Arcképcsarnok

Müller Péter - Meglátni a másik ember szívét

Beszélgetés a Szeretetkönyvről, az élet szeretetéről

A Jóskönyv után öt évvel jelent meg Müller Péter új könyve, a Szeretetkönyv. Ajándék ez nekünk, ajándék lehet ez bárkinek karácsonyra, a szeretet és a fény születésének ünnepére. Ajándék ugyanakkor ez a kötet a szerzőnek, a magyar spirituális irodalom egyik legnépszerűbb mesterének is, mégpedig hetvenedik születésnapjára. Épp a születésnapja alkalmából készült az alábbi exkluzív interjú Müller Péterrel.


- Választóvonal-e a hetvenedik év?

 

– Nem. Hét évtizedet éltem eddig ezen a Földön, és ez a hetven év azt is eredményezte, hogy vissza tudok tekinteni életemre, úgy, hogy ebből tanulságok, mégpedig szokatlan tanulságok születhetnek. A születésem utáni időszakban, ami másoknak az aranykor, az én időmben háború dúlt, világháború, és én olyan iszonyban és pokolban éltem gyermekként, amit ma csak a tévében láthatunk. Több holttestet láttam, mint élőt, több brutalitást, gyilkosságot, vért, romot, erőszakosságot, kegyetlenséget, mint azóta együttvéve. Egy gödörben laktam édesanyámmal, hatodmagunkkal fél éven keresztül, befedtük, hogy a bomba ne lássa, és olvadt hólevet ittunk. Nekem ez az alapélményem az emberi létről, ott találkoztam a boldogsággal, a szeretettel, a gyűlölettel, az élettel és a halállal. Amikor előjöttünk, felismerhetetlen volt Budapest, mindenütt romok és hullák. Én is felismerhetetlen voltam: a fényképen, ami akkor készült, egy kis csontváz néz dülledt szemekkel a fényképezőgép lencséjébe... A gyerekkorom nekem beavatás volt, ezért jóval könnyebb élnem, mint annak, aki nem akkor született, mert én tudom, hogy ami miatt az emberek manapság nyögnek, az a múltam poklához képest egy operett harmadik felvonása. Mi kiegyeztünk volna, ha csak arról lett volna szó, hogy kikapcsolják a villanyt, vagy rőzsét kell hozni, hogy meleg legyen, ha tudtuk volna, hogy nem ölnek meg, nem hull a fejünkre bomba. Innen tudom megérteni azt az életet, amibe beleszülettem. Ettől kezdve megtanultam, hogy semmivel, ami történelem, nem érdemes foglalkozni, mert úgy éreztem, hogy ezen a szinten a lét megoldhatatlan. Semmi nem változik. Egyik gödörből a másikba léptünk utána is, és most is benne vagyunk egyben. A szüleinknek, nagyszüleinknek szintén megvolt a maguk gödre. Ez végtelen láncolat, egyik generáció úgy adja át a másiknak a stafétabotot, hogy semmit nem oldott meg. Válságról válságra gyűrűzik az emberiség történelme. Azt remélni, hogy ez a válság egyszer csak megoldódik, a legnagyobb naivitás. Lehet, hogy a mai élet olyan szempontból jobb, hogy nincsenek holttestek az utcán, de ha a néhány évvel ezelőtti Szarajevóban élnénk, akkor még ezt sem mondhatnánk. Nyilván kegyelem volt, de egészen kiskoromtól kezdve éreztem, hogy a felnőttek be akarnak csapni, vagy azért, mert ők sem tudják, hogy mi van, vagy teljesen meghülyültek, vagy mert annyira gonosszá váltak, hiszen egy gonosz világban eltorzult a lelkük. Nem hittem nekik. Láttam, hogy ők sem hiszik, nekik sem jó. Nem fogadtam el soha, hogy például a dialektikus materializmus igaz lenne, ami szabályos vallás lett, amikor elkezdtem iskolába járni. Gyermekkoromban átláttam ugyanakkor a vallások hamisságát is, láttam, hogy nincs igazi átéltség, hogy a szeretetről beszélnek és nem szeretnek, szentségről papolnak és nem akarnak szentté válni. Átláttam azt, amit Hamvas Béla léthazugságnak hív, hogy a mi pszichénk úgy működik, hogy hajlamos elhinni azt, amit önmagának hazudik. Ez a mai napig nem változott meg. Én mindvégig tudtam, hogy egy másik szinten kell megoldanom az életemet. Engem ettől a gyermeki élménytől kezdve csak az ember érdekelt, az örök bajban élő ember, aki keresi azt, hogy ebben a viharban hogyan lehet megkapaszkodni, hogy ezen a süllyedő Titanicon hogyan lehet mentőcsónakokat ácsolni. Magát a Titanicot nem lehet megmenteni, az süllyed. Ami van, az reménytelenül rossz és nincs jövője. Mentőcsónakokat lehet csak készíteni, ahol az emberek összejönnek, egymást melegítik és segítenek egy értelmes horizont felé evezni. Nekem ettől kezdve az egész írói tevékenységem, szellemi tevékenységem abból áll, hogy mentőcsónakokat készítek. Minden könyvem egy mentőcsónak, magamnak is és azok számára is, akik beleülnek.

