Arcképcsarnok

Szilágyi Ilka - Belül születő mozdulat

Szilágyi Ilka, az autentikus mozgás Amerikában élő tanára beszélgetésünk idején már második hónapja itthon van, de az „itthon” jobbára Európát jelenti. Mióta San Franciscóban él, ahol kontakt improvizáció tanár és szomatikus mozgásterapeuta, táncos-koreográfus férje táncstúdióját, táncegyüttesét is menedzseli, csak nyaranta jön haza. Amikor beszélgetünk, már Amszterdamba készül, hogy tanfolyamot tartson abban a két témában, ami leginkább élete középpontjában áll. A kontakt improvizáció posztmodern táncstílus, oktatási eszköz, de egyben ellazulástechnika, mozgásfelfedező élmény, kikapcsolódási forma, filozófia, csoportteremtő, közösségformáló aktivitás – és lehet életforma is. Ilka számára mindenképpen az, akárcsak az autentikus mozgás. S mivel Ilka hihetetlenül nyitott kereső – és találó! – ember, rögtön szó esik közöttünk legutóbbi, minden bizonnyal ugyancsak életre szóló felfedezéséről, a fejlődési mozgásterápiáról és a régiekről, amelyek a benső útján mind nagyon fontosak számára. Így a Ramana Maharshi és tanítványa, Papaji szellemiségét őrző Ganga és Isaac Shapiro satsangjairól („a hely, ahol az igazságról beszélnek, ahol az igazság van jelen”), azaz tanító együttléteiről. Az erőszakmentes kommunikációról, ami számára a terápia felé is kinyitott egy ajtót. Masszázstechnikákról, svéd- és mélyszövetmasszázsról, shiatsuról, polaritásterápiáról, amelyeket előbbiekkel együtt alkalmaz, ahogy ő fogalmaz: „összerakosgatom, amit tanulok, és felajánlom mint jelenlétet, terápiát vagy kereséshez való segítséget”.



Táncelőadás


– Ebből biztos valami csodálatraméltóan egyedi dolog születik… Mondjuk… tánc közben masszírozol?

 

– Neeem! – mosolyog. – Mindent önmagában végzek, nem keverem. Ha keverednek, azt úgy értem, hogy mindezek informálják egymást bennem: amit testtudatosságként megtapasztalok a kontakt improvizációban, azt beleteszem a masszázsba, mindaz, ami erőszakmentes kommunikáció vagy emberi mivoltunk megértése terén megszületik, mint figyelem, ott van a jelenlétemben, amikor autentikus mozgásnál megfigyelő vagyok. Az, hogy adott esetben mit választok képességeim, ismereteim palettájáról, az mindig azon múlik, hogy éppen mihez kérnek segítséget tőlem, mit taníthatok. Tágabban így van ez az életutamon is: ott is megjelennek mindig újabb tanulási, továbbfejlődési lehetőségek, amelyek magukhoz húznak. Hosszú időn keresztül szenvedtem azzal, hogy nem értettem, mi az a motiváció, hogy létezik az, hogy az emberek tudatosan felépítik a karrierjüket. Egy barátom nemrégiben azt mondta, hogy nekem nem hajtóerőm, hanem húzóerőm van. És akkor megértettem, miért van, hogy magamtól esetleg nem kezdek el semmit sem csinálni, de ha valami vákuumként szív maga felé, akkor én arra megyek, arra gravitálok, ahonnan húz valami… 

 

– Vagy hív…

 

– Igen, pontosan, a hívásra szoktam válaszolni. Ami így elhivatottságot eredményez, mert ha valami nagyon mélyen betalál lényem mélyébe, abban elmélyedek, amennyire csak tudok. Így kerültem el a tánctól a masszázsig, onnan a belső munkáig, mígnem valahogy ezek egymáshoz csatlakoztak. Van bennem tanári véna, a tanításon keresztül elmélyül a tudásom. Ezért azután elég hamar el szoktam kezdeni tanítani. Amit épp már értek, tudok, átadom, ezen keresztül én is, a tanítványaim is fejlődünk. A szüleim kicsi koromtól támogatták, hogy mozogjak, táncoljak. Sok mindenbe belekóstolhattam, hiszen ez is volt a cél szüleim részéről: hogy testvéreimmel minél több mindent szabadon meglássunk, sok mindenbe belekóstolhassunk, kipróbáljuk magunkat minél több területen. Ez a sokféle érdeklődés ott alapozódott meg bennem.

 

Tanítás Scottal a repülésről


– Mikor kezdtél el komolyan táncolni?

