Arcképcsarnok

Paulinyi Tamás - Úttalan utakon járva

Visszhangok egy családi pokolból - Beszélgetés Paulinyi Tamás író-parakutatóval

Paulinyi Tamás 1962. június 17-én született Budapesten. Iparművészetet tanult, 1994-ig keramikusként dolgozott. Ekkor már foglalkozott újságírással és költészettel, írója és rovatszerkesztője volt a 3.PART irodalmi-filozófiai lapnak. 1989 óta kutatja a parapszichológiai jelenségeket, 1992-ben az AION kutatási alapítvány egyik alapítója, majd tíz évig kuratóriumi titkára volt. 1995-ben egy évig a TV47-es csatorna, majd három évig a Civil Rádió Baraka című magazinjának szerkesztő-műsorvezetője volt.


Publicistaként 1994 óta különböző ezoterikus és természetgyógyászati lapok állandó és időszakos szerzőjeként is dolgozik. 2001 óta a Szintézis filozófiai folyóirat főszerkesztője. 2006-tól tagja a Magyar Újságírók Országos Szövetségének, 2009-től pedig a Magyar Írószövetségnek is. 1997-től a Szepes Mária és prof. László Ervin fővédnöksége alatt működő Szintézis Szabadegyetem igazgatója és előadója. Alapítója és vezetője az iskola hagyományőrző dobcsoportjának. A nemzetközi szinten is kiemelkedő Szintézis PSZI-Labor kutatási koordinátora és kísérletvezetője.

 

1999-től az MTV „Világokon át” című sorozatában Lőrincz Gabriella mellett szakértőként vett részt. 2007- ben megjelent az „Utak az ismeretlenhez” című - a pszi-kutatások tanulságait bemutató - szakmai jellegű könyve, 2007 decemberében pedig „Titkos Arany” című új verseskötete, illetve az Athenaeum kiadónál 2008-ban a színpadra is adaptált „Bólébál” című kisregénye. 2009-ben kiadta a „Fény Hangjai” című zenés-verses CD-jét, jelenleg „Az ördögbiciklista” és a „Szindbád halála” című szépprózai könyveit készíti elő.

 

Paulinyi Tamást legtöbben a mai magyar ezotéria egyik meghatározó alakjaként ismerik. Nem véletlenül, hiszen több mint húsz éve foglalkozik a parajelenségek kutatásával, a Szepes Mária alapító fővédnök neve által fémjelzett Szintézis Szabadegyetem pedig - aminek alapítója és igazgatója egyben - immáron tizenöt éve működik. Oktat, előad, a spiritualitás témakörében százszámra jelentek-jelennek meg írásai különböző folyóiratokban. Az elmúlt években szépirodalmi munkássága is egyre szélesebb körben vált ismertté, verseskötetei,  könyvei, CD-i láttak napvilágot, a múltját feltáró „Bólébál” című irodalmi díjas regényének színpadi változatát idén májusban a Thália Színház mutatja be.

 

Kevesebben ismerik azonban azt a Paulinyi Tamást, aki a dolgai mögött álló emberként különös kétségekkel és bizonyosságokkal éli a sorsát, úttalan utakon járva, keresve és találva meg önmagát. Egyik versében így fogalmaz: „ha megjárom a poklom, az vagyok, ki leszek”. Ebben a beszélgetésben ezekre a talányokra keressük a válaszokat.

 

- Kinek is tartod magad igazából? Végül is elég sok mindennel foglalkozol, mi jelenti számodra azt, aki igazából vagy?

 

- Ez sokszor attól függ, hogy éppen mivel foglalkozom elmélyültebben. Amikor a laboromban kísérletezek, akkor kutató vagyok, amikor verset írok, akkor költő, amikor ételekkel remekelek, akkor szakács, és ezt folytathatnám hosszan, mivel tényleg szerteágazóak a tevékenységi köreim, azonban az ilyen felsorolásban inkább az amiről és nem az akiről esik szó. Az ember felvállalt szerepei természetesen fontosak, többségünk ezekkel azonosítja magát, legyen az akár családi státusz, vagy akár a jó ember vagy a rossz ember képe, valamiféle identitásérzést nyújt, ami a létben igenis fontos. A „ki vagy te?” kérdésre adható igazi válasz megvilágosító erejű lehet, bizonyos önismereti módszerek ennek az egyetlen kérdésnek az órákig való ismételgetésére épülnek.