 

- Mondhatjuk, hogy ez lett az egész írói hivatása alapja?

 

- Igen, minden művemmel azt kíséreltem meg, hogy teremtsek némi meghittséget azok számára, akik odagyülekeznek, hogy legalább egymást melegítsük, ha kint hideg van. Hetven év eltelt, s ma is ugyanígy látom és ugyanazt mondom: azon érdemes munkálkodni, hogy néhány ember szeresse meg egymást minél jobban, és ne feledkezzen meg arról, hogy saját életének értelmét megtalálja. Anyámmal, szüntelen életveszélyben, egy bunkerben találtam meg a paradicsomot. Kívül pokol volt - belül fény és szeretet. Ez a "mentőcsónak".

 

- A Szeretetkönyv is mentőcsónak?

 

- Igen, főleg mivel a szeretet egy olyan kérdéssel függ össze, ami manapság szinte minden emberben felmerül, és a hagyomány nemigen ad rá választ: Hogyan? "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat." De hogyan, ha félek tőle, ha az ellenségem? Az evangéliumokból a hogyanra adott válasz teljesen kimarad. A Szeretetkönyvben egy fejezet a hogyanról szól, arról, hogyan szeressünk. Ez a könyv tulajdonképpen betetőzése mindannak, amiről én valaha írtam és gondolkoztam, egyszerűen azért, mert a szeretetnél fontosabb szó a világon nincsen. Azt írom a könyvben, hogy a szeretet olyan szó, mint a sperhakni, minden zárat kivétel nélkül kinyit. Nincs az életünknek olyan gondja, amit a szeretet kulcsával ne lehetne kinyitni, és semmi más kulccsal nem lehet. Ahogy írtam, rájöttem, hogy ez egész életünknek az alapfogalma, minden erről szól. Ha mi most ketten nem szeretjük meg egymást, amíg beszélgetünk, akkor nem jön létre semmi. Ha létrejön, akkor megszületik a csoda. Ugyanez születik az író és az olvasó, a színész és a néző, a zenész és a hallgató között. A zenésznek szeretnie kell a művet, a hallgatónak azt a zenét, ami megidézi a nagy művész lelkét. Ha nem jön létre a csoda, akkor jön az okoskodás. Ebben a könyvben én megkíséreltem nagyon sok oldalról elmondani, hogy mi az a szeretet, de mindjárt az elején rádöbbentem arra, hogy egyedül nem tudok róla beszélni. A boldogságról még tudtam, a szeretetről már nem, mert kell hozzá a másik lélek, aki vagy szeret engem, vagy nem. Ha azt mondom, hogy a Jóskönyv "beszélgetőkönyv", akkor a Szeretetkönyv "társkereső könyv". Azoknak írtam, akik szívesen lennének az én társaim, és ez a témából adódik. A szeretet mint téma adva volt a születésemmel, abban a pillanatban éreztem, amikor anyukám először a mellére vett: mi ez, beleharapni egy másik ember testébe és kiinni belőle a tejét, hogy fennmaradjak? És hogy ő boldogan odaadja a testét és a tejét. Az írás során felmerült bennem a kérdés, hogy szeretetnek lehet-e azt nevezni, ha én szeretek valakit, árad belőlem a szeretet, de én nem kapok viszont szeretetet? Nagyon sokan kérdjük. Hosszú ideig azt hittem, igen. Osho szerint a szeretet olyan, mint a virágból áradó illat, akkor is áradozik, ha nem jár arra senki, őbelőle ered, élvezzék azok, akik arra járnak. Ma már tudom, hogy nem! Hogy ez nem szeretet! A virág is azért illatozik, hogy beleszálljon a méhecske.
 

