Arcképcsarnok

Testünk tudatos

Beszélgetés Bonnie Bainbridge Cohennel

    Bonnie Bainbridge Cohen a Body-Mind Centering kifejlesztője, a módszert oktató iskola alapítója és oktatási igazgatója. Nemrégiben Pozsonyban tartott workshopot és Budapestre is ellátogatott, hogy két magyar tanítványával találkozzon. (A velük készült beszélgetéseket lapunk egy későbbi számában olvashatják.) Bonnie Amerikában tanít, gyógyít és fejleszti tovább módszerét, bár tanult és dolgozott Hollandiában, Angliában és Japánban is. Az évek során számtalan szakemberrel, mesterrel, módszerrel találkozott a tánctól és énekléstől kezdve a tánc- és manuális terápiákon keresztül a keleti harcművészetig és jógáig, amik közvetve vagy közvetlenül hatással voltak saját módszerének kialakulására.


     

    De mi is ez a leggyakrabban csak rövidítve BMC-nek nevezett, szerte a világon egyre inkább, de Magyarországon jóformán még egyáltalán nem ismert módszer, ami egyszerre rendkívül ősi mélységekbe, múltba visszanyúló és végtelenül új, összességében tehát szinte örök? Amikor Bonnie-t kérdezem, azonnal kijavít: ez nem módszer, hanem megközelítés. Amint azt angolul született neve is elárulja, a Body-Mind Centering sajnos elég nehezen fordítható magyarra, talán leginkább test-tudat központosításként hangzik jól, bár ez sem árul el sokat a kifejezésben rejlő árnyalt üzenetről, hiszen az angol mind szó magában foglal olyan fogalmakat is, mint elme, értelem, emlékezet, szándék, lélek és szellem, tehát nincs egyetlen szavas magyar megfelelője. Egyszerre mindez tehát, és ezen jelentésekhez jön még az a plusz jelentésárnyalat, amit a BMC tesz hozzá. A centering jelentésének visszaadása sem könnyű magyarul, mert a központosítás a tudatéban talán, de a test-tudat vonatkozásában nemigen mond semmit. Ha mégis így a kezdet kezdetén igyekeznénk összefoglalni, annyi bízvást megfogalmazható a BMC-ről, hogy az egyszerre gyógymód, önismereti és egyúttal szellemi út. Vagy talán inkább útmutató, mivel a BMC arra tanít, hogy hogyan hangolódhatunk rá, hogyan vehetjük fel a kapcsolatot és kommunikálhatunk testünk különböző részeivel a mozgáson és az érintésen keresztül, és hogy ennek milyen hatása van az egyes szervekre, szervrendszerekre, a mozgásunkra, egész személyiségünkre.

     

    Nem egyszer vettem már észre egy élettörténetben, hogy hol rejlenek benne azok a kiindulópontok, amelyek magukban hordozták egy kezdettől rendkívüli felfedezéseket sejtető életút lehetőségeit. Szinte biztos voltam abban, hogy Bonnie életében is megtalálhatók ezek a korai élmények, tapasztalatok, benyomások. Nem csalódtam...

     

