Arcképcsarnok

Tojásba álmodja a szépséget

A tojásfestő számára a húsvéthétfő a szeretet és a boldogság támadása

    Az ország „nyuszija”, a tojásdíszítés királynője – e szavakkal méltatják Zsigóné Kati népi iparművész munkásságát, aki a világon egyedülálló alkotásokat hoz létre különböző tojásokból, 12-féle technikát alkalmazva. Ám a tojások, az általa festett képek, falak, edények, vázák, fakazettás mennyezetek, bútorok, a hímzett terítők és blúzok mindegyikénél érdekesebb az az asszony, aki nem csak munkáiban, hanem életében is harmóniát teremt.


     

    Zsigóné Katinak már a háza sem mindennapos: a Kecskemét kertvárosában lévő portának a kocsibeállóját is festett virágok díszítik, a bejárón szimbolikus jelentéssel bíró pávarajz, a tornácon szemet gyönyörködtető színes pingálás. De a csoda még bent vár.

     

    Izmos, magas férfiember kísér be: róla Kati azt írja honlapján, ő a mindene, a boldogsága. Harmincnégy éve házasok, és még mindig szerelmesen néznek egymásra. Kati hímzett tulipános mellényben, színes, népművészeti motívumokkal díszített nadrágban vár, kézfogása meleg, határozott, mosolya őszinte, sugárzó. Saját sütésű, teljes kiőrlésű lisztből és maga főzte lekvárból készült süteménnyel kínál, és bátornak nevez, amikor kézbe veszem az asztalon lévő hatalmas, hófehér csipkés tojást.

     

    – Ezt még nem látta senki, nemrég készült el – mondja Kati a leheletfinom, könnyű, csipkés metszett strucctojásról. A mívesen kidolgozott darab igen értékes, kevés lenne a havi fizetésem rá, ha összetörném, úgyhogy óvatosan le is teszem. Egy másik tálban kacsatojások sorakoznak, színesre festettek, csipkézettek, vésettek és viaszoltak, természet és ember káprázatos közös alkotásai. Zsigóné Kati 12-féle technikával közel 300 fajta tojást készít, sok közülük a világon egyedülálló. Nem véletlen, hogy amikor a világ öt legjobb tojásfestőjét másfél évvel ezelőtt meghívták Dubaiba, az egyik – Európából az egyetlen – e kis ház lakója volt.

     

    – A tojásdíszítés királynőjének neveztek, és úgy is bántak velem – mosolyog Kati. – Patkoltam tojást arannyal, és mindenki velem akart fényképezkedni. Kérték, hogy maradjak, hívtak dolgozni Miamiba, de nem mentünk. Külföldön milliárdos lehetnék, de mi itt érezzük jól magunkat – néz bólogató férjére. – Mi pénzért nem vehető igaz értékeket gyűjtünk, és igyekszünk az élet minden pillanatát szépen megélni.

     

    A lakásba beljebb lépve láthatok néhány igazi értéket: Kati nem csak tojásokat díszít, hanem mindent a környezetében. A legbelső szobát fakazettás mennyezet díszíti, minden kazetta más-más mintájú, de az egész mégis egységes. Ez afféle bemutatóterem is, miközben egyúttal a házaspár kedves zuga: otthonos és meghitt, de ha valaki népművészeti kazettás mennyezetre vágyik, innen választhat mintát és kidolgozási technikát.

     

    – Sajnos a magyarok közül azok, akik megengedhetnék maguknak, hogy ilyennel díszítsék otthonukat, inkább hipermodern dolgokat akarnak; jobbára külföldiek érdeklődnek a magyar népművészet iránt. Pedig egy ilyen mennyezet évszázadokon át fennmarad, generációk gyönyörködhetnek benne – magyarázza Kati.

     

    A kazetták egyikén-másikán festmény helyett szöveg van: a ház asszonyának hitvallása az életről, idézetek és saját versek. S fénykép egy nagyon idős asszonyról.