- A szeretet akkor keletkezik, ha a virágra száll a méhecske?

 

- Ha nem jön a méhecske, az nem szeretet, csak sóvárgás. A szeretet feltételezi a kölcsönösséget. A "veled", az "együtt" élményét. Csak közösen születhet. Ezért is volt olyan nagyon nehéz megírnom ezt a könyvet. Elképzeltem ezért magamban az olvasót, akit szeretek, s aki engem megszeret. Elképzeltem, mit gondol, miközben olvassa, megpróbáltam megsejteni, hol születik benne kérdés, és igyekeztem megválaszolni. Különös könyvet írtam. Még azt is elmondhatom, hogy a mesterem ezúttal elengedett. Ehhez a könyvhöz súgott a legkevesebbet, mondván, ez tanítványi vizsga. Azt is mondta, hogy azért írom olyan nehezen, mert csak azt tudom leírni, amit valóban tudok már. Utamra engedett, önmagam felfedezése útjának. Kevés olyat fog találni ebben a könyvben, amit nem tapasztaltam meg, amiben ne lenne ott az én küzdelmem, hogy valójában hol tartok én a szeretettel. Könnyű lett volna idéznem, hiszen a szeretetről szól minden szent könyv, a világirodalom, az összes nagy költő műve. A szeretet alaptémája az emberiségnek, semmiből nem állt volna összegyűjteni, amit Jézus, Buddha, Lao-ce és Petőfi, Ady vagy József Attila gondolt, és úgy tenni, mintha én gondoltam volna. Én nem ezt az utat választottam, hanem megnéztem, hogy nekem mit jelent a szeretet, hol állok én ezzel? A válasz benne van a könyvben. Igyekeztem nem hazudni, és remélhetőleg érezni fogja az olvasó, hogy olyasvalaki beszél hozzá, aki őszinte próbál lenni önmagához. Azt is látom, hogy ez befejezetlen mű. Ezt a könyvet én örökké írni fogom, és aki elolvassa, tovább fogja írni. Nagyon érdekes könyv született, nincs is vége, ezzel zárom. Egy bizonyos ponton azt mondtam, hogy itt abbahagyom, kiadom a kezemből, innen kezdve menjünk együtt tovább.

 

- Érez elégedettséget, hogy megszületett a mű?

 

- Még nem, most szülés után vagyok, fáradtságot érzek, és boldog vagyok, hogy van egy ilyen gyerekem. Elégedett akkor leszek, ha látom, hogy mások használják a könyvet, forog az emberek kezében. Máskor, ha írtam egy regényt, azt mondtam, ha ezt senki nem olvassa el, már magát azt a tényt, hogy megírtam a művet, köszönöm az Istennek, lesz, ami lesz. Ez a Szeretetkönyv nem magánvállalkozás. Hogy végül is mennyire örülök majd ennek a könyvnek, az akkor dől el, ha látom, hogy mennyire szeretik az emberek, mennyire épül be az életükbe, mennyire írják tovább a saját szavaikkal, sorsukkal. Magyarán, hogy mennyi szeretetet kapok majd ezért a könyvért, mert igyekeztem adni.