 

– Tizenhat évesen kerültem be a Közgazdasági Egyetem Néptáncegyüttesébe, hamar tagja lettem a felnőttcsoportnak is. Velük táncoltam két évet, ám az egyik októberi Vörösmarty téri fellépéskor nagyon megfázott a bokám, térdem, két hónapig nem tudtam lábra állni, muszáj volt abbahagyni a néptáncot. Azután néhány hónap telt csak el tánc nélkül az életemben, mert kezembe akadt egy szórólap, ami kontakt improvizáció programot hirdetett mozgássérültekkel. A workshopot egy amerikai táncos, Alito Alessi vezette, aki kontakt improvizációt tanít mozgássérülteknek és nem mozgássérülteknek. Nem is tudtam, mi az, de amikor elmentem, életre szólóan beleszerettem a kontakt improvizációba. Azóta, immár tíz éve kutatom, tanítom, egyszóval megszületett életem nagy szerelme. Első kontaktélményem után tovább dolgoztunk a mozgássérültekkel együtt alkotott csoporttal. Vass Lajos, aki akkor is benne volt a táncéletben, szívesen vezette. Az ő szárnyai alatt tehát elindult egy csoport, két évig hetente összejártunk, kontaktot tanultunk egymással, és azután összeállítottunk egy darabot, amit nyolc éve elő is adtunk Ablakvilág címmel a Műcsarnokban. Nem sokkal később a csoport felbomlott, bezárult egy kör, de elindult egy másik belőle, ami most épp Tánceánia néven folyik Bóta Ildikó, Kálmán Ferenc és Gál Eszter vezetésével. Esztertől sokat tanultam, ő szervezte meg 2000-ben az ECITE – Európai Kontakt Improvizáció Tanárok Találkozóját, ahol kedvet kaptam a tanításhoz. Ő vitt asszisztensként Hollandiába, s azon az úton adta az ötletet, hogy ki kellene mennem az oaklandi Moving On Centerbe. Megnéztem az interneten az iskola honlapját, és kiderült, hogy csupa olyan dolgot tanítanak, ami engem érdekel: szomatikus mozgásterápiás módszereket a Body Mind Centeringtől a Lábán mozgásanalízisen át a fejlődési mozgásterápiáig, amiket más gyógyító, például masszázsmódszerekkel, sőt a társadalmi problémák iránti érzékenységgel ötvöznek. Szerencsém volt, mert amikor jelentkeztem, megkaptam az évi egy hallgatónak kiírt ösztöndíjat is, azaz nem kellett tandíjat fizetnem.

 

Lillával



– Oaklandben találkoztál az autentikus mozgással is?

 

– Nem, még néhány évvel korábban Magyarországon, amikor Berger Gyula, aki szintén ismert táncos-koreográfus, egy hétvégén megszervezett egy ilyen kurzust néhány embernek és elhívott engem is. Nagyon felszabadító volt számomra, hogy nem valakitől tanulom, lesem el, hanem belülről találok rá egy mozdulatra. Csak attól, hogy senki nem mondja meg, hogyan, mire kell táncolni és én csukott szemmel elkezdek mozogni, bemegyek, egészen befelé, ahol én vagyok és közben valaki lát, figyel engem, akiben megbízom – ettől fantasztikus mélységekig sikerült eljutnom. Az volt az érzésem, hogy megtaláltam magam, minden más lehámozódott rólam és magam voltam az erőmmel, gondjaimmal, sötétségemmel és világosságommal… és egyszer csak csend lett. Azt éreztem, hogy abszolút magam vagyok azzal, ami bennem történik, nem kell visszajelzést kapnom, hogy jól vagy rosszul csinálok valamit. Azon az órán például születés előtti élményem volt. Ez a tapasztalás nagyon meghatározó lett számomra. Fontos megemlítenem, hogy ez nem tánc, illetve tánc minden mozdulat, mindaz, ami belül történik, hiszen ha a test mozdulatlan, akkor is gondolatok születnek, érzelmek áramlanak, egy hang megjelenése vagy a gondolat megfigyelése éppannyira mozgás, mint egy ujj mozdulata. Behunyom a szemem és egyszerűen jelen vagyok azoknak az impulzusoknak, amik megszületnek belül, és eldönthetem, hogy együtt megyek-e velük vagy ellenállok. Az a fajta megengedés, hogy itt mindennek helye van, nem ítélik meg, nem fognak beszélni róla később, olyan biztonságos teret teremt, ahol egyszerűen jelen lehet lenni. Engem ez nagyon mély gyökereimnél megfogott.

 

Tanárával, Billel


– Voltaképpen mi történik ilyenkor? Mit látnék, ha részt vennék egy ilyen alkalmon?

