Arcképcsarnok

Zimre Erzsébet - Házépítésből emberépítés

    Hogy lesz egy lelkészcsaládból származó lány, aki azt örökölte, hogy az emberek segítése, gyógyítása a hivatása, viszont nem tanulhatott pszichológiát, előbb építész, majd utána mi készteti arra, hogy felhagyjon az építészettel, a tervezéssel és tanár legyen? Majd mi viszi ki hosszú évekre Németországba? Sok- sok tanulás után miért tér haza, hogy az ország egyik Waldorf- iskolájában dolgozzon, és azután göröngyös és kacskaringós életútja, nyitott és folyamatos keresése során miként talál rá arra a "lelkére szabott" festési módra, amely egyszerre művészet és gyógyítás? Nos, a válasz egyszerű: ha valaki követi benső indíttatásait, ha kellő érzékenységgel és kritikusan, ugyanakkor segítőkészséggel megáldva néz körül a világban, akkor olyan gazdag művész- tanár-gyógyító lét juthat osztályrészéül, mint Zimre Erzsébetnek. Hogy mégis mi okozta a fordulópontot az életében, azt mesélje el ő maga.


    - Kaposváron éltünk, és egyszer kollégám, aki szintén építész volt, Kampis Miklós, a Kós Károly Egyesület antropozófus körökben jól ismert vezetője így szólt hozzám: "Amit ma meg kell tenni, azt meg kell tenni, mert holnap késő lesz. Mit gondolsz erről?" Teljesen ledöbbentem ettől a nagyon egyszerű kérdéstől, ami mélyen szíven talált. Akkor már rég nem találtam életkérdéseimre a választ. Láthatta arcomon a reakciómat, ezért meghívott egy találkozóra, ahol Makovecz Imre olyan témáról beszélt, ami nekem rendkívül fontos volt. Később kiderült, mi a neve: antropozófia. Nagyon fontos lett nekem az antropozófia, hiszen alapvető, lényegbevágó kérdéseimre adott választ, más szemszögből láthattam az összefüggéseket a világban, megváltoztatta mindenhez a hozzáállásomat. Olyan érzésem volt, hogy az antropozófia az igazság közelében tapogat, nem információtömeget zúdít ránk, hanem mélységes összefüggések meglátása felé nyit kaput. Akkor keresni kezdtem, hogyan élhetnék az antropozófia tanaival egybecsengő benső késztetéseim szerint. Hamarosan tanár lettem. Zenei képesítésem és képességem miatt éneket akartam tanítani. Végül nem zenetanár, hanem képzőművész-tanár lettem egy építőipari szakmunkás- és szakközépiskolában, ahol szakrajzot, szabad rajzot, művészettörténetet tanítottam. Amikor először megláttam a negyvenhat szakmunkásfiút a padban, majdnem elszaladtam, harminckét évesen nem voltam felkészülve egy kőművesosztály pubertáskorú tömegének a kezelésére. Utána három évig ezeket a fiúkat tanítottam. Rögtön osztályfőnökké is tettek. A fiúk bizonyos személyes problémáikat is elmondták, s ahogy hallgattam őket, az volt az érzésem, hogy valami egészen másra van szükségük előbb, valamit rendbe kellene tenni bennük. Sérültek voltak, önbizalom- hiányosak, családi nehézségekkel küszködők. Láttam, hogy némely fiú, akik bukdácsoltak, amikor rajzoltunk, kinyíltak, ragyogott a szemük. Emlékszem a boldogságukra, amikor ötösöket tudtam adni nekik! Különben nem ismerték ezt az osztályzatot. Láttam mindenesetre, hogy nem érvényes a régi pedagógia, hagyományos módszerekkel immár nem lehet nevelni őket. De magam sem tudtam, hogy kell, senki nem adott tanácsot, így a magam bensőjére hallgatva próbáltam velük bánni.

     

     

    - Akkor törvényszerű volt, hogy megismerkedjen az antropozófikus pedagógiával, a Waldorf-módszerrel.

     

    - Igen, bár az antropozófia akkor még tiltott volt, de három év múlva egyszer csak szabaddá vált. Megszületett egy Waldorf-óvoda Solymáron, és előadásokat hallgathattunk immár a Waldorfiskolák tervezéséhez. Tanulni akartam, antropozófiát és művészetet, s már évek óta rajziskolába jártam, amikor 1989-ben adódott egy lehetőségem, hogy Waldorf-pedagógusképzésen vegyek részt Németországban. Egyévnyi kinttartózkodást terveztem, de ez nagyon naiv elképzelés volt tőlem, mert az egy év ahhoz kellett, hogy tisztességesen megtanuljak németül és megértsem az előadásokat, így az egyből kilenc év lett. Elvégeztem három év alatt a négyéves Waldorf- tanárképzőt, tagja lettem a Szabadiskolák Európai Fórumának, kilenc éven keresztül jártam a konferenciákra, megismertem az európai szabadiskolák bátor kezdeményezéseit, módszereit. Később a művészetterápiám egyik alapja is a Waldorf-pedagógia lett, amiben az emberkép ragadott meg, mely útmutatást ad ahhoz, hogy nyomon kövessük, mi történik egy óvodás-, iskoláskorú gyermekben a felnőtté válásig és azon túl is, milyen fejlődési stádiumban van és mire van szüksége. Megismerhettem azt, hogy az embernek milyen felépítettsége van, megértettem, hogy hol vannak a gyökerei annak, ha betegség, zavar alakul ki egy egyénben.

