Arcképcsarnok

Somi Panni - Tánc, ami megváltoztat

Somi Panni az első hazánk lánya, aki 1989-től Indiában, a madrászi Kalakshetra Művészeti Akadémia táncszakán klasszikus dél-indiai táncot tanult. A bharatanátjam stílusra építve hozta létre 1996-ban a Sivasakti Kalánanda Táncszínházat. Siva egyik neve Natarádzsa, a Tánc Ura, az ő felesége Sakti, a teremtés női elve. A Kalánanda pedig annyit jelent magyarul: a művészet öröme. A névválasztás nyilván nem véletlen, a névvel is kifejezhető a szándék, az, amit adni szeretnének a közönségnek. Hogy ez mennyire sikerül, arra jó bizonyíték, hogy Panni épp nemrégiben számolta össze: évi hetven előadásuk van, hetente olykor több is. Most már a Nemzeti Táncszínházban is fellépnek, rendszeresen otthont ad előadásaiknak a Merlin Színház, a Duna Palota, nyári fesztiválokon is szerepelnek, országszerte mindenhol, ahová hívják őket. Mindemellett Szlovákiába jár ki tanítani, és persze a húsz éve megkezdett utat továbbjárva folyton tanul is. Ilyen elhivatottság láttán azt gondolhatnánk, Panni kiskorától kezdve készült erre az alkotói létre.


- Soha nem szerepelt a terveim között, hogy indiai táncos leszek. Ez úgy jött az életembe, hogy engem lepett meg a legjobban. Amennyire vissza tudok emlékezni, középiskolás koromban a testnevelési főiskolára készültem, hogy majd edző leszek, testnevelő tanár. Tanáraim azt hitték, hogy matematika-fizika szakra jelentkezem, mert követem tanár szüleim példáját. Középiskolás olvasmányaim java része távoli népek, ausztrál bennszülöttek, indonézek, polinézek vagy indiaiak életéről szólt. Azt hiszem, engem már gyerekként a törzsek, a fogyasztói társadalom előtti hagyománytisztelő kultúra érdekelt, mindent elolvastam, ami ezzel kapcsolatos volt, minél ősibb egy kultúra, annál jobban vonzott. Azt, hogy miként kerültem a bölcsészkarra, máig nem tudom, frappáns választ még nem sikerült találnom. Talán megértem arra, hogy a kihívásokat ne kerüljem ki, a természetem is olyan, hogy ha valahol valami nehéz feladattal találkozom, azonnal belekezdek. Arra emlékszem, hogy a felvételi tájékoztató könyvet olvasgattam, rátaláltam az indológia szakra és arra, hogy oda nem lehet jelentkezni, csak az egyetemre bekerülve lehet felvenni. Ez volt a szakleírás és ez annyira vonzó volt, hogy elhatároztam: én ezt el fogom végezni.

 

- Mit gondoltál, mi mindenről fogsz tanulni ezen a szakon?

 

- Azt képzeltem, hogy majd ennek a csodálatos országnak a népével és kultúrájával, csodáival fogok foglalkozni, és tudtam, hogy bármire hajlandó vagyok, hogy életemet erre szánjam. Előbb azonban be kellett jutnom az egyetemre, fel is vettek angol-történelem szakra. A következő évben indult az indológia alapozó szak, harminchatan voltunk, s közölték rögtön az elején, hogy közülünk ötödévre ketten maradnak. Elhatároztam, hogy az egyik én leszek. És lőn. Eljutottam oda, hogy szakosodni kellett, választanom egy témát. Én drámával és színházzal foglalkoztam, tudtam, hogy szakdolgozatnak is ezt választom, és jött, hogy be lehet adni ösztöndíjkérelmet Indiába. A nyolcvanas évek vége felé még különleges lehetőségnek számított ebből az országból elmenni. Én meg akartam ragadni ezt a lehetőséget, azt, hogy valami hagyománnyal kapcsolatos tudásra tegyek szert, így jutottam el a bharata nátjam táncstílushoz. A harmadik év végeztével egyszerre kaptam ösztöndíjat Delhibe és Madrászba is, s amikor egy szál bőrönddel megérkeztem Indiába, ott kellett eldöntenem, hogy melyiket választom.

 

- Nyilván érezted addig is a sorszerűséget minden egyes lépésben...