 

Visszatérve a tevékenységeimre, egységükben érzem őket egésznek, mint magamat is. A racionalitást és az intuitivitást egyaránt igénylő feladatok vonzanak legjobban, egyfajta polihisztori örömöt érzek a világ sokféle megközelíthetőségében. Legalább annyira szeretem a logikai, mint a művészi kihívásokat, gyerekkoromtól lekötöttek azok a kreatív pillanatok, amik a teremtés önfeledtségét adták, például már kamaszként is működőképes találmányaim voltak. Újat alkotni, létrehozni valamit a semmiből, máig az egyik legnagyobb örömömet jelenti. Talán ilyenkor tudnék helyes választ adni arra, hogy ki is vagyok igazából: egy teremtmény, aki teremt.

 

- Miért választottad a ma meghatározó foglalkozásaid, miért lettél például keramikusként parakutató?

 

- Ennek elég sok oka van. Egyrészt mindig érdekelt a tudat és a létezés ismeretlen misztikuma, de a rendszerváltásig a parapszichológiának alig volt magyar nyelvű irodalma. Emellett nemcsak saját korábbi megérzéseimre és pszichedelikus élményeimre próbáltam ezzel objektívebben rálátni, de a terület feltáratlansága is izgatott, szeretem a térképeken a fehér foltokat és kijáratlan, úttalan utakat. Örökös kétségeim is otthonra találtak a parapszichológiában, mert úgy érzem, ennek a világnak újra és újra meg kell teremtsem magamban a valóságosságát, amiben a bizonytalanság bölcsességét igyekszem érvényesíteni.

 

Ez egyfajta saját objektivitás megteremtésének vágya is, amiben talán meglepő módon, de a gyerekkorom zűrzavaros családi háttere is komoly szerepet játszott. Az a mérhetetlen kiszámíthatatlanság, amiben felnőttem, semmilyen támaszt nem adott a lényeges kérdésekben, magamnak kellett felépítenem a világomat alapok nélkül, mint egy űrállomást. Lelki  biztonság helyett így a viszonylagosság logikájára találtam, ezt pedig - minden érzelmi keserűsége mellett - mai kutatói személetemben erénynek látom.

 

- Családi múltad a „Bólébál” című önéletrajzi kisregényed megjelenése óta mindenki számára nyitott könyv. Nehéz volt felvállalni ezt az őszinteséget?

 

- Nehéz. Tele volt őrülettel, alkohollal, halállal és fájdalommal. Mégis azt gondolom, hogy szükséges volt feldolgozni a múltat, és nemcsak magam miatt. A szereplők közül - vagyis a közvetlen családomból - már senki sem él, ezért úgy érzem, hogy ez a regény nemcsak szellemidézés és tetemrehívás, hanem egy kézfogás is a világok között, ami téren és időn túlmutatva gyógyító erő lehet. Megnyugvásomra szolgál az is, hogy a könyv olvasói a komédiákból és a tragédiákból ugyanúgy a szeretet feloldozását érezték meg, mint amire magam is vágytam a megírásakor. Az őszinteségről azt tartom, hogy minden belefér, az ilyesfajta kitárulkozás pedig nem védtelenséget, hanem sérthetetlenséget ad. Itt van persze a tragikomikum is, amit stílusként a könyvhöz választottam, igaz, ez néha inkább akasztófahumor. Az egész történetet minden nyomorúsága mellett mégis egy család feltámadásának látom, akik immáron mások emlékében is élnek. Ahogy a manapság divatos családállítási terápiákban tartják, én is érzek ebben valamiféle helyrehozhatóságot, lehetőséget a felismerésre és a megbocsátásra.

 

- A regényedből készült színdarabot „Családi pokol” címmel most májusban mutatják be a Thália Színházban. Milyen érzés lesz színpadon viszontlátni a saját gyerekkorodat?

 

- Ez egy különös történet. Az ötlettel Perjés János keresett meg, mint a darab dramaturgja és egyik - engem megjelenítő - színésze. A gondolat, hogy a regény monológját két színész egyfajta skizoid dialógusként fogja előadni - a „másik Tamás” Makranczi Zalán lesz -, számomra is otthonossá és izgalmassá tette az elképzelést. Később derült ki számomra, hogy a rendező az a Bodor Böbe, aki nemrégiben Szepes Mária „Vörös Oroszlán” című korszakos regényét vitte színpadra, mégpedig monodrámaként, Venczel Vera előadásában. Úgy érzem, hogy itt valamiféle korokon túli sorsszerűség kacsint vissza, Mária néni ugyanis nemcsak az általam vezetett iskola alapító fővédnöke volt, de ahogy ő mondta, anyám helyett anyám is lett élete utolsó tizenöt évében. A „Családi pokol” két hangra írt pszichothrillerként újabb újjászületése, reinkarnációja a múltnak, de a halottakat ebben most nem idézem meg. Nekem ez színház a színházban, ahol nemcsak a történetet, de magamat is kívülről láthatom, mások szemével is. Ismerve a szövegkönyvet és a közreműködőket, biztos vagyok benne, hogy a nézők is maradandó élménnyel lesznek gazdagabbak.