     

    Égbolt

     

    - Németországban tanult gyógypedagógiát is?

     

    - Igen, hat éven keresztül dolgoztam egy Waldorf-rendszerű gyógypedagógiai iskolában, miközben állami képesítést és tapasztalatokat is szereztem. Nagyon sokat fejlődhettem emberileg ebben a munkában és csodákat is meg éltem. Mint például egy tizenhét éves Down-kóros fiúval, aki csellózott is, egy vakáció után pedig odajött hozzám, hogy írt valamit a nyáron – egy tizenkét felvonásos színdarabot, forgatókönyvformában "A három hattyú címmel". Amikor belenéztem, rögtön láttam, hogy ezt a gyönyörű mesét fel kell dolgoznunk, elő is adtuk három hónap betanulás és rendezés után nagyon nagy sikerrel. Azt mondták, hogy húszévente történik ilyen, hogy egy fiatalember erre lesz képes, és nagyszerű érzés, hogy én ennek részese lehettem. Annak az iskolának csodálatos atmoszférája volt, sokat mond ez az esemény is arról, hogy mit kaphat valaki abban az iskolában. Elmondhatatlan élmény volt az a hat év, amit ott tölthettem. Nagyon határozottan éreztem a munkám során, szinte lüktetett bennem, hogy az emberiség a mostani időszakban kapott egy lehetőséget arra, hogy megállítson, megfordítson egy folyamatot a következő nemzedéknél, megváltoztassa, amit hoztunk, örököltünk és ismétlünk, legyen az testi vagy lelki probléma, meg nem élt vágytendencia, függőség.

     

    - Hogy talált rá a művészetterápiára, mint igazi életcélra?

     

    - Volt egy hatalmas antropozófiai szemléletű kórház a Ruhr-vidéken, ahová egy hétre elmentem hospitálni, mert szerettem volna belülről megélni ezt az intézményt. Akkor láttam először művészetterápiás foglalkozást, és elhatároztam, hogy egyszer én ezt akarom csinálni. A terápia azóta egyre fontosabbá vált számtalan változatban. Az eltelt tizenöt év alatt megerősödött bennem, hogy a fiataloknak terápiára van szükségük, segíteni kell nekik beleilleszkedni a világba. Azért okoz ez nehézséget a gyerekeknek, mert túl materiális a világunk, túl kemény, és ezt a keménységet nem lehet olyan könnyen megragadni. Úgy segíthetünk, hogy értelmes burkot alkotunk körülöttük, amiben szeretet, melegség, szépség, erő és rituálé van, amiben növekedni lehet, amiben kerekké lehet válni, amiben megőrződik, hogy ők egy szellemi, isteni világból jönnek. Az ősbizalom ebből a magból indul - én pedig azt vizsgálom, hol törik meg az életerő folyamata, hol van lelki problémájuk, mi miatt nem tud az egyéniségük érvényesülni a testükben, miért nem hatol bele a fizikumba, az anyagi világba.

     

    Megújulás

     

    - Amikor hazatért, sikerült hamar visszailleszkednie, s megvalósítania mindazt, amit kint elhatározott?

     

    - Rövid svájci kitérővel érkeztem hét éve haza, és a solymári Waldorf-iskolában kezdtem dolgozni. Mindvégig saját kútfőmből, de antropozófiai alapon foglalkoztam az iskolában gyerekekkel. Ami a bensőmben volt, azt követtem, zenéltünk, mozogtunk, festettünk, báboztunk, ha éppen arra éreztem indíttatást. Két év után kaptam kivételes engedélyt a svájci Dornachból, ahol az antropológia központja van, hogy dokumentáljam két gyerekkel való éves munkámat, és ha úgy találják, hogy mind az antropozófia, mind a medicina szempontjából megfelel, akkor megkapom a működési engedélyt a művészetterápiára. Meg is kaptam gyógypedagógiai felnőtt- és gyermek-művészetterápiára, ám hamarosan ott álltam kétségbeesve, hogy saját tudásom határára jutottam. Figyelemmel kísértem addig is az antropozófiai alapú művészetterapeuták munkásságát, de újabb fordulópontot hozott életemben, amikor meghívtak Bécsbe egy festőkurzusra. Az a mód, ahogy ott festettünk, nagyon megragadott. Kiderült, hogy ennek a festési irányzatnak egy terápiás ágazata is van, melyet Hollandiában lehet tanulni, ezt most végzem. Így kerültem ebbe a vonzáskörbe, festésvilágba, ami a majdnem száz éve született angol antropozófus festő és gyógyító, Liane Collot d'Herbois munkásságához fűződik és amit világszerte Collot-festésterápiának neveznek.