    - Már akkor táncoltam, amikor édesanyám várt engem, mert ő mindig táncolt, tehát fogantatásomtól kezdve élvezhettem a különleges mozgását. Szüleim a híres Barnum vándorcirkusznál dolgoztak, édesanyám táncosnő és műlovarnő volt. De rendkívül meghatározó élményt jelentett számomra a cirkusz, ahol lényegében éltünk. Más gyerekek mindenféle dolgokról fantáziáltak, az én álmaimban mindig egy ház és egy autó jelent meg, tehát én mindennapi dolgokról álmodoztam, mert az én világomban az volt valóság, hogy valaki egy kristálygömbön az ujján fejjel lefelé egyensúlyoz... Az én világomban a furcsaság volt a hétköznapi. A legkülönbözőbb emberek vettek körül, az erőművész és a guminő, a törpe és az állatidomár, és mindezek a különbözőségek normálisnak számítottak a világomban. Az apukám, mielőtt megszülettem, először pattogatott kukoricát árult és utána pedig jegyárus volt. Amikor kicsi voltam, segítettem neki jegyet árusítani. "„Jöjjenek a gyerekek! Itt a világ legnagyszerűbb cirkuszi műsora!" - ez volt a mantrám olyankor. A cirkusz évente hat hónapig utazott, a Madison Square Gardenből indultunk májusban, és mindig Floridában zárultak az előadások novemberben. A cirkuszban nagy hatással volt rám egy szomorú bohóc, aki a színpadon mindig káposztát evett. Emlékszem, ötéves lehettem, egy előadáson egyszer éppen elöl ültem, odajött hozzám és adott nekem is káposztát. Azt éreztem, hogy ez a bohóc megérti az én mélységes szomorúságomat. Merthogy mélységes szomorúságban éltem. Tudtam, hogy ismer engem, és megérti a szomorúságomat, mert ugyanazt a bánatot hordoztuk a szívünkben. Csodálatos lélek volt, egyúttal tökéletes pszichoterapeuta… Én is láttam benne a szomorúságot. Nem féltem tőle. A mai napig gyakran eszembe jut, tisztán emlékszem rá. Egy másik férfinak a cirkuszban volt egy gorillája, úgy hívták, hogy Gargantua, és mindig tudtam, hogy nem érzi jól magát a kicsi ketrecben. Volt egy felesége egy másik ketrecben, Todo, gyakran beszélgettem velük, de nem szavakkal, mert későn kezdtem beszélni. Édesanyámnak mindig azt mondták, hogy visszamaradott vagyok a fejlődésben, de ő sosem hitte el. Nehezen születtem, fogóval segítettek világra, végig is sírtam életem első évét, háromszor majdnem meghaltam. Négyéves koromban fertőző gyermekbénulást kaptam, nem lett volna szabad otthon tartani, de édesanyám a rendkívül szigorú szabályokkal szembeszállva nem vitt kórházba, hanem otthon bújtatott, hónapokig nem mozoghattam, míg hogy, hogy nem, felgyógyultam. Ezután nem sokkal tánciskolába küldött édesanyám, így egész gyermek- és ifjúkoromat végigtáncoltam. Tízéves koromban eltörtem a jobb karomat és két évig nem tudtam használni, csak a bal kezemet, és így kimaradtam a cirkuszból. Lehet, hogy más fordulatot vesz az életem, ha ez nem így történik. Ekkortól egy másik családdal éltem, amíg szüleim utaztak, és így azt is megtudtam, milyen vendégnek, befogadottnak lenni valahol. Folyton csendben kellett lennem, de ha egy felnőtt bejött, fel kellett állnom. Nagyon jó megfigyelővé váltam.

     

     

    - Mindez segített abban is, hogy rátaláljon a hivatására?

     

