Arcképcsarnok

Venczel Vera - „Emberólomból emberarannyá”

Az Egri csillagoktól Szepes Máriáig – beszélgetés Venczel Verával

A vörös oroszlán ugrani készül


Venczel Vera gyermekkora óta a színház varázslatában, e varázslatnak él. Tisztesség és alázat süt át minden alakításán, szaván, pillantásán. Tisztesség emberként, alázat művészként. A színházba járók 1965 óta követhetik figyelemmel főként vígszínházi szerepeiben, de a nagyközönség számára mégiscsak a filmek, illetve tv-filmek révén vált kedves ismerőssé. Félve írnánk le a szót: igazi „sztárrá”, ha ő maga ezt nem tenné – szintén alázattal – helyre. Így fogalmaz: „A sztárság, az egy állapot, a hivatás pedig az, hogy ott lehetek, amikor estéről estére felmegy a függöny.”

 

Mostanában sem telik el hét, hogy a főleg a 60-as, 70-es években készült egy-egy filmjét (Kárpáti Zoltán, Isten hozta, őrnagy úr!, Rokonok) ne játszanák a különböző tévécsatornák. S hogy az Egri csillagok „őzikeszemű Vicuskájának” szeméből az évtizedek alatt sem fogyott a tűz, arról személyesen is meggyőződhettek azok, akik a művésznőt a Szepes Mária előtt tisztelgő márciusi emlékhónapon A vörös oroszlánt monodrámaként feldolgozott előadáson tekintették meg.
De vajon hogyan került Vicuska az „oroszlán elé”?

 

– Gyerekként hitted, hogy egyszer te is ott fogsz állni a színpadon?

 

– Amikor megnéztem egy filmet, egy színházi előadást, úgy éreztem, csodálatos dolog lehet élményt adni a többi embernek. Abban az időben fantasztikus színészideálok voltak. A francia filmektől az orosz filmeken át – gyönyörű szép emberekkel, hősökkel. Jók meg rosszak csaptak össze, és mi valahogy ezen nőttünk fel. Rádiót is rengeteget hallgattunk, egy-egy hang, Mádi Szabó Gábor, Kőműves Sándor hangja a mai napig itt cseng a fülemben. Gyerekként ez mind elvarázsolt.

 

– Most viszont rád néznek fel a fiatal kollégáid. Azt beszélik rólad, hogy ha előadásod van, a próba után nem mész haza, mert félsz, hogy elkésel. S közben, hogy „elüsd az időt”, velük töltöd szabad perceidet. Tanácsokat adsz nekik, terelgeted őket?

 

– Ha kérnek, szívesen segítek. Annyira más világban indulnak, mint mi annak idején. Ők most tanulják a világot. Amikor ennyi idős voltam, mint most ők, sokkal több produkció készült. Nemcsak a színház volt, hanem filmek és tévéjátékok sora. Jó lenne, ha sokkal többet szerepelhetnének a tévében, filmekben, hogy színházon kívül is megismerjék őket az egész országban.

 

– De hiszen megismerhetik, készülnek tévéjátékok ma is, csak másképp hívjuk...

 

– Tudom, mire gondolsz, de azért ennél árnyaltabb a kép... Én is szerepeltem a Barátok köztben, s sokan feltették a kérdést, vajon ez nem rangon aluli-e. Sőt volt olyan is, hogy valaki odajött hozzám, és azt mondta, ne haragudjak, de így a szemembe mondja, ez méltatlan hozzám. Amikor megkerestek a produkciótól, elmondták, hogy egy Alzheimer-kóros idős nőről van szó. Rögtön éreztem, meg tudom találni azt, amiért ez a szerep nekem fontos. Rengetegen élnek ezzel a betegséggel. Ha valakinek erőt ad az alakításom, már megérte. Becsülettel felkészültem, egy orvost is megkérdeztem erről a betegségről. Megengedte, hogy végignézzek egy vizsgálatot, megismerkedtem betegekkel. Igyekeztem a legjobb tudásom szerint belemélyülni. Rájöttem arra a szomorú igazságra, hogy ez a néni, akit játszom, úgy fölösleges a családjának, ahogy van. Ahogy sokan ma a környezetünkben.