 

- Milyen nyomokat hagyott benned a múltad? A szülők példája mit jelent ma számodra, és mennyire befolyásolja az életed?

 

- Az ember gyerekkora feledhetetlen, sőt kitörölhetetlen emlékeket jelent. Vannak dolgok, amik ha nem történnek meg a maguk idejében, akkor később már nincs lehetőség a pótlásukra. Bár a „Bólébál” megírása sokat segített, ambivalens érzelmeimmel nemigen tudok mit kezdeni, és ez az emberi kapcsolataimra is rányomja a bélyegét. Egyszerre hiányzik számomra az elfogadás és a szeretet biztonsága, és egyszerre élhetetlen is számomra, ez afféle se vele, se nélküle állapot bennem. A szülői minták, bármilyen negatívak, mégiscsak minták, nem beszélve a genetikus hajlamokról az extrém viselkedési formákat és a különböző típusú függéseket illetően. Volt szerencsém találkozni az alkoholizmus és az erőszak legszélsőségesebb formáival is.

 

Szerencsémre költői és egzaltált filozófusi szerepem az emberek számára sok negatív dolgot elfogadhatóvá tesz belőlem, amit egy „normális” embertől nehezebben viselnének el. Ez persze másképp is látható, talán éppen a szabadosságaim jelentik művészi kreativitásom egyik hajtóerejét, ahogy mondják: „írónak a tapasztalás, a szenvedés drága kincs.” Az egyszer lent, egyszer fent állapotaiból adódó lelki hullámvasutazás élménye ugyanígy megteremtheti a maga igazgyöngyeit.

 

- Költészetedet a fájdalomból születő értékek jellemzik, az emberek mégis inkább derűs, humoros embernek ismernek. Hogy fér meg együtt benned a vidámság és a szomorúság?

 

- A lírámat valóban megszenvedett versek és szépprózák jellemzik, ezzel együtt úgy gondolom, hogy a fájdalmakat szépséggel átvilágítva, vigaszt és kiutat találhatunk bennük. A kétségek őszinte megfogalmazása magában rejti a feloldozó választ, az ilyen mélységekből való felemelkedés pedig maga a katarzis élménye. Minden depresszív vonásom ellenére - vagy talán épp azért - a humort lételememnek érzem, amiben alapvetően sok önirónia is megnyilvánul. A dolgok fonákját látni és láttatni - ami az általam igen kedvelt bolond figurájának szerepköréhez tartozik - szükséges a harmóniához, eredménye pedig a saját határainkon való felülemelkedés öröme lehet. Miután adott helyzetekben gyakran komolytalannak tartanak - ez főképp ezoterikus körökben jellemző -, nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem lehet igazán komoly dolog az, ami nem bírja a tréfát. A cinizmus és a fanyar humor közötti különbségtételhez persze némi intelligencia is szükségeltetik. A humort nem utolsósorban játéknak és közvetlen - határokat ledöntő - kommunikációs formának látom, ami nélkül elég sótlan lenne az élet.

 

Olvasópróba: Makranczi Zalán és Bodor Böbe, Paulinyi Tamás, Perjés János 

 

- Logika és intuíció, szomorúság és vidámság, fény és sötét - a kettősség saját állításod szerint is meghatározóan jellemzi a lényedet. Igazából miben is hiszel?

 

- Gondolom, az eddigiekből is kiderült, hogy bennem a kettősség élménye nem alaptalan. Kezdve az öröklött, mániás depressziós hajlamommal, amiben a hiperaktivitás küzd a kóros lustasággal, a spirituális-materialista beállítottságomon keresztül egészen a tudós-művész státuszomig ez valóban jellemez. A féktelenül mámoros és a diplomatikusan józan, az érző és a gondolkodó ember ugyanígy együtt él bennem, mégsem okoz mindez hasadást, ha nehéz is elviselnem - nyilván nem csak nekem -, de így szoktam meg magamat. Gyerekkoromban öregnek éreztem magam, most, hogy az ötven felé járok, még mindig gyereknek.

