretlen kamasz – néha egy életen túl lévő, gyermeteg bölcs. Akinek minden – az egész élet – csak játék. Ez az én lapom, és fura módon egy másik tarot-kártya is, az 5-ös, a Főpap. Vagyis a komoly, tekintélyszerető, a méltóságára sokat adó pap vagy tanítómester.

 

Ez a két archetípus él bennem, néha külön, néha karöltve, egymást kölcsönösen lenézve, egyetértve vagy egymást szidva és ráncigálva. A Főpap és a Bohóc. Ha asztrológiával foglalkozol, és egy pillantást vetsz a horoszkópomra, látod, hogy a Napom a Nyilas „főpapi” jelében áll, ráadásul magasan delel, az égbolt közepén – a felkelő jelem pedig a dilis, bolondos, farsangi világban, a Vízöntőben áll.

 

Templom és bolondünnep. Áhítat és bohóctréfa. Tragédia és komédia. Nagy ellentmondás ez, mert néha a Bolond elkezd papolni bennem, vadul, részegen és gátlástalanul, játszik, kacag és mókázik – néha pedig a Pap az Istenhez szálló áhítatos imája közben fölkapja a reverendáját, és sutba dobva minden méltóságát, és elkezd önfeledten táncolni. Gyakran sajnos szentmise legszentebb pillanataiban is.

 

Ha misebort iszom, az nem egy-két korty, nem is három, hanem minimum egy liter, és innen kezdve már nemcsak prédikálok, hanem leszaladok a szószékről, táncra kérem az első hívemet – öreg, fiatal, mindegy –, és körbetáncolom vele az oltárt, az egész templomot. Sőt, kitáncolok vele a templomtérre, ahol persze zene szól. Utána, ha kijózanodok, elszégyellem magam. Lelkifurdalásom van. Ezt nem kellett volna. Oda a tekintélyem.

 

Buddha mosolyog, Krisna táncol, Csuang-ce teli van derűvel. A szufi dervisek szerelmesen pörögnek, a kínai mesterek hasukat fogva röhögnek, a kabbalista maggidok eksztatikus táncok révületével és humoros mesékkel nevelik az embereket. Azt mondják – könyvem mottója is lehetett volna –, hogy egyetlen őszinte és vidám füttyszóval mélyebben imádkozik az ember, mint ha kétségbeesetten gajdol és földig hajol a templom kövén.

 

Dávid királyt – Jézus ősapját – azért rótták meg, mert király létére elvegyült a nép között, és verejtékes testtel ropta velük az ünnepi táncot. Síppal, dobbal, citerával, hárfával köszöntötte az Istent. Zenés-táncos király volt.Művészkirály. És persze – mint minden művész – szerelmes. Főbűne a szerelme, a szép Betshabé volt.

 

Imái – amiket mi ájtatos zsoltároknak ismerünk – valójában mind énekes táncok voltak. Szerintem így kellene ma is imádkozni. Nem benájtatos zsolozsmákkal, bánatos kántálással, hanem boldog dallal, mint a szerelmes madarak. És főleg tánccal. Ha egy hívő fölemeli lelkét az Istenhez, biztos, hogy az imája teli lesz tánccal. És dallal is. Minden ősi vallás és szent ünnep tánccal imádkozott. (A tragédia szó „kecsketáncot” jelent!)

 

Nagy kár – s ezért is akartam ezt a könyvet megírni –, mert a mi kereszténységünkből emberemlékezet óta árad a siralomvölgy komorsága. Egyetlen mosolygó, kacagó Jézus-képet nem ismerünk.

 

Mindig bánatos és szomorú. És a szentek arcán is ott tükröződik az elkínzottság, a bánat – hogy élni gyötrelem. És ezt örökölték a nem vallásos emberek is. Lelkünk hasadt, állandó elfojtásban él, kielégítetlen szabadságszomjúságban. Nem tudunk szívből nevetni, mert kora gyermekkorunktól kezdve nem önfeledtségre, hanem önkontrollra nevelnek minket, lényünk elhazudására, elfojtására.

 

Nézd meg az utcán az arcokat! Hány vidám embert látsz? Hány mosolygó szemet? Hány nevető tekintetet? Nézd meg magadat a tükörben. Váratlanul nézz bele. Láttad már gondtalannak az arcodat? Láttad vidámnak, boldognak magad? Én most megpróbáltam nevetni! És táncolni. És fölszabadítani magamban a boldog embert. Nem volt könnyű, mert mélyen van. El van temetve bennem, mint mindenkiben – rám omlott az élet. A gond. A félelem. A józanság.