    - Tizenhat évesen egy gimnáziumi önkéntes programban azt a feladatot választottam, hogy sérült gyerekeket táncolni tanítsak. Érdekelt a tánc, mint terápia, és amikor kiderült, hogy nincs olyan foglalkozás, hogy táncterapeuta, úgy döntöttem, akkor is olyan hivatást választok, amiben együtt van a terápia, a másoknak való segítés és a kreativitás. Nem sokkal később a tévében láttam egy filmet a foglalkoztató terapeutákról. Ennek a foglalkozásnak az eredete az első világháborúba nyúlik vissza, amikor a sebesült katonákat úgy gyógyították, hogy ahelyett, hogy tornagyakorlatokat végeztettek volna velük, értelmes, az elmét is foglalkoztató elfoglaltságot adtak nekik. Arra is figyeltek, hogy mit szeretnének végezni a betegek, ezért volt, aki kertészkedett, más az állatokkal foglalkozott, de a legtöbben festettek, kerámiáztak. Vagyis egy korai "testtudati" munka volt, a pusztán a testtel való foglalkozás helyett. Én is ezt a foglalkozást választottam, éreztem, hogy ezzel van dolgom, az egyetemen ezt tanultam. Amikor 1963-ban végeztem és foglalkoztató terapeutai diplomát szereztem az Ohiói Állami Egyetemen, az egyetem kórházán kezdtem el dolgozni a rehabilitáción. Tíz évig dolgoztam különböző kórházakban, ahol valahogy mindig összeütközésbe kerültem az ott érvényes merev szabályokkal. Mint foglalkoztató terapeuta például csak a betegek felső végtagjaival dolgozhattam, sőt volt olyan is, hogy egy beteg lebénult jobb karjával nem is foglalkozhattam, nehogy „hiú reményeket ébresszek benne” az esetleges gyógyulással kapcsolatban. De mégis dolgoztam vele, és ma is ugyanezt tenném, merthogy mindig is az intuícióimat követtem. Nem gondolkoztam, hogy mit csináljak, hanem csak tettem, amit tennem kellett. Az egyetemi kórházban gerincsérültekkel is dolgoztam. Egyszer járni segítettem egy agyvérzéses betegnek, akkor el is bocsátottak, mert túlléptem a hatásköröm.

     

    - Ez volt tehát az a szakasz az életében, amikor falakba ütközött, szembesült a nehézségekkel...

     

    - Igen, s rá kellett jönnöm, hogy ugyan szeretem a munkám, mégis boldogtalan vagyok, mert valami hiányzik: a tánc. Ezért újra elkezdtem táncot tanulni. Akkor hallottam Marion Chace-ről, a táncterápia egyik megalkotójáról, akihez rögtön el is mentem tanulni. Azután azt terveztem, hogy elmegyek Indiába a Tagore Intézetbe. Az úton odafelé megálltam volna Libanonban, hogy a palesztin menekültek között dolgozzam. De épp akkor egy hét leforgása alatt hárman mondták nekem, hogy van valami bennem, ami emlékeztet Erick Hawkinsra. Erick Hawkins táncos és koreográfus volt, a modern tánc egyik atyja. Felhívtam New Yorkban, mondta, hogy szívesen lát az épp induló iskolájába, ahová azután felvételt is nyertem, s így lemondtam a libanoni és indiai útról. Azt hittem, be kell utaznom a világot, hogy megtaláljam a mesterem, de végül New Yorkban leltem rá. Amikor Erick nyári kurzusa után visszamentem a kórházba, két velem egykorú nővel kezdtem dolgozni, akik nem tudtak járni. Megkérdeztem, hogy dolgozhatnék-e velük mindennap azokkal az új technikákkal, amiket a tánckurzuson tanultam. Egy hónap múlva az első nő életében először tíz lépést meg tudott tenni. A főnököm, doktor Johnson felfigyelt arra, hogy a betegeim gyorsabban és teljesebben gyógyulnak. Arra biztatott, hogy próbáljam tudatosítani, mit teszek voltaképpen, milyen technikával érem el azt például, hogy egy olyan nő, aki nem tudta felemelni a születésétől fogva rövidebb egyik karját, az egy hónap terápia után nemcsak, hogy képes volt erre, de idővel a karja ugyanolyan hosszú lett, mint a másik! Ezt látván a tapasztalt orvos vállalta volna, hogy együtt dolgozik velem, a fiatal, kezdő terapeutával, de én úgy éreztem, hogy még tanulnom kell. Tudtam, hogy nem vagyok csodadoktor, és úgy döntöttem, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy megértsem és átadhatóvá tegyem az általam megérzett vagy megtalált elveket és összefüggéseket.

     

    - Akkor az még nagyon szokatlan kísérlet lehetett, hogy a táncot és a belőle nyert tapasztalatait alkalmazta a terápiás folyamatban...

