Arcképcsarnok

Vermes Katalin - A tánc felszabadító folyamat


A mozgás és a tánc a legősibb gyógyító művészetek közé tartoznak. Az ősi törzsi csoportok a rituális táncban, testbeszéddel fejezték ki érzelmeiket, gondolataikat, spirituális élményeiket. A taglejtésekben, a tartásban és a testmozgásban szó szerint testet ölt egy ember élettörténete, kapcsolata a többi emberrel és környezetével, minden lelki történés leképeződik a testben. Ennek a sajátos, egyénre szabott és mégis kollektív, archetipikus élményeket rögzítő, kifejező nyelvnek a megismerése, az eredendően bennünk rejlő kreativitás, a belső erőforrások, képességek megtalálása jelentősen segítheti az önismeret fejlesztését. De nem csak arról van szó, hogy a mozgás, a tánc a sokak életéből hiányzó önkifejezés élményét pótolja, hanem arról is, hogy az egészség megóvástól a betegségek gyógyításáig terjedő skálán további kreatív kifejezőeszközök használatával, az énekléssel, a zenéléssel, a képi megformálással karöltve elemi szintű kommunikációs csatornákat aktivál, új fajta megközelítést javasol és tudatosít. Felszabadítja a blokkolt energiákat, kioldja a lelki csomókat, fizikai értelemben az izmok görcsösségét, helyrebillenti test és lélek megbomlott harmóniáját, így terápiás hatású az életkrízisek megoldásában, az érintésen, a nem verbális kommunikáción alapuló mélyebb emberi kapcsolat megteremtésének a lehetőségével a társas zavarok feldolgozásában.

 

Vermes Katalin filozófus, mozgás- és táncterápiás csoportvezető, a TF (ma hivatalosan a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kara) oktatója, ugyanakkor a Pécsi Tudományegyetem óraadó tanára. Utóbbi helyen az ország egyetlen posztgraduális szintű, akkreditált művészetterápiás továbbképzése folyik. Itt a testtudati munkaelméletét és gyakorlatát tanítja közösen dr. Incze Adriennel. Előadója volt a Magyar Mozgás- és Táncterápiás Egyesület konferenciájának, amit idén júniusban "A Test és az Egész" címmel rendeztek meg. Kata itt "A test – saját és idegen határán" címmel tartott előadást, illetve mozgás- és táncterápiás műhelyt is vezetett "Áramlás és pillanat" címmel.

 

- Mindig megvolt benned a tánc szenvedélye és azt igyekeztél összekapcsolni a tanítással, vagy a filozófia tanítása kapcsán találtál rá arra, hogy ez a kifejezési forma, a tánc fontos lehet számodra?

 

- Anyukámnak volt egy táncosnő brosstűje, amiben mindig gyönyörködtem, közben arról ábrándoztam, milyen boldog lehet az, aki táncol. De nekem sokáig nem volt jelen az életemben a tánc, éppen hogy nagyon hiányzott, azaz a hiánya volt jelen egészen felnőttkoromig. Féltem minden mozgástól, ugyanakkor nagyon vágytam rá… Az egyetemen filozófia szakon végeztem, ami nekem nagyon fontos volt, mert szükségem volt arra, hogy keressem saját gyökereimet, gondolkodásom alapját. Kerestem ugyanis a helyem a világban, mintha mindent újra kellene kezdenem. Előbb-utóbb maga ez a keresés vált utammá, ez vezetett el később a tánchoz s az önismereti munkához. Már tanítottam, amikor hallottam egy modern tánckurzusról, óriási elhatározással elmentem oda, hogy most táncolni fogok. Ott találkoztam először a posztmodern tánccal, ami az improvizációra épít és a test és a lélek egységéből indul ki, abból az állapotból, ami legbelül vagyok én. S csak később találtam rá a mozgás- és táncterápiára. Jelentkeztem dr. Merényi Márta és Nagy-György Attila akkor induló csoportjába. Csak azt tudtam, hogy engem ott érdekel a tánc, ahol test és lélek kapcsolódik. Márta volt az, aki Magyarországon a pszichodinamikus mozgásterápia módszerét kialakította, és ebbe a folyamatba kapcsolódtunk később be mi is. Ma már ez csapatmunka. Létrejött egy közös műhely, egyben baráti közösség, ahol a gyakorlatot és az elméleti hátteret közösen csiszoljuk, és ebből alakult ki az is, hogy most már Pécsen is tanítunk.