     

    – Az édesanyám – mutatja be Kati. – Novemberben hagyott itt bennünket, 95 évesen.

     

    Szépen halt meg, méltósággal, a lányom és én fogtuk a kezét. Mindent megtettünk érte életében, de azt nem engedtem, hogy egy-két hét vegetálásért megkínozzák: akkor ment el, amikor itt volt az ideje. Azt csak később tudom meg, milyen nehéz gyerekkora volt Katinak: nagy szegénységben, a szeretetet nélkülözve nőtt fel.

     

    – Korán menedékem lett a könyv, az irodalom. Egy füzetbe kiírtam, ha valami bölcsességet találtam, s ez szokásommá vált, ma is van ilyen füzetem. Így a legjobbaktól tanultam – mosolyog.

     

    – Sosem azt nézem, mit kapok, hanem hogy mit adhatok, s így nem ér csalódás.

     

    A nappaliban festett vázák, képek, tányérok, mind a háziasszony munkái. A népművészet jól megfér a háziakat szolgáló modern berendezési tárgyakkal: a nagy képernyős televízióval („Imádom a „természetfilmeket”, mondja Kati), az edzőpaddal (s mindjárt meg is mutatja, hogyan szokta használni), a tiszta hangzású zenével („Néha táncra perdülünk az urammal itthon, imádok táncolni”, ad ízelítőt a tánczenéből) és az egészséget szolgáló különböző eszközökkel.

     

    - A népi gyógymód és a természetes kúrák híve vagyok, a gyógyszert nem ismerjük – mutatja Kati a kincseit. – Szaunánk is van és több fitneszgépünk, de nem dísznek vagy úri dicsekvésnek, hanem rendszeres használatban. A konyhában gyógyteák sorakoznak, mikor mire van szükség. Magunk termeljük a kert kincseit, lábasjószágot nevelünk, szívesebben esszük azt, amiről tudjuk, hogyan került az asztalunkra. Testnek és léleknek egyaránt meg kell adni azt, amire szüksége van.

     

    Ezzel a gondolattal aztán vissza is ülünk a sütemény mellé az asztalhoz, ami szintén magán viseli a ház asszonyának keze nyomát: merthogy Kati bútorokat is pingál, gyönyörű népművészeti motívumokkal, s hozzá a székek mintha egy tájház háromszáz éves felújított bútorai lennének. S valahogy az egész olyan megnyugtató, mintha legjobb pillanatában állt volna meg az idő, úgy érzi a vendég: hazaérkezett.

     


    – Kézzelfogható dolgokat akarok magam után hagyni – szólal meg hirtelen Kati, látva, hogy belefeledkezem munkáiba. – Olyasmit, ami hasznos. Szeretném tudni, hogy nem éltem hiába. Szeretnék az embereknek adni valami jót, valami szépet. Az lenne a jó, ha a népművészet a lakásainkban együtt élne velünk, ha tanítanák az iskolákban. Sokan nem is tudják, milyen hihetetlen felhalmozott tudás és szépség birtokában vagyunk itt, a Kárpát-medencében. Ha nem tudjuk, honnan jöttünk, azt sem tudhatjuk, hová tartunk. Népművészetünk, hagyományaink megőrzése ezért olyan fontos. Meg azért, mert szemet gyönyörködtető, mert öröm forrása.

     

    De most már az érdekel, hogyan lesz egy üzletvezetőből – mert Kati jó húsz évvel ezelőtt is az volt még – népi iparművész. Hogyan kezdődött ez a sikertörténet?

     

    – A férjem az, aki megvalósította az én álmaimat – tesz furcsa kijelentést. S valóban, a férje ötlete volt, hogy a lakásfelújítás után a tükör és a mennyezet között maradt üres részt Kati fesse ki, hiszen annyira szereti a virágokat a falon!
    – Csodálkoztam az ötletén, de a gondolat nem hagyott nyugodni – emlékszik Kati. – Aztán este, elalvás előtt elgondoltam, milyen legyen, és másnap megcsináltam.