 

– Te még sosem érezted magad „feleslegesnek”? Arra gondolok, hogy téged „naivaként” ismert meg az ország, jó ideje pedig egész más szerepekben kell bizonyítanod. Múlnak az évek...

 

– Soha nem éreztem különösebben, hogy naiva vagyok. Inkább úgy mondanám, hogy nagyon sok leányszerepet kaptam, olyan fiatalét, aki még rá tud csodálkozni a világra. Szerencsésen úgy indulhattam, hogy egyik produkcióból kerültem a másikba. Nem csak én indultam így: Béres Ilona, Halász Judit, Pap Éva is, és mindenki máshogy építette azokat a sorsokat, amelyekkel dolgunk lehetett. Én úgy éreztem, hogy a szerepként kapott lányalakokkal most először történik valami. Akkor tanulják az életet, és még minimális tapasztalatuk sincs. Először csak rácsodálkoznak a világra, s így kezdenek valamilyen módon önmagukra ébredni. Ez a naivitás, ez a rácsodálkozás bizonyos korban nagyon fontos. A világnak szüksége van az ártatlanságra, a tisztaságra. Akkor is ennek tulajdonítottam nagy jelentőséget, amikor még sokszor írták rólam azt, hogy naiva. Fiatal lány voltam. Ennyi. Az egyik csodálatos alapanyagot kaptam a másik után.

 

Természetesnek vettem, hogy a fiatal lány szerepköre elmúlt. Kevesebb reklám volt, kevesebb címlapkép, kevesebb fotó, de én mindig dolgoztam. Ha nem ebben a színházban, akkor a másikban, és folyamatosan voltak rádiószerepeim is. Nem úgy éltem meg, hogy valami egyszerre megszűnt. Az a fantasztikus gazdagság, amit indulásomkor kaptam, ajándék. Akkor is úgy éreztem, s most is így érzem. A kevesebb rivaldafény pedig arra is jó volt, hogy sok olyan dologra rányílhatott a szemem, amire azelőtt nem jutott figyelem.

 

– Például?

 

– Saját otthonom van. Egy idő után fontos lett az otthon, amit magam alakítottam. Ezt is meg kellett tanulni. Meg kellett tanulnom a gondoskodást szeretteimről. Semmi titokzatos dolog nincs a színész életében. A különbség csak az, hogy estéről estére rivaldafénybe kerül, de ugyanazokat a dolgokat meg kell tapasztalnia, mint bárki másnak. Ilyenek az emberi kapcsolatok, a barátságok, a szerelmek, az elválások, a születés, a halál, a mindennapi élet mindennapi dolgai, amiből az egész élet épül.

 

– A színpadi és filmszerepeidben, de a személyes találkozáskor is tisztaság és szépség sugárzik  belőled. A tekintetedet sem fakította semmi...

 

– Mindenkit ér bántás, keserűség. Valamikor régen azt mondta nekem valaki, az életet nem lehet megúszni. Én igyekszem a magam baját nem másokra zúdítani. A mindenkori magamért vállalnom kell a felelősséget. A színpadra ki kell menned, bármi történt veled. Azzal nem terhelheted sem a társaidat, sem pedig a közönséget. Ezt nagyon korán megtanultam. És úgy gondolom, hogy azok a szerepek, amiket eljátszottam, végtelenül szimpatikus és szeretetre méltó alakok. Az emberek velük azonosítanak. Ha valaki állandóan negatív figurákat játszik, akkor sokan hajlamosak őt is negatívként látni, pedig lehet, hogy a világ legjobb embere. Én szeretek szeretni. Annyira hasonlítunk egymásra, annyira ugyanazok a problémáink. Volt olyan, hogy hirtelen indulatból valakit megbántottam. Láttam az arcán a fájdalmat, ami nekem is nagyon rosszulesett. Nem szabad fájdalmat okozni, érzékenynek kell lenni. Bármit csinálok, azzal hatok minden körülöttem levőre. Felelős vagyok ezért. Ha a másik embert nem tisztelem, akkor magammal is tiszteletlen vagyok. A színészetnek csak egy része a tehetség, a többi a fegyelem és munka.

 

– Amíg az ember él, történhetnek csodák – nyilatkoztad egyszer. Hiszel a csodákban, a földön túli dolgokban?

