Arcképcsarnok

Tunyogi Henriett - Tánc az élet varázsáért

Beszélgetés Tunyogi Henriett táncművésznővel

Tunyogi Henriett, a fiatal és gyönyörű táncművész áttetsző jelenség. Nem vékonyságára, balettművészi adottságaira gondolok, hanem finomságára, ég felé tárulkozására. Arra, ahogy átjárja a fény. És ez olyan letisztultságot eredményez szavainak is, hogy igazi örömmé, ihlető találkozássá változik beszélgetésünk.


 

– Mindig is nagyon vonzott a művészet, tízéves koromig főképp a színészet és az éneklés – kezd mesélni, és én örülök, hogy a gyermekkoránál kezdi, hátha itt rejlik a titok.

 

– A táncra nem is gondoltam, azután egy nap édesanyám mondta, hogy felvételi van az Állami Balettintézetben, próbáljuk meg! Amikor beléptem a tükrös terembe, rögtön tudtam, hogy ez lesz az életem. Amikor megszólalt a zene és meg kellett mozdulni, még eleinte ügyetlenül és nem ismerve a tánclépéseket, de mégis átvitt egy másik dimenzióba a zene. Azóta is legfőképpen azért szeretek táncolni, mert szeretem megélni és kifejezni az emberi érzelmek legszélesebb skáláját a zenén, a táncon keresztül. Persze ebben nagyon sok, napi négy-hat, olykor nyolcórás fizikai munka van, olyan munka, amelynek során milliméterről milliméterre teszem össze a testemet, hogy az plasztikus, harmonikus legyen. És van úgy, hogy a színpadon majd megfulladunk, alig kapunk levegőt, véresre töri a lábunkat a cipő, a közönség ebből semmit nem lát, amikor kijövünk, halálsápadtak és fáradtak vagyunk, de mégis, nagyon jólesik az a fajta megmérettetés és kihívás, hogy az ember leküzdheti a fizikai korlátait. Ott a színpadon csak azt érezzük, hogy csodás hatalmasakat ugrani és egy szereplőnek a bőrébe belebújni.

 

– Milyen élmény ez? Abban a pillanatban, amint a színpadra lépsz, eltűnik Tunyogi Henriett?

 

– Igen is, meg nem is. Eltűnök, mert nem az én életemet táncolom el, de másfelől nagyon is ott vagyok, mert az én egyéniségem az, amely megformálja a szerepet. Ha megnézünk egy darabot, lehet, hogy úgy jövünk ki az előadás után, hogy nem éreztünk semmit, és azután esetleg amikor újra megnézzük ugyanazt a darabot, bár a zene, a koreográfia is ugyanaz, de mégis katarzist érzek, sírok és átjár a legmélyebb öröm belül. Attól más, mert egy másik művész táncolja és van varázsa. A kérdés az, mi fontos neki, a mechanikusan végzett lépés, a technika, vagy az, hogy megélje, átélje ízig-vérig azt, amit éppen tesz? Ez egyfajta képesség, van, aki ezzel születik, ezt nem lehet megtanulni.

 

– Talán merész a kifejezés, de mégis, téged ismerve megkockáztatom: hogyan lehet transzcendens élményeket testen, táncon, művészeten keresztül kifejezni? Ez az a varázs, amit említettél?

 

– Igen. Amikor fellépünk a színpadra, még nem tudjuk, hogy meg fog-e történni vagy sem. Talán ez az a varázslat, amiért az ember képes rengeteg áldozatra az életében, nagyon sok kemény munkára s kitartásra, hogy amikor ott van a színpadon és megtörténik, az nemcsak a nézőnek katarzis, hanem az előadónak, a művésznek is. Én akkor úgy érzem, valamit tettem, valami olyan meg tudott történni, aminek nem álltam útjában, ami gazdagít. Nehéz ezt szavakba foglalni, ha úgy igyekszem leírni, hogy ez a teljességélmény, az is talán másoknak mást jelent, de mégis, mondhatom, hogy ezt keresem. Nemcsak a színpadon, hanem az élet bármely helyzetében ezt szeretném megélni. Életem a tánc, s amikor alkotok vagy előadok, olyan misztikus dimenziókba érek, melyeknek mágikus ereje van, s hatása képes megőrizni az emberek lelkének szépségét. Ebben a földi életemben az előadó-művészetet választottam arra, hogy az emberekhez szóljak. A sors ajtókat csukott be előttem és olyakat nyitott ki, amilyenekről nem is tudtam, hogy léteznek. Mivel a zárt ajtón nem érdemes dörömbölni, bátorságot vettem, és a nyitott ajtón keresztülmentem. Az út, ami ott várt, a legfontosabbat mutatta meg: minden pillanat lehetőséget ad arra, hogy gondolataink és cselekedeteink által megváltsuk önmagunkat.

