Arcképcsarnok

Tamás Eszter - Afrikai tea mentette meg az életét

Erdélyből indult, Magyarországra érkezett haza és szerelme Afrika

Gazdag asszony Tamás Eszter, és ezt a bátorságának köszönheti. Nem pénzben gazdag, hanem élményekben, és mert van egy kincse, aminek az egészségét is köszönheti: egy afrikai gyógynövény.


Könnyű megismerni a házat, amit keresek: székely kapu van előtte, rajta felirat: Szülőföldem Erdély, hazám Magyarország és az életem Afrika. Mindez Vecsésen, egy csöndes kis utcában. Az idegent zajos kutyaugatás és kíváncsi macskasereg fogadja. Aztán előkerül a ház asszonya is: fürge léptekkel siet ajtót nyitni, terelgeti arrébb a kutyát és nyugtatja az érkezőt: az állatok szelídek, nincs félnivaló.

 

A fiatalasszony 34 évesen érkezett Afrikába

 

– Mind lelenc, ahogy érkeztek sorban, úgy fogadtam el őket. Öt cica, öt kutyus. Ez a boltból követett hazáig, és hiába kérdeztem végig az egész utcát, senki nem tudja, kié volt – mutat a kis kedvencre, akinek a házba is bejárása van. – Tamás Eszter – nyújt kezet. Határozott, barátságos, meleg kézfogása van. Korát megsaccolni lehetetlen, az a fajta asszony, aki fölött valahol negyven és ötven között megáll az idő, és sohasem lesz belőle „néni”.

 

Tágas nappaliba vezet, s bizalommal magamra hagy. Nem bánom, mert látnivaló van bőven. A falakon, a szekrények tetején, az asztalon minden Afrikáról mesél: különböző Afrikatérképek, a modern tévé alján faragott krokodil, a szekrény tetején szobrok, középen egy hosszú nyakú zsiráf. Az asztalon piros-fehér-zöld gyertya árulkodik arról, hogy az itt lakónak különösen fontos a magyarsága, s egy Thailand feliratú falvédő arról, hogy szeret utazni.

 

– De miért éppen Afrika? Miért éppen Vecsés? – kérdem, amikor visszatér és kesudióval kínál.

 

– A történetem Kolozsváron kezdődik, ott születtem, és egy közeli kisvárosban, Tordán tanítottam kémiát, amikor olyan matematika-, fizika-, kémia-, biológiatanárokat kerestek, akik hajlandók Afrikában tanítani. 1974-ben Zaire-ba kerültem, Kanangába, később Bukávuba, amit csak egy híd választ el Ruandától. 1990-ben hagytuk el Afrikát, részint férjem egészségi állapota miatt, részint mert Zaire már nem volt biztonságos, és közben itt, Európában megbukott a kommunizmus. Magyarországra jöttünk haza, Baranyában vettünk házat. A férjem nagyon szerette, én kevésbé. Amikor 1999 decemberében a férjem váratlanul meghalt, akkor nem volt maradásom abban a házban. Ide költöztem Vecsésre, az ikertestvérem közelébe. Ma ő a szomszédom.

 

– Nem említette Zanzibárt, pedig onnan érkezik az a híres afrikai gyógynövény, az Euphorbiae hirtae, amelynek jótékony hatását az ön jóvoltából ismerhették meg a magyar emberek.

 

– Zanzibár éghajlata ideális ennek a növénynek, egész évben meleg van, és gyakran esik az eső. Terem is buján egész évben a természetben. A helyiek gyűjtik, s a fiam veszi át, ő ellenőrzi a minőséget, kiszárítják a növényt a napon, bezsákolják, s küldik Magyarországra.

 

Tanítványaival

 

– Kalandos élet az öné. Lehetett volna másmilyen is?

 

– Ott is maradhattam volna Tordán, vagy hazajöhettem volna négy év után, amikor hazarendeltek. Amikor hazátlanul éltünk a világban, kértünk menedékjogot Belgiumban, kivándorlást Kanadába, de végül ott kötöttünk ki, ahol otthon vagyunk: Magyarországon. A sors mindig hoz kihívásokat és lehemegbutőségeket az ember számára, kérdés, elfogadjuk-e ezeket vagy sem. Én tudom, hogy valójában azért kellett Afrikába kerülnöm, hogy rábukkanjak erre a gyógynövényre, és segítsek vele az embereken. Van egy kedvenc viccem, ami nem vicc: Pista bácsi áll az árvíz sújtotta háza tetején, jön a mentőcsónak, de Pista bácsi azt mondja: én bízom Istenben, nem eshet bántódásom, maradok. Másodszor is jönnek érte, másodjára is azt válaszolja: hiszem, hogy az Úr megment engem, nem hagyom itt a házamat! Harmadjára ugyanezt mondja, pedig már roskadozik alatta a ház. Később össze is dől, Pista bácsi a vízbe fullad, felkerül a mennybe. Szemrehányást tesz az úristennek: Uram, én hittem benned, mégsem segítettél meg! Dehogynem, válaszol az Úr, háromszor is küldtem neked segítséget, nem fogadtad el! Hát én elfogadtam, és nem bántam meg.