 

– Hogyne hinnék, hiszen én nyilatkoztam... Mondjuk, hogy ha egy szezonom úgy indul, hogy nincs semmi új előadásom, csak a tavalyiak, s ehhez képest Mótel mamája vagyok a Hegedűs a háztetőnben, a Büszkeség és balítéletben vagy a Pygmalionban játszhatom... Mi ez, ha nem csoda?

 

– Hiszel abban, hogy valaki irányít?

 

– Van valami, ami nálam, nálunk, embereknél nagyobb erő. Nehéz ezt megfogalmazni, egyrészt mert annyira intim, másrészt, mikor kimondom, mindent közhelynek érzek. Van, aki azt mondja: teremtő, isten, sors. Én elhiszem azt, hogy ami az én dolgom, amit nekem kell eljátszani, ami az én feladatom, azt megcsinálhatom. Mégsem ment fel az alól a felelősség alól, amivel a döntéseinkért, a tetteinkért egymásnak és önmagunknak tartozunk.

 

– Most pedig „Elhagyhatod a szenvedés és tapasztalás kozmikus olvasztótégelyét,  emberólomból emberarannyá lettél”. Legújabb „szerepedben” Szepes Mária egykor nagy vihart kavaró és ma is különleges sorsot élő regényét viszed színpadra. Személyes jó kapcsolat, barátság fűzött Mária nénihez. Beszélgettetek annak idején a könyvről?

 

– Gyakran találkoztunk, de kifejezetten A vörös oroszlánról nem beszélgettünk. Az azonban rendszerint előfordult, hogy Mária valami más kapcsán idézett a könyvből, és példaként hozta fel egy-egy élethelyzettel vagy eseménnyel kapcsolatban. Például amikor a csodákról beszélgettünk, elmesélte, hogy egy nap német nyelvű levelet kapott Schwandorfból. Ez az a hely, ahol A vörös oroszlán cselekménye elkezdődik, s amiről Mária a levél kézhezvételéig azt hitte, hogy ő találta ki. Az is kiderült, hogy az évszázadok óta ott élő család minden elsőszülött fiúgyermekét Hans Burgnernek kereszteli, éppen úgy, mint a főhőst. S ha ez még nem volna elég, Mária kitalált oda egy malmot is. Mondanom sem kell, hogy a levél írója a malomról is beszámolt.

 

– Szepes Mária életében el tudtad volna képzelni, hogy színpadra vidd ezt a majd négy évszázadot átfogó, monumentális művet?

 

– Amikor olvastam, nem gondoltam erre. De talán nem „véletlen”, hogy éppen akkor jött el ez a pillanat, amikor egyre több ember ismeri fel annak szükségét, hogy a külső csillogás helyett befelé forduljon. Nagyon fontosnak érzem a darab mai üzenetét. Az embert mindig a saját tettei érik utol. Vagyis akár jót, akár rosszat cselekszünk, az kihat az életünkre, cselekedeteinkre. Szepes Mária olyan kulcsokat rejtett A vörös oroszlánba, melyekkel megérthetjük, mi miért történik velünk, s így könnyebben fordíthatunk a sorsunkon. Szerinte ugyanis a halál nem az élet végét jelenti. Egyébként később eszembe jutottak Mária szavai is, aki megjósolta, hogy A vörös oroszlán új életre fog születni a színpadon.

 

– A darab a Vígszínház színes repertoárjában is kuriózum. Honnan jött a megvalósítás ötlete?

 

– Bodor Böbe és Lőrinczy Attila álmodtak színpadi változatot a regényből. Úgy gondolták, hogy nekem kell elmesélnem ezt a sok évszázadot átfogó történetet. Eszenyi Enikő, a színház igazgatója pedig, aki szintén személyesen ismerte Szepes Máriát, örömmel fogadta és gondozta az ötletet, így megvalósulhatott ez a különleges monodráma.

 

– Hogy érzed magad egyedül a színpadon?

 

– Az, hogy egyedül keltem életre A vörös oroszlán hőseit, csak látszólagos egyedüllét, valójában nem vagyok magam, hiszen végig közeli kapcsolatom van a közönséggel. Ebben segítségemre van a Vígszínház Házi Színpada, melynek mérete és befogadóképessége önmagában is intimitást kölcsönöz színésznek s nézőnek egyaránt.

 

– Ahogy a próbán néztelek, végig az volt az érzésem, hogy kifejezetten hozzám szólsz.