 

 

A könyvem végén megidézem a valódi Jézust. Ahogy én látom. A földön élt legboldogabb és legszabadabb embert! (A Boldogság c. könyvemben már írtam róla, s idéztem azokat az apokrif iratokat, a „Péter apokalipszisét” és a „János cselekedeteit”, ahol először olvastam róla. Az utolsó vacsora végén táncba viszi a tanítványait. Igen! Dalolni tanítja őket. „Aki nem táncol – mondja –, az nem tudja, mi történik itt! És most, hogy követtek a táncba, lássátok magatokat Bennem, aki dalolok!”)

 

Soha ilyen boldogan és ilyen keservesen nem írtam még könyvet. Ezt akarom elmondani Neked.

 

Amikor reggel megírtam egy oldalt, boldog voltam, amikor este elolvastam, kétségbeesett. Valóságos hullámvasúton ültem. Hol repültem – hol lezuhantam. Nem tudtam, hogy az örömöt ilyen keservesen nehéz megszülni! Hogy megszabadulni: művészet.

 

Rájöttem arra, amit Eckhart Tolle ír: „Valamilyen szinten hatalmas kudarcot kell elszenvedned, nagy veszteséget és fájdalmat, hogy a lelki dimenzió felé fordulj.” Repülni, ha fönt vagy, nem nehéz, de elszakadni magunktól és a lehúzó, halálos erőktől, igen. Gúzsba kötve élünk. Azért nincs mosoly az arcunkon. Azért ráncos a szemünk, komor a tekintetünk. Azért nem tudunk önfeledten kacagni. Mindenki önmaga foglya. Félelmének, előítéletének, egójának a rabja.

 

Gyerekkorunktól kezdve nem játékra és örömre, hanem gondra nevelnek bennünket. Még a Jézusunk is szomorú, szenvedő Isten. Művészetünk pedig: panaszáradat. Szenvedésleltár. Hiába születtem a Bolond-Bohóc jelében: élni nem tudtam a misztériumát. Csak nagyon nehezen. De hát tánc az, ami nehéz? Dal az, ami örömtelen? Élet az, ami boldogtalan?

 

Úgy éreztem magam, mint egy szabadulóművész: mindennap ki kellett bújnom a bilincseimből. És kioldoznom a kötelékeimet. Írás közben tanultam meg, a saját bőrömön, hogy az örömet nem adják könnyen. És hogy az a szenvedésben és a pokolban születik. A győzelemhez holtpontok sorozatán lehet csak eljutni. Rájöttem, hogy az örömöt nem úgy lehet elérni, hogy megszökünk a gondjaink elől, hanem úgy, hogy legyőzzük őket.
Ez a táncbeavatás lényege.

 

A legnagyobb meglepetés azonban a könyvem végén várt. Amikor először a végére jutottam, döbbenten láttam, hogy nem azt írtam meg, amit akartam. Ihletem irányt váltott, és máshol kötöttem ki, mint ahová igyekeztem. A szabadságról akartam írni. Egyszerre csak láttam, hogy ez a könyv nem erről szól! Hanem a szerelemről!

 

Nem akartam. Esküszöm, nem ezt akartam! A szabadságról, a függetlenségről, a végtelenbe repülő magányos csillagboldogságról akartam írni – és mi történt? Hőseim a történet végére egymásba szeretnek, s élhetnek ezután egymásért.

 

A szerelem már nemcsak szabad játék és gondtalan őrület, de sors, kötöttség és súlyos felelősség is. És nemcsak öröm, de szenvedés is. Nem sikerült a szabadságharcom! A fejemen és a vállamon cipelem tovább az én beteg, bolond, összeférhetetlen és mégis tündéri bohócszerelmemet!

 

– „Úristen! Most mi lesz?! – gondoltam rémülten. – A szerelemről már írtam, többször is! Erről szól a Szeretetkönyv!
Most itt van, még egyszer?

 

Még egy könyv?! Hát ettől nem lehet megszabadulni?!... Nem tudunk egymás nélkül élni?!...” Rájöttem arra, hogy nem. Nem lehet egyedül megszökni. Másokat is vinni kell. Akármilyen nehezek. Jönnek velünk. És hurcoljuk egymást. Az utolsó nagy táncban – amit most nem mesélek el –, azt tanulják meg a történet szereplői, és én magam is, amit egyébként mindenki tud, hogy egyedül nem lehet táncolni! Csakis együtt. Veletek. Veled.

Müller Péter
XVII. évfolyam 4. szám

Címkék: ezotéria, Isten bohócai, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.