Arcképcsarnok

Szőke Lajos: Jó kérdés a kulcskérdés

Be­szél­ge­tés la­punk mun­ka­tár­sá­val

    Kez­det­ben volt a ter­mé­szet­gyó­gyá­szat, és egy má­sik kez­det­ben volt a Ter­mé­szet­gyó­gyá­szat. Az idők so­rán mind­ket­tő meg­halt egy ki­csit, ma már vi­szont új­ból él a ter­mé­szet­gyó­gyá­szat, és van Ter­mé­szet­gyó­gyász Ma­ga­zin is.


    Van­nak em­be­rek, akik azért vál­nak fon­tos­sá, sőt nél­kü­löz­he­tet­len­né, mert ma­guk nem akar­nak fon­to­sak és nél­kü­löz­he­tet­le­nek len­ni. Má­gi­kus ma­ga­tar­tás ez: va­ló­já­ban sen­kit és sem­mit sem bir­to­kol­ni; el­fo­gad­ni, amit a sors ki­szab, s to­vább­men­ni, ha le­járt a kül­de­tés.

     

    Sző­ke La­jos pon­to­san ilyen em­ber. Tud­ja és te­szi a dol­gát, föl­mé­ri, ki­nek mi­re van szük­sé­ge, s nem ad töb­bet, csak amennyit az il­le­tő ké­pes be­fo­gad­ni. Bio­e­ner­ge­ti­kus­nak is ne­vez­het­nénk, ha min­den­kép­pen ka­te­gó­riá­ba akar­nánk szu­sza­kol­ni. En­nek azon­ban nem len­ne sem­mi ér­tel­me. Sző­ke La­jos nem mes­te­rem­ber, ha­nem Mes­ter – min­den­kié és sen­kié.

     

    – Mi­u­tán meg­ol­dó­dott a ter­mé­szet­gyó­gyá­sza­ti kép­zés, vizs­gáz­ta­tás, és ele­gen­dő gyó­gyí­tó is ren­del­ke­zés­re áll – mond­ja Sző­ke La­jos –, tu­laj­don­kép­pen vissza­vo­nul­tam. Most már van időm az iga­zi pró­ba­té­te­lek­re.

     

    – Ez azt je­len­ti, hogy kü­lö­nös fe­la­da­to­kat tű­zött ma­ga elé?

     

    – Az ér­zel­mek fi­zi­ká­já­val fog­lal­ko­zom, s pró­bá­lom meg­fej­te­ni azo­kat az élő szim­bó­lu­mo­kat, ame­lyek a ma em­be­ré­ben el­rejt­ve él­nek, lé­tez­nek.

     

    – Egy lai­kus számá­ra kis­sé el­lent­mond egy­más­nak az ér­ze­lem, il­let­ve a fi­zi­ka. Mit je­lent és min ala­pul az ér­zel­mek fi­zi­ká­ja?

     

    – A Föld­nek, az élő­vi­lág­nak a po­la­ri­zált­ság a sa­ját­ja, s eb­ből csa­kis az em­ber ké­pes ki­sza­kí­ta­ni ön­ma­gát, még­pe­dig a gon­do­la­tai ál­tal. A sejt­je­ink­ben lé­vő víz­tar­ta­lom is po­la­ri­zált, de a fé­lel­me­ink­kel, a gör­cse­ink­kel, az ön­zé­sünk­kel és a gyű­löl­kö­dé­sünk­kel kao­ti­kus­sá tes­szük azt. A po­la­ri­zált­ság alap­ve­tő fel­té­te­le a kül­ső és bel­ső bé­kes­ség, az el­fo­ga­dás és a har­mó­nia, vagy­is a tu­da­tos ér­zel­mi-lel­ki élet. Ha ez nincs meg, ak­kor vissza kell sze­rez­ni, hely­re kell ál­lí­ta­ni azt, vagy le­ga­láb­b­is tö­re­ked­ni kell rá. Az ér­zel­mek fi­zi­ká­ja te­hát a lé­te­zés meg­ér­té­sén alap­szik. Min­den em­ber elvi­leg ké­pes ar­ra, hogy ezek­kel a rend­kí­vül fi­nom ener­gi­ák­kal meg­ta­nul­jon bán­ni. A le­he­tő­ség ben­nünk van, de ne­héz a dol­gunk, mert elve­szí­tet­tük va­lós, lé­nyegi kap­cso­la­tun­kat a ter­mé­szet­tel.