     

    - Ez hatvanötben történt, amikor még valóban nem volt általános a táncot a gyógyítással ötvözni. Mivel nemcsak gyógyítottam, hanem egyetemi éveim alatt és később is aktívan táncoltam, alapvetően máshogy szemléltem és érzékeltem a mozgásokat. A hagyományos anatómiaoktatás élettelen, mozdulatlan testeket tanulmányoz. Én a testemet belülről ismertem, ami egy egészen más terápiás hozzáállást eredményezett. Éreztem, hogy a testtel élőben, mozgásban kell ismerkedni, és útjaim olyan szakemberekhez vezettek el, akik így vagy úgy szintén ilyen elvek alapján dolgoztak. Mert ha valakinek adott az útja, akkor megteremtődik annak a lehetősége, hogy járjon is rajta. Két évvel később találkoztam egy indiai jógival, akinek felajánlottam a lakásomat, hogy tartsa ott a kurzusait. Akkor engem még nem nagyon érdekelt a jóga, és mivel táncoltam, nem is jelentett semmiféle kihívást, hogy felvegyem a jógatesthelyzeteket. Ám azt észrevettem, hogy amikor gyakoroltam, több energiám lett. Két évvel később, amikor már minden csontot és izmot végigtanultam, a belső szervekről szerettem volna immár minél több mindent tudni. Mivel sokat improvizáltam, tudtam már, milyen belelélegezni egy szervbe, belehangicsálni, belőle mozogni, és meg tudtam mozdítani a szervet, és azt is megnézhettem, milyen ászanát teremt az a szerv. Tartottam akkoriban egy hétvégi workshopot a szervekről, volt egy plusznap és elhatároztam, hogy a mirigyekre fogok figyelni. Meglepően más minőséget tapasztaltam meg! Akkor jöttem rá igazából, hogy bár engem nem igazán érdekelt a jógi, aki ott lakott nálam, de nagyon fontosat kaptam tőle. És akkor szépen sorban jöttek a kérdések, hogy mi a helyzet az idegrendszerrel, a reflexekkel és a test folyadékaival? Fokozatosan elkezdtem a test minden rendszerét feltérképezni egészen a sejtekig, sejtalkotókig, DNS-ig. A felfedezőút, vagyis a test rendszereinek és működési folyamatainak feltérképezése és olyan módszerek kidolgozása, amelyek segítségével ezek mindenki számára megtapasztalhatók, megérezhetők és rendkívül finoman befolyásolhatók, ma is folyik.

     

     

    - Ami meglepő lehet, az az, hogy olyan mirigyekre is figyelnek, amiket a nyugati orvoslás - azt kell mondjam, egyelőre - nem ismer el belső elválasztású mirigyként. Ebből a szempontból a mirigyek különösen érdekes csoport, mert nagyon szépen illusztrálja azt, hogy Önt milyen finom intuíciók vezetik.

     

    - A mirigyekkel való munka során elkezdtem érezni magamban és felfedezni másokban egy mirigyet a tobozmirigy és az agyalapi mirigy között húzódó képzeletbeli egyenes félútján. Amikor ráhangolódtunk erre a mirigyre, azt éreztük, hogy a jelen, a múlt és a jövő itt összeolvad. A most, a mindig és a soha találkozott itt bennünk. Az Érzékelés Kapuőrének neveztem el, és bár nem tudtuk, hogy mi ez, beillesztettük a rendszerbe, mert mirigyes minőséget mutatott. Azután ahogy szoktam, tovább folytattam magamban a felfedezést, de valahogy nem néztem utána, hogy mi is lehet ez a hely. Néhány hónappal később valaki küldött nekem egy Scientific Americant. Véletlenül éppen volt benne egy olyan cikk, ami az agy ópiátreceptorairól szólt és illusztrációként egy gyönyörű kép szerepelt a limbikus rendszerről, aminek a közepén ott volt a bimbós test, de erről nem tett említést a cikk. Nem sokkal később egy cikket olvastam Az Ember temploma, az ókori Egyiptom titkai című könyvről. Itt láttam egy képet, amelyen a luxori templom déli részének alaprajza rá volt vetítve az emberi agy keresztmetszetére, hogy bemutassa a helyiségek és az agyi struktúrák megfeleltethetőségét. A bimbós test helyén is volt egy kamra. Egy-két évvel később egy Ezoterikus gyógyítás című könyvben fedeztem fel megint egy rajzon, de soha senki nem ír róla. Lehet ott valami olyan igazság, ami nem kimondható...