 

- Igen, és ez vezetett oda, hogy ne Delhit, a könnyebb megoldást válasszam, ahol az általam beszélt hindit beszélték, ahol magyarok is éltek, akik az első napokban segítettek, kézről kézre adtak. Ehelyett újra repülőgépre ültem, majd kiszálltam Madrászban, ahol mellbevágott a hőség és a pára, leizzadtam fél perc alatt, ott nem várt senki, nem jöttek ki elém, az ott beszélt tamil nyelvet sem ismertem. Taxival mentem a tánciskolába, ami viszont maga volt a földi paradicsom. Nagy nehezen előkerült valaki, aki bevitt egy leánykollégiumba, találkoztam lányokkal, kaptam kölcsönruhát és hétfőn mentem órára. Ma már az ott tanulók fele külföldi, akkor csak hárman voltunk, egy japán, egy amerikai és én. Egy idő után összefogtunk, nehezen viseltük, hogy hetente kétszer fél órára hagyhattuk csak el a kollégiumot, ezért inkább béreltünk közösen egy lakást. Tánctermünk is volt, szolgálónk, akit muszáj volt tartani, mert a környéken, ami egy jómódú külváros volt, mindenkinek volt szolgálója, s mivel a szolgáló több helyre jár, ő az újság, ő híreszteli el, hogy nem emberevő külföldi vagyok. Ha bekerülünk egy közösségbe, fontos, hogy úgy viselkedjünk, öltözzünk, éljünk, mint ők, így befogadnak, megértik, hogy nem borítjuk fel az életüket.

 

 

- Mennyi ideig voltál kinn anélkül, hogy hazajöttél volna?

 

- Valamivel több mint két évet. Az iskola eleje kemény kiképzés volt, minél többet akartam megtanulni, ezért kialakítottam magamnak egy olyan táncírást, amely Indiában nem létezik, mert valahogy rögzítenem kellett a mozdulatsorokat, az éneket, ritmust, a szemet, hogy merre nézek, a lépéseket, hogy azok bármikor előhívhatók legyenek. Nappal tanultam, éjszaka dokumentáltam az egészet. Amikor hazajöttem, valóban úgy éreztem, hogy hasznosan telt el a két indiai év, sok mindent tanultam, elvégeztem az angol– indológia szakot, de hogy mindezzel mit kezdjek, nem tudtam.

 

- Fellépésekre hívtak először, vagy tanítványok találtak rád elsőként?

 

- Modern táncosok kerestek meg előbb, hogy tartsak nekik egy kurzust. Lett pár tanítványom, egyre többen megismertek, hívtak mindenfelé, hogy előadást tartsak, jártam az országot. Az előadások során a táncok közti szünetekben sok mindenről kérdeztek, én pedig meséltem, így hamarosan egyfajta ismeretterjesztő előadássá váltak fellépéseim. Minden év decemberében kimentünk férjemmel Indiába, évekig nem voltunk itthon télen. Sokkal eredményesebbek voltak ezek az időszakok, mint előtte az évek, mert egyedül voltam, önálló és a tanár csak velem foglalkozott. Akkor már a repertoáromat állítottam össze, és a magam lendületével nagyon gyorsan tanultam a koreográfiákat. Még mindig sok van a rengeteg füzetbe lejegyzettek közül, amit nem dolgoztam fel.

 

- Átalakított téged, amit megéltél, bejártál, vagy inkább kibontakoztattad, ami eleve benned volt? Netán mindkettő?

 

- Az elején átalakított a képzés, de a gondolkodásmódomat nem. Utána megváltoztatott, de csak a világhoz való hozzáállásomban, a kibontakoztatáshoz már én tettem hozzá, ehhez már lázadnom kellett. A legtöbbet abból kaptam, hogy hat évig nem jártam kinn Indiában. Amíg minden évben kimentem, gyökeresen ragaszkodtam ahhoz, ami kinn van, nem tudtam elszakadni attól az indiai hagyománytól, stílustól, rendtől, amit kinn tanultam. Ezalatt a hat év alatt születtek a legjobb koreográfiáim, nagyon termékeny időszak volt. El kellett kicsit távolodnom, hogy rálátásom legyen arra, amit teszek. Mertem elszakadni, távolabb került tőlem az indiai hagyomány, amit ugyanakkor meg is szépített a távolság. Körülbelül a kilencvenes évek közepétől csak a tánccal foglalkozom. Néha lelkifurdalásom volt, hogy nem úgy teszek mindent, mint Indiában. Leginkább az zavart, hogy sokan az előadás során azt hitték, hogy én indiai vagyok, egy egzotikus országot képviselek. Ahelyett azonban, hogy ennek örültem volna és elindultam volna ezen az úton mondjuk egy indiai névvel, lassan kibontakozott az a folyamat, hogy a színpadon is az lehessek, aki vagyok. Az indiaiak is változtatnak, Indiában is minden táncos kialakítja a saját stílusát.