     

    – Me­lyek a már em­lí­tett élő szim­bó­lu­mok?

     

    – Sok ilyen lé­te­zik ben­nünk. Ren­ge­teg az olyan em­ber, aki szin­te meg­ál­lás nél­kül gyűjt, sze­rez, ha­rá­csol. Min­de­ná­ron bir­to­kol­ni, mar­kol­ni akar, s min­dig egy­re több­re és több­re vá­gyik. Min­dez cso­dá­la­tos, élő szim­bó­lu­ma an­nak, hogy a va­ló­di, tény­le­ges hi­ány nem fi­zi­kai sí­kon ke­let­ke­zik, csak ott nyil­vá­nul meg. Az ilyen em­be­rek a lel­kük­ben, az ér­zel­mi éle­tük­ben nél­kü­löz­nek. Té­ve­dés azon­ban azt hin­ni, hogy a lel­ki űr fi­zi­kai szin­ten meg­szün­tet­he­tő. Ez ter­mé­sze­te­sen nem si­ke­rül­het. Egy má­sik, örök ér­vé­nyű szim­bó­lum ma­ga a Nő. Egy fér­fi­nak, va­la­hány­szor egy nő­re te­kint, rá kell éb­red­nie, hogy a nő nem az ő sze­rel­mi já­ték­sze­re. A von­zó­dás, a vá­gya­ko­zás vol­ta­kép­pen nem más, mint az anyag vá­gya­ko­zá­sa a szel­lem fe­lé, a ma­té­ria vá­gya­ko­zá­sa a meg­di­cső­ülés, va­ló­já­ban az ős­ha­za fe­lé. Mert­hogy a nő élő szim­bó­lu­ma min­dan­nak, ami in­tui­tív és is­te­ni, míg a fér­fi az anyag, a ra­cio­na­li­tás szü­löt­te. Min­den nő min­dig ké­szen áll ar­ra, hogy a ma­té­ri­át a meg­di­cső­ülés­hez jut­tas­sa, a szó leg­ma­gasz­to­sabb ér­tel­mé­ben. Eh­hez azon­ban az kell, hogy a fér­fi a nőt ön­ma­gá­val egyen­ran­gú­nak, iga­zi társ­nak te­kint­se.

     

    – Mi a vé­le­mé­nye ar­ról, hogy a be­teg­ség is szim­bó­lum?

     

    – A lé­lek csak em­be­ri üt­kö­zé­se­ken, kon­fron­tá­ció­kon ke­resz­tül ne­me­sed­het. Min­den élet­hely­zet, min­den be­teg­ség mö­gött kon­flik­tus áll, ami vi­szont egy-egy kao­ti­kus ér­zel­mi ál­la­pot­ból, a po­la­ri­zá­ció meg­ron­tá­sá­ból fa­kad. A be­teg­ség ilyen­for­mán nem más, mint a lé­lek üze­ne­te.

     

    – A ve­le­szü­le­tet­tek vagy ge­ne­ti­kai ere­de­tű­ek is?