 

– Nem könnyű otthagyni az embernek az otthonát, a családját, és elmenni egy vadidegen földrészre, ahol azt se tudja, mi vár rá.

 

– Nem könnyű. Szerettem Tordán az iskolát, ahol tanítottam, olyan erős közösségről Magyarországon még nem hallottam. Ott voltak a szüleim, és első ízben a férjemet és a fiamat is ott kellett hagynom. De abban az időben még Magyarországra is csak kétévenként lehetett utazni, és Romániában nehéz volt magyarnak lenni. Nem a kollégák vagy a szomszédok miatt, velük jól kijöttünk, hanem mert másodrendű állampolgárok voltunk. A férjem állategészségügyi technikus volt, utált a kommunista Romániában élni. Úgy döntöttünk, megpályázom az afrikai állást. Nyáron gyorstalpalón tanultam franciául. Az afrikai országok kultúrattaséi döntöttek, engem Zaire választott. Először a család nélkül mentem, hogy lássam, lehet-e ott egyáltalán nevelni egy kisgyereket. Szívszorító volt elbúcsúzni a hároméves fiamtól. Már aludt, amikor indulnom kellett, a kis zokniját vettem magamhoz kabalának. Harmadszorra, amikor már ők is jöttek velem, a szüleimtől volt nehéz megválnom: édesanyám beteg volt, tudta, hogy nem látjuk egymást többé. Édesapámmal később találkozhattam Magyarországon. Itt kapott agyvérzést a Balatonnál, de nem kísérhettem őt haza Kolozsvárra, s amikor két hónappal később meghalt, a temetésére se mehettem el. A kommunista diktatúra bűne volt, hogy a szabadságunk és a szüleim között választanom kellett.

 

 Eszter férje közkedvelt munkatársának, Okitának családjával Bukavun

 

– Mi várt egy fiatal, csinos nőre Afrikában? Nem félt?

 

– Már hogyne féltem volna! Amikor felültem az éjszakai vonatra, hogy Bukarestbe vigyen, legszívesebben már fordultam volna vissza. A repülőn a gyerekeket ölbe kellett vegyék a szüleik, mert nem volt annyi hely a gépen, ahányan voltunk. Ez volt az első repülőutam. A fogadtatás viszont kedves volt. Én voltam az egyetlen magyar és az egyetlen kolozsvári, aki Kanangára került, de gyorsan összebarátkoztam a többiekkel és a helyiekkel is, a tanítványaim is szerettek.

 

– Mennyi ideig nem látta a családját?

 

– Egy év után a saját költségemen hazamentem, de akkor még nem tarthattak velem. Abban az időben nem lehetett telefonálni, internetezni, csak a nehézkes levelezés útján tarthattuk a kapcsolatot. A fiam először furcsán nézett rám, de aztán alig tudtunk betelni egymással. A következő évben már úgy jöttem haza, hogy ők is repülnek velem Afrikába, de kis híján nem engedtek vissza, a férjem ötször volt Bukarestben az útlevelekért. Amikor a kezében voltak már vissza se jött Kolozsvárra, pakoltunk, mentünk.

 

– Milyen volt kint az élet? Volt érzékelhető ellentét a feketék és a fehérek között?