 

- Említetted a test és lélek egységét, találkozását. Miként értelmezhető ez saját tapasztalatodból a tánc viszonylatában és ennek terápiás vonatkozásában?

 

- Engem nagyon megérintett már kamaszkoromban József Attila verse: "A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szelíden s nézik, nézik a csillagok." Van benne feszítés, a semmi ágán a kis lélek nagyon kifejezte az én akkori élményemet. Benne van az is, hogyan lehetne önmagunkat úgy felfogni, érzékelni, megragadni, hogy abban az érzékelés, érzés, a tudat, mindaz, amit be tudok fogadni, amit átélek, amivel reagálok a mindenségre, az egymástól szétválaszthatatlan egységet alkosson. Ez a gondolat fellelhető a huszadik századi filozófia fenomenológiai irányzatában is. Néhány hét múlva jelenik meg a könyvem a L’Harmattan kiadónál "A test éthosza, A test és a másik tapasztalatának összefüggése Lévinas és Merleau- Ponty filozófiájában" címmel, amiben sokat írtam erről. Két francia filozófust hasonlítok össze abban az összefüggésben, hogy a testtapasztalat és a másik ember tapasztalata hogyan kapcsolódik össze bennünk. A kutatási területem is ez: a testtapasztalat és az idegentapasztalat összefüggései a fenomenológiában. Test és lélek, test és szellem különválasztása nagyon markáns a mi civilizációnkban, megjelenik már Platónnál, hogy a test a lélek börtöne, és csak akkor védhető a szellem végtelensége, ha a testi késztetésektől, vágyaktól, észleléstől megszabadulunk, és az igazi gondolkodó szellem a végtelen, halhatatlan lelkével próbál látni. Platón talán azért állította szembe az idealizált lelket a testtel, hogy megvédje a lélek halhatatlanságát a test esendőségétől. De míg Platónnál a mindenséget értelemmel megtöltő egyetemes szellem az, amelyet le kell választani a testiségről, a modernséget meghatározó Descartes filozófiája az egyéni öntudatot állítja szembe mindennel, ami hozzá képest "külső", így a saját testtel is. Nála a test az egy analizálható, elemezhető, kívülről megragadható fizikai tárgy, realitás, miközben vele szemben a lélek az nem más, mint a tudatom. Ez a fajta gondolkodás széthasítja a testet és a tudatot, és a komplex tapasztalást ellehetetleníti. Ezt Nietzsche valahogy úgy fejezte ki, hogy a kicsi elmém mögött ott van a nagyobb bölcsesség, amely testi természetű. Az elménk mindig lehasít valamit, egy hasított valóságot ad csak nekünk, a valóság egy kicsiny részletét, már amennyiben szembeállítjuk a testünkkel. Önmagunk komplex élménye testi is, s ez a testiség jelen van minden valóságérzékelésünkben.

 

- József Attila mintha azzal oldaná fel ezt a szétszakítottságból eredő létélményt, hogy a kicsiségben megtalálható a mindenség. Hiszen azt írta: "Légy egy fűszálon a pici él, S nagyobb leszel a világ tengelyénél…"

 

- Igen, József Attilánál ott van ez a másik szál is, de szegénynek mégis el kellett veszítenie a testét…

 

- A nyelvünk is dualista szemléletű, tökéletesen tükrözi azt a látásmódot, amibe belenevelnek minket, ami tehát ezt a civilizációt is évezredek óta jellemzi. Végletesen különbözőként tekintünk szellemre és anyagra, testre és tudatra, holott vannak és lehetnek olyan élményeink, amikor ezek egységét meg tudjuk tapasztalni. Ám ott a nyelv mintha megtorpanna...

 

- Igen, megtorpan és mégsem, hiszen sok olyan kifejezésünk van, ahol testi és tudati, érzelmi állapotaink egyszerre kifejeződnek: elszorul a torkom, összeszorul a gyomrom, elakad a lélegzetem…

 

- ...elveszítem a talajt a lábam alól... A tapasztalat tehát visszacsempészi a nyelvbe ezt a tudást. A táncterápia igazolja, vagy feloldja ezt a tapasztalatot?