     

    – Igen, azok is bi­zo­nyos fe­la­da­tok elvég­zé­sé­nek szük­sé­ges­sé­gé­re hív­ják föl a fi­gyel­met. Sze­ren­csé­re az ilyen be­teg­sé­gek igen rit­kán for­dul­nak elő, min­de­ne­set­re kar­mi­kus je­len­té­sük van. Is­mer­tem egy éde­sa­nyát, aki sú­lyos ge­ne­ti­kai ren­del­le­nes­ség­gel szü­le­tett gyer­mek­nek adott éle­tet. Vi­dé­ken élt, s a he­lyi­ek va­la­mi ba­bo­nás fé­le­lem­től hajt­va el­for­dul­tak tő­le és a cse­cse­mő­jé­től. Ha meg­lát­ták őket az ut­cán sé­tál­ni, át­men­tek a tú­lol­dal­ra. Ke­rül­ni kezdték az anyát, mint­ha ra­gá­lyos len­ne egy hi­bás ge­ne­ti­kai kód. Az éde­sa­nya azon­ban úgy sze­ret­te, ápol­ta a ki­csi­nyét, hogy sok anyu­ka pél­dát ve­he­tett vol­na ró­la. S küz­dött, har­colt azért, hogy a gyer­mek ma­rad­jon élet­ben. Az­tán meg­ta­nul­ta úgy sze­ret­ni a pi­cit, ahogy „kell”, túl­zá­sok, fö­lös­le­ges ag­go­dal­mak és gör­csös­ség nél­kül. Úgy sze­ret­te, hogy már el is tud­ta en­ged­ni. Ak­kor a gyer­mek meg­halt, pon­to­sab­ban ha­za­tért. S azért nem előbb, mert itt-tar­tóz­ko­dá­sá­val, be­teg­sé­gé­vel ép­pen azt a lel­ket, az éde­sany­ját kel­lett meg­ta­ní­ta­nia az elen­ge­dés­re. A fe­la­da­tot te­hát a ma­ma kap­ta, a gyer­mek pe­dig a ta­ní­tó­mes­te­re volt egy rö­vid föl­di élet­sza­kasz­ban. Ezért mond­tam az előbb, hogy a leg­sú­lyo­sabb be­teg­ség is üze­net, de egy­ál­ta­lán nem biz­tos, hogy a be­teg em­ber­nek, vagy csak ne­ki kell ta­nul­nia ál­ta­la.

     

     

    – Ho­gyan le­het hely­re­ál­lí­ta­ni az egész­sé­get?

     

    – Mi­vel a be­teg­ség is ar­ról ta­nús­ko­dik, hogy a po­la­ri­zá­ció­val va­la­mi baj van, har­mo­ni­zá­lás­ra van szük­ség. Ér­zel­mi ener­gi­ák­kal, sze­re­te­te­ner­giá­val idéz­he­tünk elő po­zi­tív vál­to­zást. Ezek az ener­gi­ák hi­he­tet­le­nül fi­no­mak, nem az anya­gi vi­lág­ból va­lók, nem oda tar­toz­nak. Cso­dá­la­tos har­mo­ni­zá­ló ere­je van az imá­nak is. A gyó­gyí­tást min­dig az ér­zel­mek­nél kell kez­de­ni, hi­szen a disz­har­mó­nia is ott ke­let­ke­zik. Ez a gon­do­lat ma már nem szá­mít eret­nek­ség­nek, de saj­nos a hi­va­ta­los or­vos­lás, sőt ja­va­részt még a ter­mé­szet­gyó­gyá­szat is egye­lő­re fi­zi­kai szin­ten po­la­ri­zál. A di­ag­nosz­ti­ká­ban, a ter­ápiá­ban is ren­ge­teg az új­don­ság, ezek né­me­lyi­ke lé­leg­ze­te­lál­lí­tó­an mo­dern, elis­me­rem. Ám ha nem a lé­lek­hez aka­runk hoz­zá­fér­ni, ak­kor csak tü­ne­ti, nem oki ke­ze­lést foly­ta­tunk, s a be­teg nem gyó­gyul meg.

     

    – Mint mond­ta, föl­ha­gyott a gyó­gyí­tás­sal. Ho­gyan él, mi­kor ta­lál­ko­zik azok­kal, akik ön­nel akar­nak ta­lál­koz­ni?