 

– Az autentikus mozgásban két szereplő van, egy mozgó és egy megfigyelő. A mozgó csukott szemmel mozog, az impulzusaira figyel, míg a megfigyelő nagyon tiszta jelenléttel van ott, hogy látva támogassa őt, és miközben a másikat figyeli, a saját élményét is nyomon követi. Tehát mindketten számon tartják, követik saját élményüket. A mozgás után összeülnek, megosztják, amin keresztülmentek. Először a mozgó beszél a saját élményéről és a megfigyelő is elmondhatja a saját élményét, mit látott, ha engedélyt kér és kap rá. Amit én tanultam, abban fontos az is, hogy miként beszélünk. A mozgó többnyire első személyben és jelen időben mondja el az élményét, mert a jelen idő azt jelenlevővé is teszi, a megfigyelő pedig kivetítések nélkül osztja meg ugyanígy, saját magáról, jelen időben beszélve a maga élményét. A mozgó így megtarthatja magának a saját élményét, nem kell, hogy megvédje a megfigyelő kivetítéseitől. Ettől olyan egyenlőség keletkezik kettejük között, amiből nagy-nagy bizalom születhet.

 

– Biztos másokban is felvetődik a kérdés, hogy a mozgónak, mivel úgyis csukva van a szeme, befelé figyel, nem elég, hogy megfigyeli saját mozgásait? Miért kell még valaki, aki figyeli?

 

– Azáltal, hogy nemcsak bennem erősödik meg a figyelő, mert valami mindig történik belül, amin ott tarthatom a figyelmem, a külső megfigyelő szerető, maximálisan elfogadó, csak támogató jelenléte ott tartja az embert az élményben. Fontos ez: a legalapvetőbb szükségletünk egyike, hogy „látva legyünk” valaki más által. A nyugati kultúrában a lényünk több rétegbe becsomagolódik, amitől nehéz észrevenni, megélni valódi önmagunkat. Így máshová esnek létünk hangsúlyai is. De ha valaki elkezd keleti kultúrákkal foglalkozni, kiderül a másfajta figyelem fontossága. Nekem például az, hogy valaki ül és csak lát engem, anélkül, hogy megítélne, olyan, mintha levenné a csomagolópapírt, egyszerűen kinyílok tőle. Gazdaggá tesz, hogy valaki ott van és megbízhatom abban, hogy nem fogja azt mondani, hogy milyen hülyeséget csináltam. A megosztásban is az az erős élmény, hogy a társadalmi beidegződésektől mentesen egyszerűen csak hallgat, figyel az ember. A megfigyelő élménye lehet teljesen eltérő a mozgóétól, de lehet nagyon hasonló is. Hallani azt, hogy valaki olyan mély figyelemmel volt velem, hogy emlékszik a mozdulataimra és el tudja mondani, mi történt őbenne, mialatt engem nézett, megtölti a szívemet meleggel. Talán egyfajta bizalommal, hogy nem vagyok egyedül azzal, ami bennem folyik. A forma egyszerű, meglepően tiszta. Ez a fajta gyakorlás lelassítja az embert ebben a rohanó világban. Ezért is használható test-tudati technikának. Az autentikus mozgás központi jelentőségű a Moving On Centerben, heti rendszerességgel volt óránk Bill McCullyval, aki azóta is tanárom. Billel minden hónapban egyszer volt egy szemináriumunk is, cikkeket olvastunk nagyobb gondolkodóktól, mint Krishnamurti vagy Ken Wilber, és arról beszélgettünk, hogyan működik az elme… Bill jógi, aki összekombinálja a mozgásterápiát a szellemi kutatással, épp az autentikus mozgást elindító Mary Starks Whitehouse szellemében, aki az ötvenes évek végén a mozgásterápia és a jungiánus pszichológia kapcsolatát kutatva tett szert új felfedezéseire. Az autentikus mozgás számomra is olyan, mint egy lámpa, ami belevilágít a tudatalattiba. Sok embernek az jelenti az első lépést a tudatalattival való találkozásban, hogy becsukja a szemét, hagyja magát befelé figyelni és elkezd mozogni. Ilyenkor sok olyan kérdés születhetik bennünk, ami nyitott szemmel nem jutna eszünkbe, mert a figyelem egy más élményszintre kerül. Amikor a mozgáson keresztül találkozunk a tudattalannal, az mély, transzformáló élmény, ami nehéz is lehet.

 

Bodywork


– Mitől terápiás hatású az autentikus mozgás?

 

– Alapvetően attól, hogy azt az emberi szükségletet, amit nem kapunk meg általában, hogy valaki által, ítéletek nélkül, teljes elfogadottan lehessünk, azt itt megkapjuk. Másfelől attól a megengedéstől, hogy itt bármi megtörténhet, hogy én magam lehetek, nem kell szerepeket játszanom. Ez olyan felszabadító élmény lehet, amitől minden átváltozik. Nem arról van szó, hogy a megfigyelő megmondja neked, hogy mi a jó, hanem megkérdezi, hogy te hol vagy, s te jössz rá, te hívod elő saját mélyedből a belső átformáló, gyógyító erőket, és ettől ez emberi mivoltunkban nagyon megerősítő. Ettől lesz az autentikus mozgás alkalmazása nagyon gyengéd, megengedő, befogadó terápia a többi terápiás módszerhez képest.