     

    - Body-Mind Centeringnek nevezte el ezt a módszert, amit felfedezett. Honnan a név?

     

    - A BMC olyan megközelítés, ami mindig is létezett, nekem csak újra elő kellett hívnom testünk eleve meglévő tudatosságából. A név úgy született, hogy olvastam egy csodálatos könyvet a hatvanas években, aminek az volt a címe, hogy Centering, vagyis Központosítás, Középpontba térés. Egy keramikusról szólt, és eszembe jutott, hogy ez az, erről van szó: body centering, vagyis test-központosítás, de mivel nemcsak testről van szó, hanem az elme is ott van, a body mellé tettem a mind, azaz elme szót is - addig ezt senki nem kapcsolta össze.

     

    - Hogyan definiálná a Body-Mind Centeringet?

     

    - Sokféleképpen lehet definiálni. A BMC saját élményünkről szól, arról, hogyan tudatosítjuk magunkban az adott pillanat élményeit, tapasztalatait. A BMC a test és a tudat egységének megélése akár a test, akár a tudat felől közelítve. A táncból jött a BMC, abból, hogy a táncban hogyan adunk formát valaminek, hogyan fejezzük ki legbenső énünket, hogyan mutatjuk meg egy másik embernek. Gyakorlati szempontból azt mondhatjuk, a BMC anatómiai, fiziológiai, pszichológiai és fejlődéstani rátekintés a test-tudat egységére. A molekulákig, a sejtmagig le tudunk menni, a vérbe, a csontba, az idegrendszerbe. A testet felépítő összes rendszerrel dolgozunk és ez egy különlegessége a BMC-nek, tudtommal semelyik más módszer nem fordít külön-külön ilyen nagy figyelmet a csontokra, izmokra, ízületi szalagokra, szervekre, mirigyekre, a test folyadékaira.

     

    - Hogyan használja ezt a megközelítést egy gyógyító folyamatban?

     

    - Ráteszem valakire a kezem, és úgy tűnhet, hogy nem csinálok semmit. Csak megérkezem. Először tudnunk kell, hogy hol vagyunk. Én én vagyok, te te vagy, de van kettőnk között egy energiaáramlás. Meg kell éreznem, hogy mi az, ami éppen most van, mert ha nem tudom, mi az, akkor útjába kerülök a folyamatnak. Csak várok és egy olyan jelenléttel vagyok ott, amit sejtlégzésnek hívunk. Semlegesítem a múltat, és ami ilyenkor történni szokott, az, hogy nagyon finom mozgások indulnak el, amit követek, de mivel van most már közel ötvenévnyi tapasztalatom, könnyen felismerek dolgokat. Mindenképpen a testi szintű megélésből indul ki a munka. Tehát ha a csontoddal szeretnék dolgozni, a kiindulópont mindig a saját csontom érzékelése, ha az izmokkal szeretnék dolgozni, az én izmaim tudatosításából indulok, hogy ugyanarra a hullámhosszra kerüljünk, együtt rezonáljunk, rezegjünk. Ez az, amit meg tudunk tanítani, de nagy része intuíción alapszik. A tudatos légzésfigyelés híd lehet a tudatos és nem tudatos folyamatok között. Ennek az összpontosított befelé figyelésnek a segítségével megérezhetjük, hogy hol és milyen állapotban van az adott szerv, és elindíthatunk olyan változásokat, amik felszabadítják a szervben bennrekedt energiát. A BMC sokféleképpen nyújthat ehhez segítséget. A szomatizáció során belülről érzékeljük a mozgásban lévő testet és a maga valóságában tapasztaljuk meg. Ebben az élményben a test és a tudat egybeforr, nem választható el egymástól. A szomatizáció tulajdonképpen egy imaginációs gyakorlat, de amint a neve is mutatja, itt nem a képeken, hanem testérzetek megtapasztalásán van a hangsúly. Ez egy a test belsejében tett utazás, és ilyenkor a szerveknek éppen azt a "képességét" használjuk fel, hogy olyan érzékenyen reagálnak, hogy "bemozdulnak" minden tudatos gondolatunkra és tudattalan érzésünkre. Minden szervnek megvan továbbá a maga hangmagassága, rezgése és felhangja, a hangokon keresztül a szervek rezgésbe jönnek és stimulálni lehet őket. Utána ahogy ráhangolódunk és megérezzük a szervek belső mozgását, ritmusát, ezt fokozatosan kiterjeszthetjük az egész testre és nagymozgásokat is indíthatunk egy-egy szervből. Csak engednünk kell, hogy a testünk átvegye a szervből induló mozdulatot.