 

 

- Akkor a hogyanra az adás a válasz, és az a kulcs, hogy lehessen kinek adni?

 

- Mondok egy példát a könyvből. Ma nagyon sokan vagyunk magányosak, sok embernek senkije sincs, ha van valakijük, rosszul élnek vele, zűrzavar az életük, nehéz normális párkapcsolatot kialakítanunk, botrányok és tragédiák kísérik a magánéletünket. És fölmerül, hogy hogyan találják meg az igazi társukat? Feltételezik, hogy a hárommilliárd közül létezik egyetlen valaki, s ha azzal találkoznak, minden rendben lenne. Ezzel szemben Indiában nem is olyan régen ismeretlenül, horoszkópjuk alapján összehoztak fiatalokat, akik azután boldogan leélték az életüket. Ha ma Magyarországon elkészíteném egy párnak a szinasztria horoszkópját és kiderülne, hogy tökéletesen összeillenek, akkor is elválnak. Indiában a másik ember szeretete annyira általános volt, hogy semmiből nem állt megszeretni a saját feleségüket, mert az idegeneket, a szomszédjukat is majdnem úgy szerették. Mi pedig még azt az egyet se szeretjük, aki hozzánk tartozik, annyira egocentrikusak lettünk.

 

- Talán azért nem találjuk a társunkat, mert magunkat sem, oly mértékig kifelé fordult figyelemmel, tudattal élnek az emberek...

 

- Igen, ma az ember minden megvalósító erővel arra törekszik, hogy a technikát fejlessze, a tudományt, az élet körülményeit, s ne a saját lelkét. A mai korban is tudunk realizálni, főleg ha motorkerékpárt, autót, rakétát kell fejleszteni, ott a mai embernek soha nem látott megvalósító-, teremtőképessége nyilvánul meg. Csodákat tudunk csinálni, hallatlan nagy képzelettel és tudással. Egy ősi világban fordítva történt, ott megmaradtak a tárgyak a maguk egyszerűségében, nem arra törekedtek, hogy technikát teremtsenek, hanem arra, hogy saját magukat valósítsák meg, tehát ugyanaz a teremtő erő a lélek felé irányult, az önmagukon való munkálkodásra. Arra törekedtek, hogy gazdag lelkű, bölcs, szeretetképes emberek legyenek. Nem a világot akarták elsősorban megváltoztatni, hanem önmagukat. Ma ez nincs így, nincs is idő rá, arra se lehet rávenni egy embert, hogy naponta tizenöt percet foglalkozzon a lelkével. Csoda, hogy egy vallásos ember tud még imádkozni, s nem azt mondja, hogy nincs ideje rá... Sok mindent tud tenni egy jó könyv, de az önmagunkon való munkálkodást semmi nem pótolja, mert ez az élet alapja. Az ember ma azt hiszi, hogy a jó vagy rossz sorsa merőben a külvilágon múlik, elveszett az a fajta realizációs képessége, hogy átvigye az életébe mindazt, amiről felismeri, hogy igaz. Mert csak akkor kezdődik az igazán nagy munka, amikor olvasás közben az aha-élmény megszületik, ráébredek, hogy mi van bennem. A boldogságomat s a szeretetemet meg is kell szülnöm. Nem elég tudni róla. Ha nem vállalkozom a szülésre, akkor az ott marad a könyvben. Ezért van az, hogy vannak könyvek, amelyeknek ugyanazt a sorát ötven évig is olvassuk, mindig mást olvasunk ki belőle, és még mindig nincs megvalósítva.

 

- Ön milyen feladattal adós még a sorsának?