 

– Lehet valamiképpen összegezni, mit gyógyít az autentikus mozgás?

 

– Mindent, amivel fizikai, lelki, szellemi szinten küszködünk. A legjobb, ha nem másokról mesélek, hanem személyes példákat mondok. Rám elsőként úgy hatott, hogy elkezdtem régi lelki és viselkedésmintákat levetni, amiket szüleimtől, iskolából felszedegettem. Az, hogy minden megengedett, ami éppen meg akar történni bennem, az egyszer csak azt mondta nekem, hogy akkor nem kell apukám jó kislányának lennem, ezáltal le tudtam tenni olyan terheket, amelyek kezdtek már nehézzé válni... Még Billhez jártam az iskolába, amikor egy nap arra ébredtem, hogy fáj a torkom, tudtam, hogy beteg leszek. Autentikus mozgás órán ezzel a torokfájással voltam együtt, s egyszer csak azt vettem észre, hogy a kezem a torkom előtt fel-le mozog, és éreztem, hogy most voltaképpen magamat gyógyítom. Azt éreztem, hogy az történik, amire nekem épp szükségem van. Ez fontos felfedezés volt: annak a figyelemnek a segítségével, amit kaptam, megtaláltam magamban egy erőt, amit magam felé tudtam fordítani segítségként. A saját gyógyító erőmről ennyire közvetlenül nem volt még addig tapasztalásom.

 

Kontaktóra, Amszterdam


– Ezek valóban nagyon autentikus példák voltak… A csecsemők, a kisgyermekek is mintha ugyanilyen természetes, született autentikus jelenléttel bírnának. Ezért kezdtél csecsemőkkel foglalkozni?

 

– Gyerekekkel már tizenöt éve foglalkozom, de ez most a legfrissebb felfedezésem: szenvedélyesen tanulom, kutatom a fejlődési mozgásterápiában rejlő lehetőségeket. A szomatikus mozgásterapeuta képzésben sokat tanultam a gyerekek mozgás- és agyfejlődéséről. Elkezdett érdekelni, hogyan lehet segíteni a kicsiknek, hogy egészségesen fejlődjenek, hogyan lehet a szülőket oktatni arra, hogy megfelelő környezetet alakítsanak ki a gyermekeiknek, hogy tudják, hogy a csecsemőknek milyen mozgásmintákon kell az első évben keresztülmenniük, mire figyeljenek, hogy mi ne maradjon ki, hogy a csecsemők jól fejlődjenek és majd egészséges felnőttek legyenek. Minden mozgás formálja az agyat, amit a gyerekek megtanulnak: csúsznak, másznak, felállnak, s ezeknek megvan a mozgásmintázata. Ha egy mozgásminta kimarad, akkor egy agyfejlődési stáció is kimarad, ami később tartáshibát, koordinációs problémákat, tanulási nehézségeket okozhat.

 

– Igen, hallottam már erről: nagyon sok a figyelemproblémás gyerek, de ez nem viselkedési probléma, hanem kimaradt valami a korai fejlődése során, nem épültek ki azok az idegpályák, amik megengedik nekik, hogy egy valamire fókuszáljanak. Lehet segíteni, újra lehet huzalozni az idegrendszert?

 

– Igen, az idegrendszert újra lehet építeni mozgáson keresztül, nemcsak csecsemőkorban, amikor egyébként könnyű elcsípni, finom tapintással ellenőrizni, hogy hol tart a baba, támogatni, hogy egy-egy belénk programozott mozgásmintát kiteljesítsen, hanem később is, akár életünk végéig pótolni, gyakorolni, bevésni lehet a tévhitek, rossz nevelési minták, például korlátozás miatt kimaradt mozgásmintákat és azokat a tevékenységeket, amelyek képességeket alapoznak meg.

 

 Remélem, ezt is tanítod már, amíg itthon vagy…

 

– Igen, három autentikus mozgás kurzust fogok tartani és egyéni órákat is adok október közepéig, így eljöhetnek hozzám a szülők a babáikkal. Hoppál Bori testtudat-terapeutával együttműködve szeretnénk felvilágosítást adni, tanfolyamokat indítani kismamáknak, nevelőknek, tanároknak. Végül is ez és az autentikus mozgás az, amivel szeretnék újra és újra visszajönni Magyarországra. Fontos, hogy haza tudjam hozni ezeket a módszereket, ne csak a talmi jöjjön be Amerikából, hanem az érték is.

Csörgő Zoltán
XIII. évfolyam 10. szám

Címkék: mozgásterápia, Szilágyi Ilka

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.