 

– Örülök, hogy ezt mondod, hiszen éppen azt szeretném, ha Hans Burgner története mindenkit megszólítana. Jó volna, ha minden egyes nézőt sikerülne elgondolkodtatni, hiszen ahogy Szepes Mária mondta, tömegmegváltás nincs, csak egyéni út létezik.

 

– A történet főhőse férfi. Érdekes, hogy nő írta, nő rendezi és nő játssza el.

 

– Játszottam már fiúszerepet korábban is, például Twist Olivért vagy A kaukázusi krétakörben az Énekest. Ezekben a szerepeimben is azt tartottam lényegesnek, hogy embereket, sorsokat kelthetek életre, melyekben a nézők saját életük eseményeit élhetik át újra, szépségeivel, nehézségeivel együtt. Ezekből a sorsokból ők is, én is tanulhatunk. Egyébként éppen Szepes Mária volt az, akinek az Ember számított, s nem a rang vagy a származás. Ezt jómagam is vallom.

 

Szepes Mária


– Érzel különbséget az eredeti mű és annak színpadi változata között?

 

– A négyszáz oldalas regény jóval szerteágazóbb, míg a darabban egyetlen fonalat követhet a néző az öt életen keresztül.

 

– Ahány alkalommal megszületik a főhős, annyiféle embert, annyi sorsot kell eljátszanod. Nem könnyű feladat.

 

– Éppen ez benne a szép. Hiszen közel másfél óra alatt lehetek szegény vidéki molnárlegény, neves professzor tanítványa, kísérletező alkimista, szerelmes ember, megvilágosult magiszter. Mind-mind megannyi színe az elpusztíthatatlan életnek. Végigjárom a lélek fejlődésének rejtélyes útját, hogy végül szabad legyek.

 

– A próba előtt tudtad meg, hogy az előadás első hónapjára valamennyi jegy elkelt. Mit éreztél?

 

– Mérhetetlen örömöt.

 

Venczel Vera 1946. március 10-én született Budapesten. Gyermekkora óta színésznő szeretett volna lenni. A középiskolai szakkörök mellett az akkori neves színművésznő, Makay Margit nemcsak szakmai tudást, hanem annak szeretetét is átadva tanította, fejlesztette tehetségét. Gimnazistaként játszott első két filmjében: Máriássy Félix Karambol (1963) és Esztergályos Károly Egy csónak visszafordul (1964) című alkotásában. A Színművészeti Főiskolára elsőre felvették, osztályfőnöke Pártos Géza volt. A főiskola harmadiknegyedik évében már rendszeresen játszott a Vígben, forgatott a filmgyárban, és egymás után kapta a szerepeket a televízióban. 1968-ban végzett, azóta a Vígszínház tagja. Együtt dolgozott a kor szinte minden jelentős magyar rendezőjével Makktól Fábryig, Várkonyitól Keleti Mártonig, együtt játszott olyan csodálatos művészekkel, mint Dayka Margit, Kiss Manyi, Pécsi Sándor, Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán. A mozi tette országosan ismertté, olyan filmekkel, mint a Kárpáthy Zoltán (1966), az Egy szerelem három éjszakája (1967), a Tanulmány a nőkről (1967), az Egri csillagok (1968). Több mint 100 filmben, tévéjátékban és sorozatban nyújtott kiemelkedő alakítást. Többször megkapta a Magyar Rádió nívódíját. Az 1970-es Monte Carló-i Filmfesztiválon a Pillangó című filmben nyújtott alakításáért a Legjobb Női Alakítás Arany Nimfa-díját nyerte. 1977-ben a Játék a téren című hangjátékban nyújtott alakításáért a Kritikusok Díjával tüntették ki. 1975-ben Jászai Mari-díjat, 1977-ben Varsányi Irén-emlékgyűrűt, 1987-ben Kazinczy-díjat, 2003-ban Ruttkai Éva-emlékgyűrűt, 2004-ben Ajtay Andor-emlékdíjat, 2005-ben Páger-gyűrűt és Premier-díjat, 2010-ben Érdemes Művész kitüntetést kapott. 2008-ban a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja lett.

Fülöp Mónika Szepes Mária Alapítvány
XVII. évfolyam 4. szám

Címkék: A vörös oroszlán, Szepes Mária, Venczel Vera

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.