 

Amikor megkérdezik tőlem, hogy mik a vágyaim, akkor azt szoktam mondani, hogy valójában nincs olyan célom, hogy el szeretnék táncolni még néhány szerepet. Volt ilyen jellegű célom, de megmutatta az élet, hogy nem ez a legfontosabb, hanem hogy belül szabadok legyünk, bármilyen helyzetben. Nekem ez az életcélom: elérni ezt a belső szabadságot. A tánc is egy eszköz, a házasság is egy eszköz, a barátok, a család is az, az élethelyzetek is azok, mert azokon keresztül kapok lehetőséget arra, hogy megmérettessem. Kérdés az, hogyan kezelünk egy helyzetet, hogyan reagálunk, együttérzők tudunk-e lenni és megérteni, hogy a másik mit miért tesz és én miért teszem éppen azt, amit. Ami legjobban vonz a művészet mellett, az maga az ember. Erős tükör, ha találkozunk valakivel, látjuk, hogy ő milyen, hogyan gondolkodik, mi neki a fontos. Láthatjuk magunkat őbenne Minden esemény az életben eszköz arra, hogy próbára legyek téve, és minden nehéz pillanat lehetőség, hogy meglássam, milyen erős vagyok és hol tartok a szellemi fejlődésben. A legnagyobb inspirációt az adja, ha látom, hogy az ember képes legyőzni saját korlátait. Nekem a művészet és a szeretet ereje az életemben az első két helyen van, s e kettő szorosan összefügg. Ha bátrak vagyunk és hiszünk a szeretet erejében, látni fogjuk, hogy van egy erő, ami mindenben és mindenkiben benne van, a piciny fűszáltól a világmindenségig. Ha elcsendesedünk és hallgatunk a szívünkre, akkor jön a benső hang és a helyes irány felé tudunk lépni. A helyes irányt pedig az emberség jelzi, valamint a szellemi érték.

 

 

– Mikor ismerted fel, hogy a szellemi megismerés a legfontosabb vágyad? Mi az, ami benned ezt előhozta, és milyen kapaszkodókat találtál utána?

 

– Tizennyolc éves lehettem, amikor tudatossá vált, hogy engem ez a szellemiség vonz a legjobban. Fel kellett ismernem, hogy minden rosszban van valami jó. A stresszből és lelki problémákból adódóan nagyon fájt a gerincem, és eljutottam valakihez, aki megkérdezte tőlem, hogy miben hiszek? Sok-sok perc gondolkodás után azt mondtam, hogy a szeretetben hiszek. És ez volt az a pont, amikor elindultam, kinyíltam, és elkezdtem olvasni és keresni azokat az embereket, lehetőségeket, hogy a szellemi világról, a számomra igazán fontos értékekről minél többet megtudjak. Amikor az ember teste beteg vagy a lelke boldogtalan, mindig azt jelzi, hogy a szellem, a lélek és a test nincs harmóniában, mert amikor egészségesek és boldogok vagyunk, akkor bennünk béke van. Azt tapasztalom, hogy vonzzuk magunkhoz azokat a könyveket, embereket, akiktől tanulhatunk és megismerhetjük az igazi értékeket. Így jött a jóga is. Londonban több mesterhez járok, többféle jógát tanulok, gyakorolok, attól függően, hogy éppen mire van szükségem. Ennek megfelelően ha napi nyolc órát táncolok, akkor biztos, hogy nem astanga jógát fogok gyakorolni, mert az az erő jógája és sok állógyakorlat van benne, hanem hatha jógát vagy sivananda jógát, mert arra van szüksége a szervezetemnek. Az állandó egyensúlykeresés nagyon meghatározó. Tizenkilenc éves korom óta meditálok is. Tizennégy évesen indult öntudatlanul, először csak igényem volt arra, hogy a fellépések előtt türelemre tegyek szert, hogy ne izguljak. Később elkezdtem tanulni is, hogyan érhetem el, hogy a saját gondolataim ne zavarjanak és csendet teremtsek az elmémben. Úgy hallgassam a csendet, hogy közben önmagam kerek egész voltát is tapasztalom, amiben nagyon nagy erő van, mert egy olyan forráshoz kerülünk vissza, amivel könnyen sikerül megoldani a kihívásokat. Az iskolában sok olyat nem tanulunk, amit pedig kellene, mint például saját magunk ismerete, hiszen sokszor nem tudjuk, hogy mit miért cselekszünk és miért vannak bizonyos reakcióink? Az erre való rálátás képességét kellene megnyitni és megvilágítani az emberekben, már az óvodában, majd az iskolában kellene tenni azért, hogy megtartsunk, megerősítsünk a gyermekekben bizonyos velük született képességeket, értékeket, és kihozzuk belőlük azt, ami bennük adottságként rejlik.