 

– Afrika se egyforma, én mindvégig a zöld Afrikában voltam, 1979-ig Kanangán, utána Bukavun. Nagyon szerettünk ott élni. A fiamat belga óvodába írattuk, egy hétig sírt, többet nem. Lettek pajtásai, pillanatok alatt megtanult franciául. Afrika gyönyörű, és egy gyereknek csodálatos élete van ott, ahol mi éltünk. Mindig meleg van, ennél fogva senki se zárkózik be, nagy társasági élet zajlik. Sokkal több a szabadidő, ha letanítottam a délelőtti óráimat, voltaképp ráértem. A háztartásokban úgynevezett boy végezte a házimunka nagy részét. A tanügyi felügyelőm afrikai volt, kedves, segítőkész. Általában az emberek jókedvűek és szívélyesek, feketék, fehérek egyaránt. Én akkor nem tapasztaltam ellentétet, és nem éreztem úgy, hogy félnem kellene, a mai napig jó véleményem van a bennszülött lakosságról. Nem voltak jellemzők az erőszakos bűncselekmények. Egy ottani ember, ha kell neki valami, és azt nem őrzik, legfeljebb elveszi, de nem bánt érte senkit. Annál inkább megdöbbentett, amikor 1978-ban hírét vettük, hogy fehéreket mészárolnak nem messze tőlünk, Kolwezin. Ez egy rézbányatelep volt, legalább kétezer francia dolgozott ott. A dél-afrikai rádión hallgattuk a szörnyű híreket: éjszaka Angolából meg Ugandából érkező bedrogozott feketék lemészárolták a fehéreket válogatás nélkül, gyerekeket, asszonyokat is. Jóban voltam a belga tisztfeleségekkel – ott volt a katonai tisztképző iskola, ahol belgák tanítottak –, fel voltak háborodva és meg voltak ijedve. Akkor féltünk.

 

Sanki, Eszter egyetlen fia Zanzibárban megmutatja az Euphorbiae hirtaet

 

– És a ruandai mészárlás idején, amikor a hutuk és a tuszik gyilkolták egymást?

 

– Ruandában szálltunk át az európai repülőjáratra, Burundiba jártunk bevásárolni, ismertük az ottani lakosokat, de akkor, a nyolcvanas években nem tapasztaltuk azt az óriási gyűlöletet, aminek az eredményéről már itthon értesültünk. 1994-ben, amikor Ruandában lemészároltak legalább félmillió tuszit és a népirtással egyet nem értő hutut, elszörnyedve hallgattuk a híreket. A hutuk alacsonyabb, tömpe orrú földműves nép, a tuszik magasabbak, szép arcúak, több volt köztük az értelmiségi és a jómódú. Aztán hallottuk, hogy Paul Kagame, tuszi menekült szülők gyermeke bevonult a hadseregével Ugandából, és hatszázezer tuszi menekült hazatért, viszont kétmillió hutunak menekülnie kellett. Úgy tudom, felelősségre vonták a tömegmészárlás felelőseit, és aki nem vett részt benne, békével hazatérhetett.

 

– Mikor járt utoljára arrafelé?

 

– Most már Tanzániába megyek, hiszen ott él a fiam és a családja. Négy unokám van. A 15 éves Liza velem lakik itt, Vecsésen, Alex tízéves és Angliában él a mamájával, a két pici lány két és fél éves, illetve hét hónapos, tündériek, szőkék és kék szeműek, Afrikában különlegesnek számítanak. Karácsonyra itthon voltak mindannyian. A fiam, ha hazajön, egy hónap után már mondja: megyek vissza a feketéimhez! Ki nem állhatja az itthoni bürokráciát és pesszimizmust. Szeretnek Afrikában, jelenleg Dar es Salaamban élni.

 

– Kolozsváron mikor járt utoljára?

 

– Minden évben elmegyek, vannak ott rokonaim, barátaim. Fáj a szívem Erdélyért, és érdekes, mennyire másként vagyunk ezzel mi, akik ott születtünk, mint azok, akik Magyarországon születtek magyarnak. Amikor a Magyar Feltalálók Egyesületével Segesváron jártunk a Petőfi Múzeumban, én mindent lefényképeztem, mindent végignéztem alaposan. Én voltam az egyetlen
erdélyi a csoportban, és a többiek türelmetlenkedtek, nekem meg rosszul esett, hogy őket nem hatja meg Petőfi lábnyoma.

 

– A feltalálók egyesületének a Tafedim nevű tea révén lett tagja. Mit takar a tea neve?

 

– Semmit, ez egy fantázianév. A lényeg az, ami benne van: színtisztán az Euphorbiae hirtae nevű növény. Ez Afrikában olyan gyógynövény, mint nálunk a kamilla, nő mindenütt, és használják is. Miután engem meggyógyított a súlyos nőgyógyászati betegségemből, úgy gondoltam, akinek csak lehet, segítek vele.