     

    Meg akarta tanulni a kalocsai mintákat, így hát elemózsiát pakolt egy hátizsákba, felült a vonatra, és Kalocsán kérdezősködni kezdett, ki a legjobb pingálóasszony. Mindenki egy idős nénit nevezett meg, el is irányították a házához Szakmáron. Csakhogy a néni azt mondta, neki nincs ideje tanítgatni senkit, hagyják őt békében.

     

    – Minden praktikát bevetettem, hogy megnyerjem az ügyemnek, könyörögtem, de hajthatatlan volt – emlékszik Kati. – Be se engedett a házba. Belefáradva a próbálkozásba, leültem a kerítésre eszegetni, mert már igen éhes voltam. Még mindig ott üldögéltem, amikor legközelebb kijött, és ahogyan odapillantott, egy hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam a munkám, széttekertem és megmutattam neki.

     

    Ezzel megtört a jég: a néni azt mondta, ilyen tehetséget még sosem látott, s betessékelte a kitartó Katit, aki ott is, más forrásokból is magába szívta a népművészetet, és azt saját személyiségét hozzátéve számos műfajban adja vissza. Azóta írt három könyvet, szerepelt számos tévéműsorban, munkáját az egész világon nagyra tartják, de a legtöbben húsvétkor keresik fel.

     

    – Bár a festett vagy más technikákkal díszített tojás az év bármely napján értékes és szép ajándék, különösen kötődik a húsvéthoz és a locsolkodás hagyományához. Én húsvéthétfőn minden férfit elvárok, mindenkit saját sütésű pogácsámmal kínálok, és bármennyi vendégem van, mindegyiknek a szemébe nézek. Számomra az év minden napja ünnep, mert úgy élem meg. Mert szeretni, jónak lenni egymáshoz nem csak ünnepnapon kell. A húsvét magasztos ünnepe mégis duplán lehetőséget kínál ahhoz, hogy a szeretetemet és a boldogságomat megosszam másokkal, mindazokkal, akik kérnek belőle. Mert fontos számomra a munkám és a művészetem, és öröm, ha megmutathatom, de sokkal fontosabb, hogy jó ember legyek, mint hogy nagy művész.

     

    Segít a pároknak

    A jó házasság titka, hogy a férj a feleségét valósítsa meg, a feleség meg az urát – vélekedik Zsigóné Kati, aki saját házasságában szerzett tapasztalatait szívesen megosztja másokkal, és segít a bajba került pároknak.

     

    – Szomorúan látom, hogy nem tudnak élni az emberek, pedig az élet csodálatos ajándék – mondja Kati. – Miközben magukkal törődnek, elfelejtik, hogy a boldogság forrása a másik, nem mi magunk. Én nőnapra nem kapok virágot, ajándékot, mert kaphatok az év bármely napján. A férjem az év minden egyes percében nőként kezel. S én finomakat főzök neki, mosolygok rá, amikor hazatér, és mindig azon gondolkodom, mivel szerezhetnék neki örömöt. Hozzáteszem: nem veszünk egymásnak semmit még karácsonykor sem, nem pénzért vásárolható dolgokkal lepjük meg egymást. Hozzásegítjük a másikat ahhoz, amit szeretne, figyelünk arra, amit a másik akar, és nem akarjuk jobban tudni helyette, hogy neki mi a jó. A férjemmel harmincnégy esztendeje vagyunk házasok, és a kapcsolatunk azóta is napról napra mélyül, gazdagodik. Én nélküle nem lehetnék az, aki vagyok, és ő sem lett volna nélkülem az, aki. Ezt nevezem én szerelemnek.

    Zimber Szilvia
    XVII. évfolyam 4. szám

    Címkék: tojásfestés, Zsigóné KAti

      Aktuális lapszámunk:
      2020. augusztus

      A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.