 

– A balett is nagyon finom testfigyelmet alakít ki, de miben különbözik ez attól, amit a jóga alakít ki?

 

– A jógával az a célunk, hogy elérjük a megvilágosodást, a teljes, legbensőbb lelki békét, míg a tánccal történeteket mesélünk el, Júliát, Makrancos Katát alakítjuk, vagy éppen csak kifejezzük magát a zenét. A tánc, a balett nem feltétlenül eredményez egészséges mozgást. A jóga, a jógalégzés visszaadja az ember testének a harmóniát. Mint balerina, az életem megkívánja, hogy figyelmesen, fegyelmezetten adjam meg a testemnek a szükséges erőforrásokat. Az egészséges táplálkozás nélkülözhetetlen, emellett a séta a természetben, a friss levegőn, az elegendő alvás nagyon fontos. A sok előadás és próba között „életmentő” egy-egy stresszoldó akupunktúrás kezelés, masszázs, a kínai gyógynövények alkalmazása. Ugyanilyen elkerülhetetlen feladat, hogy merjünk szembenézni magunkkal és kutatni, hogy kik is vagyunk valójában. Ha elkezdünk változni, és ha egyszer megtapasztaljuk ennek örömét, akkor utána keresni fogjuk. Nagyon fontos dologról olvastam nemrégiben Swami Rama egyik könyvében. A nem-kötődésről Amikor ezt magamévá próbálom tenni, az hosszú folyamat, mert nemcsak az emberekhez, hanem a rossz szokásokhoz, berögződésekhez, tulajdonságokhoz is kötődünk. Ezektől mind el kell válni, nem szabad kötődnünk. Ha ezt gyakoroljuk bizonyos élethelyzetekben, akkor rengeteg energiánk szabadul fel és azt érezzük, hogy minden könnyű és egyszerű, annak ellenére, hogy megőrült körülöttünk a világ és állandóan helyzeteket kell megoldanunk.

 

 

– Ezt a nem-kötődést gyakorolhattad már akkor is, amikor miután hosszú éveket töltöttél a Magyar Állami Operaházban és a Lipcsei Operaházban, egyszer csak úgy döntöttél, hogy inkább egyéni produkciókon dolgozol koreográfusokkal, olyanokkal, akik rád gondolnak, akik megálmodnak és szeretnének színpadra állítani veled egy darabot… Már sokat beszéltünk a célokról, de most más szavakkal kérdezném. A sors gyönyörű ajándékokat tartogatott számodra, de mit szeretnél még, hogy adjon, és van-e sejtésed, mi minden áll még előtted?

 

– Annyira nyitott vagyok, hogy nem is gondolkodom ezen Nagyon vonz a filmezés, a színészi munka, különösen azóta, mióta Bubik István és Huszárik Kata mellett táncoltam Hartung Sándor festőművész Igézet című filmjében. Nagyon kívánom magamnak, hogy minél több zseniális emberrel, íróval, költővel, festővel, zenésszel találkozzam, mert ez inspirációt jelent számomra. Vágyom egy iskolára, ahol majd átadhatom mindazt a szakmai tapasztalatot, tudást, értéket, amit fontosnak tartok. De olyan iskolát szeretnék, ahol lehetőség nyílik arra, hogy a gyermekek megőrizzék felnőttként is a gyermeki nyitottságot, őszinteséget, mert ez megválthatná a világot. Olyan iskolára lenne szükség, ahol a gyermekek jógát, meditációt is tanulhatnak, s ahol ugyanakkor úgy tekintik őket, mint útitársakat az életben. Ahol irányítják őket és mégis hagyják, hogy megtegyék a saját lépéseiket és abból tanuljanak. Én is így jártam az utamat. Ez az élet sok szépet adott, de sok nehézséget is. Mindig megvolt ez a két véglet az életemben. A nagyon-nagyon nehéz feladatok után rendszerint egyszer csak jött valami, ami olyan volt, hogy már azért megérte, hogy megszülettem. Nekem ez az életmintám: a nagyon nehéz helyzetek és a gyönyörűségek. Szerintem csupa ilyesmi fog még jönni. A legfontosabb persze a találkozásunk Tamással…