 

Zanzibári lakásuk előtt Végh Zsolttal, az MTV Pécsi Stúdiójának operatőrével  és Görgei Katalinnal, a Természetgyógyász Magazin főszerkesztőjével

 

– A tea dobozára az van írva: enyhe lefolyású gyomor-, bélrendszeri (enyhe hasmenés, gyomorfájás, gyomor- és bélgörcs) panaszokra. Ugyanakkor olvastam történeteket, amik egészen csodás gyógyulásokról szóltak.

 

– A tea dobozára nyilván azt lehet írni, és hivatalosan is azt szabad ígérni, ami bevizsgált hatás. Egy biztos: ez a növény semmiképpen nem káros, így tehát nyugodtan ki lehet próbálni, lehet inni akkor is, ha valakinek semmi baja nincs, meg akkor is, ha valamilyen egészségügyi problémája van, de gyógyulást minden esetben én nem ígérhetek. Ugyanakkor valóban előfordultak megdöbbentő esetek.

 

– Itt van mindjárt az öné, az, ahogyan fölfedezte a teát. Az orvosok először nem tudták, mi a baja, segíteni se tudtak, de ez a növény meggyógyította.

 

– Tagadhatatlan, ez így volt. 1979-ben erős fejgörcsökkel kezdődött. Később a gyomrom és az egész hasüregem fájt, mintha leállt volna a bélműködésem. Európai orvos barátaink mindent megpróbáltak, már nem tudták, mit kezdjenek velem. A férjem Majúzára ment a misszionárius apácák kérésére, hogy a nyulaikat ellássa, és vele tartottam. Ott mutatta meg nekem Margarita nővér a kis vadon élő gyomnövényt. Azt mondta, a helyiek gyakran alkalmazzák mindenféle bajukra: nőgyógyászati panaszokra, prosztatabántalmakra, gyomor- és bélproblémák esetén, légúti betegségekre, vagy ha fájnak a belső szerveik, ha daganatuk van. Öt szál főzetéből készítsek teát, azt igyam naponta. Még aznap este megfőztem a teát, ittam másnap, harmadnap, negyednapra beindult a normális bélműködés, szűnni kezdtek a tünetek. Én ma is ezzel a teával tartom karban az egészségem, engem csak akkor lát orvos, amikor a jogosítványomat kell meghosszabbítani.

 

– Hogyan lett ebből találmány?

 

– Utánanéztem, mit iszom. Akkor még nem volt internet, Németországból, Belgiumból hozattam könyveket, ami nem franciául volt, azt lefordíttattam. Beazonosítottuk a növényt: kiderült, ez nem más, mint az Euphorbiae hirtae, megtudtam róla sok mindent. Németországban egy református lelkész barátunknak meséltem, hogy találtam Afrikában egy növényt, ami meggyógyított. Gyanútlanul, boldogan újságoltam el ezt akkor mindenkinek. Ők javasolták: van egy szabadalmi ügyvivő barátjuk, menjek el hozzá, jegyeztessem be, érdemes vele komolyan foglalkozni. Elhatároztam: ha Magyarországra jövünk majd, idehozom.

 

A növényt válogatják és napon szárítják

 

– Hogyan lett ebből vállalkozás? Miként boldogult a bürokráciával?

 

– Nehezen. Amikor Magyarországra jöttünk, azt se tudtam, hová kell menni vele, milyen engedélyekre van szükség, nem volt gyakorlatom a céges ügyekben sem. Nagy nehezen eljutottam az Országos Gyógyszerészeti Intézetig, ahonnan visszadobták a forgalmazási kérelmet. Bementem a minisztériumba, kaptam tanácsokat, újra beadtam, és ezúttal elfogadták gyógyhatású készítményként.

 

– Nem akarta, hogy gyógyszernek minősüljön, hogy rá lehessen írni mindazt a hatást, amit tapasztalatok igazolnak?

 

– De, szerettem volna. A gyógyszervizsgálatok azonban rendkívül költségesek, meghaladják a lehetőségeimet, és eddig valahány jelentkező akadt, hogy segítsen, mind rá akarta tenni a kezét a találmányra és a készítményre. Márpedig ezt az általam kifejlesztett gyógyhatású készítményt nem adom oda senkinek. Kincs van a kezünkben.

 

További infó: Tamás Eszter, 06-30-936-7463,
www.tafedim.hu

Zimber Szilvia
XVIII. évfolyam 6. szám

Címkék: afrikai gyógynövény, csodás gyógyulások, Euphorbiae hirtae, Tafedim tea, Tamás Eszter

Aktuális lapszámunk:
2019. október

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.