 

Nagyobb kérdés a jó és a rossz kettősségének dilemmája, úgy érzem néha én is, ahogy Kazant zakisz írja: „Az Isten és a Sátán harcol bennem, és a lelkem a csatatér.” Bár néha valóban Dr. Jekyll és Mr. Hyde vagy a farkasember története köszön vissza különös óráimon, és a küldetéstudatot is nehezen választom el a megfelelni vágyástól, mégis azt gondolom, sőt hiszem, hogy a világ - beleértve engem is - alapvetően jó, a rossz valósága pusztán  homunculusi illúzió. A létezésben pusztán a fény fokozatait látom megnyilvánulni, a sötétség, a semmihez hasonlóan, nem létező dolog, így a kétségek végtelen labirintusait csak a fény bizonyossága ragyoghatja át. Erről szól következő regényem, „Az ördögbiciklista”, ami egyfajta „szocreál passióként” a kettősségek és az értékekre ébredések világáról szól.

 

- Foglalkozol a samanizmussal, sőt sámándobkört is alapítottál és vezetsz. Ez mit jelent az életedben, varázslónak, sámánnak tartod magad?

 

- Ez egy érzékeny téma, manapság boldog-boldogtalan sámánnak, táltosnak nevezi magát, erre pedig a hagyományok szerint is születni kell. Hozzám a téma nagyon közel áll, hiszen egyszerre misztikus, egyszerre parapszichológiai, benne van a dobszó, az eksztázis, a varázslat és a természeterők bölcsessége. Benne van az élet és a halál, ahogy farkasszemet  néznek. Sámánnak tartok minden olyan embert, aki a világok között valóban közvetíteni tud, és megszenvedett sorsú emberként, művészként vagy tanítóként fel is tud nőni ehhez. Egy sámándalomban erről így éneklek: „Jöttem és megyek, visz lovam lába / Megszületésemnél magam leszek bába”.

 

- Ha újraélhetnéd az életed, mit csinálnál másképp, választanál másik gyerekkort magadnak? Mennyire vagy elégedett azzal, amit az életedben elértél?

 

- Az elégedettségem hangulatfüggő, sorsom beteljesítését időnként bukásnak, időnként olyan győzelemnek látom, amiben a „körülményekhez képest” kifejezés nem alaptalan. Nem cserélném el a múltam, ebből születtem, így lettem az, aki vagyok, talán pontosan ez kellett ahhoz, hogy a legtöbbet ki tudjam hozni magamból. Bár sokszor úgy érzem, hogy tehetségem talentumainak igazi beváltása még csak most következik, bölcsebb érzésekkel, bármely pillanatban bevégezve is kereknek látom az életem. Derűs-komolyan azt szoktam erre mondani, hogy ha meghalok, a sírkövemre aranybetűkkel írjátok fel: Ennyi tellett!

 

„Mama valahogy mégis feltámad, már napok óta nem iszik, a játszás mellett engem is be-befog némi házimunkára. Takarítjuk az elhanyagolt lakást, gyűjtjük a kertben a lehullott gyümölcsöt, finom pálinka lesz belőle. Tényleg az lesz, visszük is a pálinkafőzőbe, ami túl a faluszélen van, majd egy óra járásra gyalog. Reggel indulunk, egy kisszekéren húzzuk a hordót, benne az erjedt gyümölcsök várják a színeváltozást.

 

A pálinkafőzőben persze kezdettől megy a kóstolás, a mestereknek Mamát nemigen kell győzködniük. Mama a rézcsövek között a poharával bóklász, amin már a rutinos szakemberek is somolyognak, hát végül is nem tilos, hiszen a sajátját issza. Lassan délután, majd este lesz, a demizsonnyi pálinka elkészült, menni kéne, bár nem lesz egyszerű, mert Mama vidám, de járni nem tud, így marad a kisszekér, mint megoldás és a látvány, amit nem fogok elfeledni. Gondoljátok csak el, az alkonyi napfényben egy kis kerekű, ruháskosárnál nem nagyobb szekérben ül Mama, aki kevélyen szorítja magához demizsonját, én pedig nekikeseredten vonszolom haza hegyen-völgyön, kátyúkon át, s ha ez mind kevés, tudjátok meg, Mama a szekeret dévajul és szándékosan jobbra-balra hintáztatva, minduntalan kiesett belőle. Tízéves fővel nevettem és sírtam én is, hogy ilyen nincsen, kész, végem, azt a rézcsőszopó úristenit az ilyen  lehetetlen világnak, az ilyen megátalkodott rézbőrű nagymamának.”