 

Bár láttatni tudnám azt az örömöt, ami Henriett arcán most megjelent. Vásáry Tamás világhírű zongoraművésszel való nagy, életre szóló találkozása és ennek nyomán a házassága igazi sorszerű élmény, egyúttal példa az élet nagy titkairól és tanításairól – nekünk is.

 

– Látó emberek azt mondják, hogy egy lélek vagy látótársak vagyunk. Amikor találkoztunk, az olyan erős pillanat volt, hogy el se tudtuk egymást engedni. Előtte nem ismertük egymást. Hat évvel ezelőtt a Zeneakadémián bemutattak minket egymásnak, és megállt az idő. Mi egyek voltunk abban a pillanatban, nem is beszélgettünk, csend volt, és abban a csendben mindent elmondtunk egymásnak és újra köszöntöttük egymást. „De jó, hogy újra látlak!” – mind a kettőnknek ez volt az érzése. Tamás azt mondja, hogy a szerelem nem elkezdődik, hanem folytatódik. Egymás között mondjuk néha, hogy milyen furcsa, hogy nem furcsa az, hogy mi ismertük egymást annak ellenére, hogy nem is beszélgettünk még. Az első találkozásunk után két nappal Tamás megkérte a kezemet, én igent mondtam, azután Washingtonba repültem táncolni, majd hazajöttem és összeházasodtunk, anélkül, hogy ebben az életben bármit is megtapasztaltunk volna egymásról.

 

 

 

– Hogyan tudod megfogalmazni az ebben az egymásra találásban rejlő feladatot?

 

– Közöttünk negyvenegy év a korkülönbség, ami a mai társadalomban nagyon nagynak számít. Azon gondolkodtam, miért választottuk ezt így, és talán ez azért van, mert az emberek számára ez azt üzenheti, hogy kortól függetlenül lehetünk valakinek a valódi társa. Ha valamilyen csoda folytán lehetne változtatni azon, hogy ne legyen közöttünk ez a negyven év, nem tenném meg, mert Tamás bölcsessége és tapasztalata nekem kimeríthetetlen kincsesbánya. Egy zsenivel együtt élni… Nap mint nap rácsodálkozom, hogy fér bele ennyi egy emberbe. Nagyon jó hallani mind a mai napig, amikor mondja: „De jó, hogy vagy!” Szinte nincs is olyan nap, hogy ne jegyeznénk meg ezt a másikról Talán különösen hangzik, de tényleg így van És a korkülönbség miatt van az is, hogy a pillanatokat még gazdagabban éljük meg, mintha mind a ketten huszonévesek lennénk. Mindkettőnknek rengeteg feladata van, ide-oda hívnak minket a világban, én is rendszeresen utazom Japántól Olaszországig sokfelé. Az otthont nem tudom egy országhoz, egy városhoz kötni, mert három helyen élünk, de amikor egy városban vagyunk, mindig igyekszünk megteremteni azt, akár egy napon belül is, hogy legyen egykét óra, amikor csak mi vagyunk. És elárulom: állandóan nevetünk. Ha azt mondom, állandóság, akkor az a jókedv életünkben.

 

„Áldott vagy!” – mondom önkéntelenül búcsúzásunkkor. Meghatódik. Őszintén, örömmel. Én pedig magamban ugyanilyen őszintén és örömmel kívánom, hogy közvetítse még sokáig számunkra az örömöt, részesítsen minket varázsa áldásában.

Csörgő Zoltán
XIII. évfolyam 1. szám

Címkék: balett, Tunyogi Henriett

Aktuális lapszámunk:
2018. október

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.