     

    – Az elér­he­tő­sé­ge­met ma­gam kor­lá­toz­tam. Mo­bilte­le­fo­nom, fa­xom, in­ter­ne­tem nincs, még a vil­lany­bo­rot­vá­mat is ki­dob­tam, mert a kül­ső és bel­ső bé­kes­ség fel­té­te­le az, hogy egy­sze­rű­ség­re tö­re­ked­jünk. Ha le­ve­let ka­pok, vá­la­szo­lok. Akár­hány le­vél­re is. In­téz­mé­nyek­be, mű­ve­lő­dé­si há­zak­ba, könyv­tár­ak­ba já­rok egész na­pos kon­zul­tá­ció­kat tar­ta­ni, és eze­ket szi­go­rú­an in­gyen vál­la­lom. Nem­csak a gyó­gyí­tást, ha­nem az ok­ta­tást és a vizs­gáz­ta­tást is be­fe­jez­tem. A ta­ná­csa­dá­sok és a kö­zös ki­rán­du­lá­sok is meg­szűn­tek az idén. A nap­jaim egyéb­ként der­űsen tel­nek, s igyek­szem min­dig csak a fel­tett kér­dé­se­ket meg­vá­la­szol­ni. A leg­töb­ben ugya­nis még most azt sze­ret­nék, hogy va­la­ki más old­ja meg he­lyet­tük a pro­blé­mái­kat, más él­je a ne­héz­sé­ge­i­ket, más gyó­gyul­jon he­lyet­tük. Egyet­len tan­fo­lya­mom fut még más­fél évig: ha­von­ta egy tur­nus­ban pró­bá­lom át­ad­ni, hogy az őse­le­mek­kel, az ér­zel­me­ink­kel, az ener­gia­köz­pont­ja­ink­kal és a ma­ga­sabb tu­da­tunk­kal jó­ban le­he­tünk. Ar­ról a jel­ző­rend­szer­ről is be­szé­lek, amely meg­mu­tat­ja, hogy hol, mi­lyen élet­hely­zet­ben és kik­kel szem­ben kö­ve­tünk el hi­bá­kat, il­let­ve, hogy mit vi­szünk túl­zás­ba, mit ha­nya­go­lunk el.

     

    – Ön egész­sé­ges em­ber?

     

    – Igen. Az egész­sé­gem tö­ret­len, s bár aze­lőtt sem vol­tak ko­mo­lyabb pro­blé­máim, tö­ké­le­te­sebb, mint ed­dig bár­mi­kor.

     

    – Mi a ti­tok?

     

    – Már nem ar­ra tö­rek­szem, hogy ön­ma­gam he­lyett a vi­lá­got vál­toz­tas­sam meg. Dön­té­se­i­mért, ha jók vol­tak, ha rosszak, vál­la­lom a fe­le­lős­sé­get. Na­pon­ta kon­trol­lá­lom ön­ma­gam, s mér­le­ge­lem, hogy az em­be­ri kap­cso­la­taim­ban, az élet­hez, a ter­mé­szet­hez fű­ző­dő vi­szo­nyom­ban hol kö­vet­tem el hi­bát. Az őse­le­mek meg­mu­tat­ják, mi­lyen élet­te­rü­le­tet ha­nya­go­lok el, az ér­zel­mek pe­dig jel­zik, hol té­ve­dek. Időt­len, ma­ga­sabb tu­da­tom min­den kér­dé­sem­re re­agál és se­gít a dön­tés­em­ben, fel­té­ve, hogy he­lye­sen te­szem föl a kér­dést. Azt hi­szem, az em­ber éle­té­ben az a leg­ne­he­zebb, hogy he­lye­sen kér­dez­zen.

    Niczky Emőke
    X. évfolyam 11. szám

    Címkék: Szőke Lajos

      Aktuális lapszámunk:
      2019. december

      A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.