 

- Egyszer egy nagyon ihletett pillanatban, amikor használtam a Jóskönyvet, megkérdeztem a születésem jósjelét. A "kicsi összegyűjtése" képet kaptam. A jósjel nem sorsot mutat, hanem megoldandó sorsfeladatot ad. Nekem az az életfeladatom, hogy a bennem lévő ambíciót, nagyravágyást megszelídítsem. Alázatossá kell válnom, meg kell őriznem az ismertségben az ismeretlenségemet, a hírnévben a névtelenségemet, a sokféle külső áldás között a benső centrumomat. Az ego megzabolázása az életfeladatom. Ez a feladat rendszeresen megjelent az eltelt hetven év alatt. Van bennem belső hang, amelyik a hegycsúcsra hív, és van figyelmeztetés, hogy lélekben lent kell maradnom; el kell fogadnom, mint egy adományt, hogy sok emberhez szólhatok, de tudomásul kell vennem, hogy nem vagyok különb náluk. Nem szabad értékesnek tartanom a népszerűséget, a hírnevet. Nem azzal fogok elszámolni, hanem azzal, hogy mennyire tudtam megőrizni az emberségemet ebben az életben. De ez nekem minden pillanatban kihívást jelent. Nehéz dolog fénybe kerülni, népszerűvé válni. Az ember a műveivel teremti meg azt, hogy sokan figyelnek rá, s a társadalom úgynevezett elismert tagja lesz. De ebben el is lehet veszni. Ha megfelejtkezik valaki a belső alázatáról, arról, hogy mi az ő igazi elhívása, akkor könnyen áldozata lesz az ambícióinak. A "kicsi összegyűjtése" jel a halálomig szóló sorsfeladat. Aki közelről ismer engem, tudja, hogy ez nekem alapvető leckém. Ez megfelel annak a drámának, amivel az egész életemet leélem, egyúttal megfelel annak az alapvető tanításnak is, amit a szellemi mesteremtől kapok.
 

- Ez az egyik legérdekfeszítőbb jelenség élete és tanításai kapcsán: a szellemi mesteréhez fűződő kapcsolata. Hogyan kezdődött?

 

- Erre két válasz van. Amikor tudatosan feleszméltem a vele való kapcsolatra, az negyed évszázada történt, és azóta folyamatosan tart. Amikor rákérdeztem, hogy ez a kapcsolat mikor indult, az derült ki, hogy sok ezer éve. Az, hogy az ember tanítvánnyá válik, mássá teszi az ember életét. Egyrészt azt jelenti, hogy egy állandó mérce és bírálat fényében élek, másrészt szüntelenül és sugárzó erővel szeretve érzem magam. Tanítványként nem tehetem azt, amit egóm szeretne, állandó elszámolás alatt vagyok. Hasonlít az élő lelkiismerethez. Nem tehetek akármit, mert nem mindig tudom, hogy jót teszek-e vagy sem, üdvös vagy nem. Az egóm hangjára hallgatok-e, vagy a benső igazi lényem döntését követem? Ez az, amit a kereszténység a szent szellemmel való kapcsolat alatt ért. Ez abszolút tudatos és intelligens kapcsolat. Nem olyan, mint egy láthatatlan "érintés", mintha az ember azt érezné, hogy megsimították a homlokát, de szólnak is hozzá, értelmesen és bölcsen, és ez a szólás egy olyan végtelen szeretetből és mély léleklátásból ered, ami ennek az élménynek egészen különleges része. Az elmúlt negyedszázadban ez természetessé vált számomra, és nem szabad megfeledkeznem róla, hogy ez másoknak esetleg szokatlan dolog. Fokozatosan győztek meg a tapasztalatok a kezdeti kételyek után ennek a tanításnak a rendkívül magasztos, üdvös és mély voltáról. Hozzá kell tennem, hogy a mesterem „személyében” egy rendkívül vidám és derűvel teli lélekről van szó. Sokat nevetünk, együtt.

 

- Mégis, ritkán készült Önről mosolygós kép...