 

(Részlet a Bólébál című könyvből)



Müller Péter ajánlása:

 

„Rokonok vagyunk mi nemcsak abban, hogy a lélek rejtélyes működését fürkésszük, s talán az élet értelmét is, de abban is, hogy mégis itt van a mi szenvedésekkel, szépségekkel és szörnyűségekkel teli zavaros és csodátlan hétköznapi életünk, itt van a gyermekkorunk s az ifjúságunk, amellyel szeretnénk elszámolni. Kinek is?” (Müller Péter)

 

„Anyámék már a falusi állomáson rumot vesznek, amibe belesápadok, hiszen ebből lett a baj, anyám kipirul, Jancsi is olyan furcsa, de vár ránk más is, képzeljetek bele ezerkilencszázhetvenbe, a vidékbe és abba, amit még nem mondtam, Jancsi hosszú hajú, tehát a korszellemnek megfelelően hippi, de legalábbis huligán. Kényszeredetten tűröm az újabb játékot, Jancsi nyakában kell lovagoljak, bár léptei érezhetően bizonytalanok. El is esünk az állomás padjai között, repülök és becsapódok és sajnos sírok is, sajnos, mert ezt mások is észreveszik. Anya még kacag, Jancsi pedig porolja magát, amikor megjön a rendőr, talán nem tudja, de démon ő is, bár mások szerint csak a „gyerekverésre” érkezett. Én csendben ülök, lehet, hogy mosolygok is és ügyesen nézek, hogy nincs semmi baj, de velem nem törődik a rend rettentő őre, Anyát igazoltatja és tegezi, ami Jancsinak elég, hogy ő is igazoltassa a rendőrt és letépje a váll-lapját és öklözni kezdjenek, amire már odafutnak a vasutasok, félek, hogy a rendőr lelövi anyáékat, mert Anya is harcol a kisebb tömegverekedésben, már sodródnak, viszik őket a forgalmi irodába az összeverődött tömeggel a nyomukban, én kirekedek, nem férek be a fölnőttek lába közt, mindenki kíváncsi a borzalomra, miközben én kint totyogok, dezertőrként, szökevény árulóként.”
(Részlet a Bólébál című könyvből)

 

„És akkor meglátom Mamát az előszobában a földön fekve, holtan, felgyűrődött hálóingben, kezében a vastag falú pálinkásbögréjét szorongatva, márványfehéren, ami csak addig tart, amíg a testét meg nem fordítjuk mint egy bogárét. A másik oldala lila, vagy talán fekete és sima, mint a kőpadló, amin feküdt, és én csak nézem-nézem belefeledkezve, hiszen az nem lehet, hogy ez a Mama, hogy indiánból bogárrá változott. Anya gépiesen intézkedik, a hullamosóról, a temetésről, indulnak is Jancsival utánajárni a faluba. Ketten maradunk Mamával a házban, Jancsival az előbb egy ágyra emeltük, most ott fekszik mozdulatlanul, nem tudom megállni, hogy ne érintsem meg, bele is csípek egy kicsit. A fehérebbik oldaláról olyan, mintha ő lenne, szürke, beesett szemével komolyabban néz, mint valaha, a másik oldala semmire sem hasonlít. Megérkezik a hullamosó asszony, kövéren, lomhán, becammog a bádogkáddal, most már hárman vagyunk, vizet melegít, beemeli a meztelen Mamát. Szivaccsal mosdatja, hajlongtatja, és Mama egyszer csak „énekelni” kezd. A néni észreveszi, hogy rácsodálkozok a dünnyögésre, meg is hajlítgatja nekem egyszer-kétszer Mama hátát, akinek az összenyomódó halott tüdejéből jönnek a hangok, tényleg olyan rekedtes dúdolásféle.”
(Részlet a Bólébál című könyvből)

 

Májusban a Thália Színház mutatja be az ismert parapszichológus „Bólébál” című, katartikus élményt adó önéletrajzi regényéből készült színdarabot. A színpadi író megidézve gyermekkori önmagát, felszakítja múltjának sebeit. A félelmekkel való szembenézésre tanít, melynek végén talán a néző is választ kap a kérdésre: „van olyan gyerek, aki minden nyomorúságot túlél?”

 

Igen, valóban lehet ilyen tragikomikus, fénnyel és sötéttel egy időben játszó, egyszerre spirituális és egyszerre realista történet, ami hitet tanít a reménytelenségben és a céltalanságban, hitet abban, hogy minden túlélhető és megszerethető. A darab idén, a „Család Éve” kapcsán különös aktualitást képvisel.

 

Szereplők: Makranczi Zalán, Perjés János

 

Rendező: Bodor Böbe

-tgym-
XVII. évfolyam 5. szám

Címkék: Bólébál, Paulinyi Tamás

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.