 

 

 

- Attól hagyományhű egy tánc, hogy kellő szabadságot ad…

 

- Arra gondoltam, ha ez kint működik, itthon is. A végén tudatosan vállaltam ezt, a magam módján táncoltam, s azóta érzem magam igazán jól a színpadon, amióta Somi Panni táncáért jön be a közönség és nem India-másolatot akarnak látni. Mivel ez élő művészet, ebben a műfajban az a jó, azért élte túl azt a néhány száz évet, amióta létezik, mert mindig meg tudott újulni, aki művelte, alakított rajta. Ha a régen kialakult, szentként tisztelt koreográfiákat úgy adnám elő, mint ahogy egykor tanultam, akkor semmit nem adnék hozzá, akkor egy betanított munkás lennék. Ettől függetlenül nagyon fontos, hogy tudjuk, miként táncolták valaha, tanítom a tánctörténetet is a tanítványaimnak, de ugyanilyen fontosnak tartom, hogy mindenki járja a saját útját. A tanítványaimnak is hagyok lehetőséget, bátorítom őket, hogy a saját egyéniségük szerint mozogjanak. Kiküldöm őket Indiába, legyen mindenkinek saját élménye, útja, éveket töltenek olykor kint, majd hazajönnek és egymás kiegészítve, szeretve teremtünk előadást.

 

- Más stílust nem tanultál?

 

- Belekóstoltam más stílusokba is, szeretek újat tanulni, picit tanultam észak-indiai táncokat, kathakalit, keralai táncdrámát, annak a mimikája nagyon vonz. Szeretnék még többfélét tanulni, aminek egy oka van, az, hogy mióta táncszínházat vezetek, nekem szükségem van más eszközökre. Mivel pedig Európában tanítom ezt a műfajt, itt táncolok, európai táncosok fognak kritikusan megítélni, ahol egy táncos alapkultúrája a balett, ezért balettot is tanulok. Meghökkentő lehet ez, de mindig kell egy másik mozgás is, ami az ember izmait helyrerakja. Néhány éve jött el az az időszak, hogy megtaláltam azokat az embereket, akik úgy gondolkodnak, mint én, akikkel ezt az utat tudom járni. Lett egy társulatom, akiknek ha azt mondom, hogy bharata nátjam ruhában kellene biciklizni a színpadon, nem fognak meglepődni. Tehát színházat lehet velük csinálni, ugyanakkor indiai táncképzésük van. Nagyon szeretek színészekkel, balett-táncosokkal dolgozni, mert nagyon képlékeny a mozgásviláguk. Európai testtel, arccal, gondolkodással is elő lehet adni ezeket a táncokat, nem kell indiaivá válni ahhoz, hogy ezt a technikát hitelesen színpadra vigyük.

 

- Azt már értem, hogy miért tanulsz balettozni, de egy színész, balett-táncos miért akarja ezt a stílust, táncműfajt megtanulni?

 

- Mert rögtön látja, miről szól, átlát a mélységein, tudja, hogy hihetetlen színészi játékot tesz lehetővé, olyan kincs, ami most került be a világ körforgásába és ebből még nagyon sok mindent ki lehet bontakoztatni. Manapság az európai művészeti ágak keresik, hogy mibe kapaszkodjanak, miből újuljanak meg. A bharata nátjam az egyik lehetőség. A kilencvenes évek végétől ez a tánc néhány év alatt nemzetközivé vált, most már nem tudok olyan országot mondani, ahol ne lenne indiaitánc-oktatás. Sokan nagyon tudatosan választják, hogy ezt tanulják, mert nehéz, mert bonyolult, mert kihívás. Most jutottam el néhány éve oda, amikor már meg tudtam fogalmazni, mit keresek az indiai táncban, hogy talán az az én feladatom, hogy ha már ezt a műfajt hazahoztam, akkor be is illesszem, belehelyezzem a hazai táncművészetbe. Azt hiszem, most jött el ennek az ideje.

 

- Azt jelenti ez, hogy új, alkotói korszakodba léptél, vagyis nemcsak közvetítő, egyfajta misszionárius szerepet vállalsz?

 

- Nagyon jól megfogalmaztad, s persze a misszionárius korszak egyfajta befektetés is volt, hogy sok tanítványom legyen, eljöjjenek hozzám, akikkel dolgozhatom. Ehhez nyilván olyan darabokat kellett alkotnunk, amelyek már nem egy az egyben az indiai stílust képviselik, hanem saját koreográfiákra, ötletekre építenek. Így már tovább lehet lépni, ezt már nagyon élvezem. Most jött el az ideje, hogy szabadon engedjem a fantáziámat, szeretnék olyat nyújtani, amin elgondolkodnak az emberek, ami más dimenzió ját nyitja meg a világnak. Jó példa erre az Angyalok a kocsmában címmel játszott első közös, teljes estés kortárs előadásunk, amelyet én rendezek, koreografálok, én találom ki a jelmezeket, a férjem által fordított szúfi verseket énekelnek benne és eközben indiai táncokat adunk elő, nem is bharata nátjam ruhában, de annak eszköztárával, gesztusaival, mimikájával. Most már lényegében csak ilyen darabálmaim vannak, amelyek egyre gyakrabban meg is valósulnak.

Csörgő Zoltán
XIV. évfolyam 7. szám

Címkék: India, Sivasakti Kalánanda Táncszínház, Somi Panni, tánc

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.