 

- A legelemibb hatóerőnk a testi hatóerő. Itt dől el, hogy egyáltalán érdemes-e, akarok-e megmozdulni, hatok-e másokra, megváltoztatok- e bármit a saját mozgásommal? Ezt a hatóerőélményt a táncban meg lehet élni. El lehet jutni az improvizáció közben olyan állapothoz, amiben kinyílik minden érzékelés, és amikor ez kinyílik, akkor az egész létélmény gazdagabbá válik. Ez azután az életünk más színtereire is begyűrűzik. Olyan csatornák válnak szabaddá, amitől egy hosszú folyamatban a szokásos viselkedési formák, rögzített viselkedésminták, csapdák, hétköznapi játszmák elkezdenek feloldódni.

 

- Mindezt a mozgáson, a táncon keresztül éritek el elsősorban? Milyen elemeket alkalmaztok a terápiában? Spontán mozdulatokat próbáltok előhívni az emberekből vagy koreografáltok?

 

- A csoportfolyamat elején még kell a szilárdabb struktúra, keret a mozgásgyakorlatokban, később nagyobb szabadságot elbírnak a jelenlévők. Jelentősen építünk az improvizációra, ami a múlt század húszas éveitől indult el, ez már a modern társadalom kihívására adott válasz volt. Nagymértékben támaszkodik a mozgásterápia a kontakt táncra, ami a hatvanas-hetvenes években született. Az improvizációban találkozik a nyugati szabadságeszmény - hiszen mindenki keresi a saját energiáját, mozgását - valami archaikussal, ami keresi a helyét bennünk… Ezért lehetséges, hogy a testtudati munkát és az improvizációt egyaránt inspirálja a Body Mind Cente ring, a jóga, a taj-csi és a keleti harcművészet némely eleme.

 

A posztmodern tánc az improvizációra épít, valamint a test és a lélek egységéből indul ki 

 

- Létezik-e külön archetipikus nyelve a táncnak, hasonlóan, mint a zenének? Azaz van-e a táncban olyan mozdulat, ami mindenkiben, a szemlélőben is ugyanolyan hatást kelt?

 

- Mivel az improvizáció nem kötött, itt megjelenhetnek archetípusok, de ez egy folyamatban zajlik. Keresi-keresi magát a mozdulat, utat talál, létrejön valami, amire mindenki rácsodálkozik. Vannak olyan elemi dolgok, amelyek mindenki számára érthetőek, mint a földre tapadni, az ég felé nyílni, közel jönni, távol menni, nagy térben egyedül lenni… Nagyon fontos, hogy a munkánkban nem rögzítünk semmilyen jelentést, állandóan nyitottan, szabadon lebegő figyelemmel dolgozunk, nem mi mondjuk ki az értelmezést, hanem az, aki megéli, és mi leginkább ahhoz kapcsolódunk, amit ő mond. Ezer olyan motívum van, ami ősi, korai élményeket szólít meg bennünk. Főképp a vitális affektusok mentén történik ez, amit bármilyen kultúrában élő ember ért, lát, érez.

 

- Mit érthetünk vitális affektusokon? Alapvető testi élményeket?

 

- Igen. Ezek olyan testi érzések, amelyek kisbaba korunk óta végigkísérik és átszínezik életünket. Ezek a vitális kapcsolati ritmusok azok, amelyek mélységesen meghatározzák a kisgyermek kapcsolati élményét. Már Freud is azt írta, hogy az én testi én, de Sternnél találjuk meg az úgynevezett vitális affektusok gondolatát. Eszerint az öröm, a bánat, a harag és más kategorikus érzelmek mellett van egy sokkal kevésbé látható és nyilvánvaló érzésvilág, ez pedig az, ahogy odafordítom a fejem, ahogy összerezzenek, ahogy nyúlok egy pohárért, egyszóval a testi mozgások ritmusa, vitalitása, ami olyan minőséget képvisel, amit leginkább a zenei kifejezésekhez kapcsolhatunk: crescendo, decrescendo, andante, allegro... A korai gyermekkorban ezek az affektusok az uralkodóak. Kifejezetten kategorikus affektust (örömöt, haragot stb.) viszonylag ritkán fejez ki az anya és a gyermek, viszont a vitális affektusok minden pillanatban jelen vannak kapcsolatukban. Ezek kifejezetten testi affektusok, nagymértékben ezek szervezik a legkorábbi önélményt. Ez az élményvilág egész életünkben fennmarad, ezen a szinten alapvetően eldől, hogy bízunk-e valakiben, magunkban. Az interperszonális kapcsolatokat mélységesen átszínezik a vitális affektusok, viszont nagyon nehéz ezeket tudatosítani, kifejezni, mert szavunk nincs rá, a verbális terápiák viszonylag nehezen tudnak hozzáférni.