 

- Most tartok ott hetvenéves korom tájékán, hogy vissza kell találnom ahhoz az arcomhoz, a derűs gyermekhez, aki a Boldogság című könyvem címlapján látható. Sokat gondolkoztam, töprengtem egész életemben. Nem komor voltam, csak gyakran ráncoltam a homlokomat, hogy a lényeget meglássam. Annak az emberfajnak vagyok magam is a gyermeke, amelyben kifejlődött, hatalmassá duzzadt a racionális gondolkodás képessége, amely a dolgokat meg akarja érteni. A gondolkodás Gonddal jár. Ez az erősségem, míg a régi emberek fő erénye a transzcendens intelligencia volt, az önfeledt mindent megértés, az átélési készség. Ők még látták az isteneket. Személyesen találkoztak a csodával naponta, mi pedig beszűkültünk. Jóval okosabbak vagyunk, mint a régiek, de az egyetemes értékeket illetően a lehető leghülyébbek. Az összes érték, ami szerint az akkori emberek éltek, mind elsüllyedt bennünk, az egész életvilágunk más. Az emberi fajnak egy egész furcsa leképeződései, gyermekei vagyunk, különös lelki szerkezettel, amelyben az individualitás, az egoizmus és racionalitás hallatlan erőssé vált. Innen visszatalálni egy bölcs, derűs, gyermeki állapotba rendkívül nehéz. Nem onnan indulunk el, ahonnan egy indiai jógi. Talán most jutottam el ahhoz a létstádiumhoz, hogy visszatalálhatok a gyermekségemhez. Bennem van egyébként, mert színpadi szerzőként sokszor tudtam mosolyt kelteni, és gyakran vannak vidám pillanataim, de amikor koncentrálok és figyelek, akkor még nem tudok mindig mosolyogni. Remélem, az elkövetkezendő éveimben megtanulok újra mosolyogni, a következő sorssorsfázis feladata ez lesz számomra. Nem biztos, hogy meg tudom csinálni, de ez a feladat.

 

- Amit a háború poklában, a "gödörben" töltött hónapokról mondott, azt úgy értelmezem, hogy ott mindent átélt, amit átélhet az ember és a tanulságok is megszülettek. Minden, ami azután történt, ismétlése volt a gödörben töltött hónapoknak, vagy voltak-e még kiemelkedő élmények, amik csak ott és akkor megszerezhető tanulságokat hoztak?

 

- Egyre inkább az az érzésem, hogy az életünk egyetlen mondat, csak nem tudjuk kimondani, hogy mi az. Ami szokatlanul alakult, az a következő: az eltelt hetven év alatt szinte semmiféle jelentős mozgást nem tartalmazott az életem. A hajdani gödörtől néhány utcával lejjebb lakunk, mert a szüleim egykor odaköltöztek. A Madách Színházban dolgozom 1955 óta. Azzal az asszonnyal élek már több mint fél évszázada, aki életem első szerelme volt. Ugyanakkor rengeteg esemény történt velem, sok országban jártam, sok embert ismertem meg, világhírű rendezőkkel, filmsztárokkal találkoztam, mert ilyenek is voltak. Ám a nagy találkozások, a lélekközeli pillanatok mindig azok voltak, amikor valakit megszerettem. Az igazi csoda a barátság, a valódi, emberközeli kapcsolat, amikor egyszer csak repül velünk az idő, és az az érzésünk, hogy mi már valahol találkoztunk. Néha egy pillanat többet ér, mint egy egész esztendő… Ha valaki engem lelki problémájával megkeres, muszáj, hogy átmenjek ezen a stáción. Ha nem tudok megszeretni egy embert, nem tudok segíteni sem, mert semmit nem értek meg belőle. Ahhoz, hogy megszeressem, oda kell adnom magamat és neki önmagát, nekem. Lehet, hogy ez csak egy szikrányi villanás, vagy addig tart csupán, amíg egy teamécses leég, de ezt is nagy találkozásnak minősítem, még akkor is, ha csak egyszer látjuk egymást az életben. A nagy találkozás azt jelenti, amikor meglátom a másik ember szívét és szeretjük egymást.

Csörgő Zoltán
XII. évfolyam 12. szám

Címkék: Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.