     


     

    - 1973-ban alapította meg a The School for Body-Mind Centeringet New Yorkban. Ugye ez nem egy hagyományos értelemben vett iskola?

     

    - Nem, hanem inkább egy műhely, ahol néhányan, lelkes táncosok, terapeuták éveken keresztül tanulmányoztuk az anatómiát, a saját és mások testét és mozgását, és az együttes felfedezések eredménye lett azután az a "tantananyag", amit a későbbiekben meginduló igazi képzésekben használtunk. Ebben az iskolában mi voltunk a tananyag, a testünk és a tudatunk a felfedezendő terület és a felfedező. A kognitív tanulás mellett mindig ott van a tapasztalati, az egyéni élmény, amiből aztán a közös tanulságok vonhatóak le és az egyetemes kategóriák állíthatóak fel. Ugyan a nyugati orvoslás "térképeit", az anatómia és élettani atlaszokat, tankönyveket és terminológiáját is használtuk, a megközelítésben érezhető a keleti technikák hatása, a jóga szervfigyelése, a meditáció kifinomult összpontosító technikái, a légzés és hangadás fontossága.

     

    - Kik vesznek rendszerint részt ezeken a két-három éves kurzusokon?

     

    - Eleinte csak táncosok jöttek, és akkor még a bodywork, testmunka szó sem volt ismeretes, masszázsnak hívtam, azt mondtam, masszírozok, mert azzal mindenki tudott kezdeni valamit. A mai napig sok táncos vesz részt a képzésben, néha zenészek, képzőművészek is jelentkeznek, manapság sok testterápiával foglalkozó szakember, orvos, pszichoterapeuta, foglalkoztató terapeuta érkezik, a jógakurzuson pedig sok a volt táncos, aki ma jógázik.

     

    - Csodák között nőtt fel, sok csoda veszi körül ma is. Mi volt a legnagyobb csoda eddig az életében, amit a BMC felfedezésének köszönhet?

     

    - Az, amikor egy egyéves kisfiút kezeltem, akit a bébiszittere leejtett és megállt a kicsi egyik lába a fejlődésben. Ebben a folyamatban is felvettem a kapcsolatot a csonttal. Dolgoztam vele, és a láb, a csont elkezdett újra nőni. Megtanítottuk nőni a csontokat, tehát nagyon gyakorlati lépéseket tettünk, de attól az egész még egy csoda. A BMC egy véget nem érő felfedezőút az élő és örökkön változó test birodalmában. A felfedező a tudat, gondolataink, érzéseink, szellemünk, lelkünk, s az út során megértjük, hogy mindezek hogyan találnak kifejeződési formát a testben, a mozgásban.

    Csörgő Zoltán
    XII. évfolyam 11. szám

    Címkék: Bonnie Bainbridge Cohen

      Aktuális lapszámunk:
      2020. február

      A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.