 

- Ezek szerint a mozgásterápia mélyebbre tud hatolni, mélyebb traumákat tud megérinteni, olyanokat, amelyek még a szóbeliség kialakulása előtt keletkeztek?

 

- Igen, vannak olyan sérülések, problémák, amelyek korai élményekre utalnak. Olyan korai életszakaszban gyökreznek és olyan mély öntudatlanságba süllyednek, amelyek a két-három éves korban kialakuló verbalitás számára elérhetetlen marad. A korai, elsősorban preödipális időszakban keletkező pszichés problémák esetében e módszer igen jól tud működni. Ezek a korai mintázatok néha csak nehezen felszínre hozhatóak. Nekünk persze nem lehet siettetni a folyamatot, nem szabad erőltetni a mélyítést, de a mozgásban ott a lehetőség, hogy azokat a korábbi személyiségszinteket megérintse, amelyek az elakadásokat hordozzák. Ezek a mozgástapasztalatok valóban elementáris élmények lehetnek. Nekünk az a feladatunk, hogy megteremtsük a felületet, a lehetőséget, hogy elinduljon az előrevivő folyamat. Olyan mélyre menjen a résztvevő, ami egyéni és csoportszinten is elbírható, olyan mélyre, hogy azt még képes legyen integrálni, ne maradjon feldolgozatlan élmény.

 

El lehet jutni az improvizáció közben olyan állapothoz, amiben kinyílik minden érzékelés és az egész létélmény gazdagabbá válik

 

- Hogyan gyógyít a tánc? A mozgás, az emberi kreativitás felszabadításával vagy a testi blokkok oldásával, netán mindkettővel?

 

- Össze kell kötni a kettőt, ugyanis a kreativitás legkorábbi szintje testi jellegű. Van egy indián mondás, miszerint az ember előbb táncol, mint jár. Ahogy egy újszülött mozog, abban egész egzisztenciája kifejeződik. Van az alkotásnak egy nagyon korai, testi szintje, ami egyszerre számolja fel a blokkokat és teremt valami újat. Mikor alkotok, elkezd valami feszíteni, utamba áll, addig kell helyezkednem, elmélyülnöm, keresnem az energiáimat, a mélyebbről jövő érzékeléseket, érzéseket, míg hozzáférhető nem lesz a blokk , miközben valami új is születik. Ez egyszerre alkotó és gyógyító folyamat.

 

- Azon is múlik ennek a folyamatnak a sikere, hogy ki mekkora erőforrásra lel a tánc által.

 

- Az erőforrások bennünk vannak és nagyon egyszerű eszközökkel elérhető, hogy az emberek ezt elhiggyék és megérezzék. A tánc mély erőforrásokat mozgósít, de ezek az erők a hétköznapokban is megtalálhatók, hozzáférhetők. Ha nem használjuk az energiákat, akkor ezekből a zárt energiákból rossz körök, játszmák, neurózisok, vagy akár súlyosabb problémák, betegségek származhatnak. Mivel a testi élmények korai kapcsolati élményekben gyökereznek, könnyebb kapcsolati szituációban feldolgozni a blokkokat, a felszabadító folyamat legjobban csoportban működik. A mozgásterápia a testtudati munka és a kreatív improvizáció eszközeit használja, tehát nem kész motívumokkal dolgozunk. A testtudati munkának ezer fajtája van, bőrérzékelés, súlyérzékelés, ritmus, irányok, érintések… Tágítjuk a testtudati érzékelések körét, átélhető, hogy nem kell teljesítményt létrehozni, átélhető az, hogy pusztán azáltal, hogy levegőt veszek, már mozgok, benne vagyok egy folyamatban, összekapcsolódom önmagammal, a térrel, az univerzummal. Finom mozgásokkal bele lehet hozni a testérzékelésbe az embereket, azután erre a testtudati munkára épülhet a mozgásimprovizáció. Hosszú távon el lehet jutni a csoportfolyamatban odáig, hogy képessé váljon a résztvevő kiemelt térben, mások tekintetében, egyedül vagy társakkal improvizálni, úgy mozogni, hogy közben nem azt érzi, hogy kifelé teljesít. Fontos, hogy kialakuljon a bizalmi állapot a csoportban, hogy enyhüljön a testet övező szégyenérzet, sokféle félelem és gátlás, mindaz, amit a testre vetítünk.

 

- Önmagunk megismerésére is alkalmas ezek szerint a tánc?

 

- Természetesen. Ez a csoportfolyamat egyszerre önismereti és terápiás lehetőség. A mozgás, a tánc nem pusztán eksztatikus élmény, alkotás, vigasz, hanem egy komplettebb önismereti folyamat része lehet. Habár a mozgás módosult tudatállapotot eredményez, amely működhet akár úgy is, mint a drogok, a mi célunk e tapasztalat gyógyító erejének a felhasználása.

 

Nem pusztán azt szeretnénk, hogy jól érezzék magukat a résztvevők és kellemes élményeket éljenek át. Arra is törekszünk, hogy ezek a nonverbális tapasztalatok, az improvizáció örömei, élményei és fájdalmai a csoportfolyamatot kísérő beszélgetésekben összekapcsolhatók legyenek az élet más lelki színtereivel, a szavak világával, a hétköznapi elakadások megértésével és korrekciójával. Mindennapi nehézségeink megjelennek a csoportban is. Például az, hogy miképp élik át a résztvevők a párválasztást egy gyakorlatnál: elsietik, vagy lemaradnak róla? Vagy milyen érzést kelt bennük egy érintés: szoronganak tőle, vagy éppen nehezen tudnak valaki közelsége nélkül megmozdulni? Bizalmat, biztonságot ad, vagy fenyegető? Ezek a tapasztalatok önmagukban is jelentősek és gyógyító erejük van. Mi állandóan ahhoz igyekszünk keretet adni, hogy a csoporttagok egymásra reflektálva össze tudják kötni a mozgás, a tánc során szerzett élményeket önmaguk megértésével és egy valódi személyes változással.

 

A testtudati munkának ezer fajtája van: bőrérzékelés, súlyérzékelés, ritmus,  irányok, érintések

 

- A mai társadalmak életéből fokozatosan eltűnnek a hagyományok, így a tánc is. Mintha elveszítenénk egy a korábbi társadalmak életében rendkívül fontos kifejezési csatornát. Szükségünk lenne rá, meg kellene tanulnunk újra táncolni…

 

- Szerintem nem az a legfőbb gond, hogy táncolni nem tudnak az emberek. A tánc hajdan a közös élmények, a közös világlátás, alkotókedv, rituálék kifejezésmódja volt, megélhető volt általa az ősökhöz, a teremtéshez, a mindenséghez való kapcsolódás is. A tánc hozzátartozott egy közösséghez, s így a baj még nagyobb, mert e közösségeket nehéz megtalálni. A mozgásterápiás csoport átmenetileg ilyen közösségélményt ad, de maga nem válhat efféle közösségpótlékká. A terápiás folyamatot le kell tudni zárni, az itt szerzett tapasztalatokat felnőtt módon el kell tudni vinni. Éppen ez teszi lehetővé, hogy a tagok később talán boldogabbak legyenek reális kapcsolataikban. Egy mozgásterápiás csoport kicsit olyan, mint a beavatási rítus. Mindenki a benne lévő legnehezebb érzésekkel találkozik, amikor terápiás folyamaton megy át, belemegy saját traumatikus élményeibe. A beavatási rítusokban hasonlót éltek meg a fiatalok: a félelmekkel, nehéz élményekkel való szembesülést, ezek kibírását. A hagyományos társadalmakban azonban többnyire volt olyan közösség, ahová a trauma feldolgozása után integrálódni lehetett. Viszont ebben a társadalomban ez nagyon nehéz. Mi ugyan megdolgozzuk ezeket a traumákat, működik a csoport gyógyító hatása, de a társadalom, ahová később integrálódni kellene, nagyon nehezen adja meg azt a közösségi élményt, amire szükségünk van.

 

- Mi az álmod?

 

- Az álmom? Vajon álmodhatok egy olyan világról, ahol jól működő közösségek vannak, ahol nem sérül minduntalan az intimitás, s ahová jó szívvel vissza lehet engedni a csoporttagokat?

Csörgő Zoltán
XII. évfolyam 8. szám

Címkék: tánc, Vermes Katalin

Aktuális lapszámunk:
2018. június

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.