     

    - Mennyiben más ez a festési mód és hogyan függ össze a terápiával?

     

    - Réteges festési technikát alkalmazunk, vagy úgynevezett nedves festéssel dolgozunk akvarellel, aminek az átlátszó festék a lényege. A cél ugyanis az, hogy a materiális világtól oldjuk az embereket, mert nagy probléma, ha nem tud behatolni az élő, mozgó szellemi erő a fizikai szintbe. Másfelől nagyon lényeges a folyamat, amíg egy kép készül, ami festés közben történik velünk, mert ahogy a fehér lapra nagyon halványan tesszük fel a színeket, egy réteg sem takarja el teljesen a korábbit, a végén minden meglátszik. Olyan, mint az élet, mert ami a lapra kerül, mindig ott marad, a kérdés az, hogyan építem be a festményembe, az életembe a színeket, vagy azt, ha hibázok. A hiba lehet, hogy egy új dologra ösztönöz, arra, hogy változtassak a festményen, mert minden változásban van. Azt is megtanuljuk, hogy ha egy másik színnel rámegyünk egy már szépen kidolgozott részre, amit már véglegesnek gondoltunk, nem romlik el semmi, csak új dolog történik.

     

     

    Térjáték

     

    - Mindez hogyan jelenik meg a gyermekekkel való foglalkozásban? 

     

    - Kiteszem a gyermek elé az összes színt és azt kérem, hogy szabadon fessen, amit gondol, játsszon a színekkel. A nagyobbak esetében szénrajzból is próbálom megállapítani, mi az, ami nekik gondot okoz. Például hol válik szét az akarati és gondolati rész, fény és a sötétség, hol konfrontálódnak, ami miatt nem tudnak egymásba áthatolni. Ez elég gyakori probléma, ami abban is megnyilvánul, hogy vagy nagyon gyenge egy szín, amit használnak, vagy túl erős. Nagyon leegyszerűsítve, a túl gyenge színhasználat azt jelzi, hogy nem tudnak behatolni a világba, nincsenek benne a lényükben, s akkor bele kell őket hozni olyan színekkel, például a smaragdzölddel, ami az inkarnálódást segíti. A túl erős színhasználat jelenthet bátorságot és energikusságot is, de ha blokádok vagy lehatároltság jellemzi, akkor nem tud kilélegezni a szín és a gyermek vagy a felnőtt sem. A színtől függően ez különböző problémákat jelezhet, gyulladást vagy felnőttek esetében akár súlyosabb gondokat is. Amikor egy diagnózist felállítok, az nem orvosi, szervi diagnózis, hanem azt látom, hol zárul be valami, hol lehetnek a problémák. Lehet látni például a rajzon a kezdődő gyulladási pontokat, olyat, amit orvos nem tud még kimutatni, mert nincs szervi elváltozás, viszont már van szervi gyengeség. A diagnózis után minden esetben abból az állapotból indulok ki, ahol tart a gyermek, miközben az is a dolgom, hogy ne a beteget lássam a probléma mögött, hanem az egészséges legyen a cél. Ha például bemerevedésre utaló jeleket találok, akkor megpróbálom kis lépésekkel, fokról fokra nyitni azt az oldalt. Ha rengeteg a vörös a kép felső részén, például egy nagy vörös folt és be is van határolva, felülről kékkel konfrontálódik, akkor az azt jelzi, hogy valami nyomást gyakorol a gyermekre, a szellem felé nem tud kinyílni. Ilyenkor arra igyekszem rávezetni, úgy próbálom elősegíteni a változást, hogy megkérdezem, miként tudnánk feloldani, hogy a kék és vörös között ne legyen olyan kemény a határ? Mi lenne, ha hagynánk ott egy kis teret, hogy ne érjenek össze… és máris jobban érzi magát ott a vörös, tud lélegezni! Utána továbblépünk, kellenek átmenetek, hogy a vörösnek még több levegője legyen, felül világosabb lehet, ahol a fény jobban megvilágítja, lenn sötétebb, ott keverhetünk rá mást színt is, hogy sötétebb legyen, de a fény tükröződik valahol benne. A fénynek és a sötétségnek egymást kell segítenie és egymásba kell kapcsolódnia. Sötétség nélkül nincs fény. A fény és a sötétség teremtő erők, általuk élet, mozgás, szín jön létre. Ezeken a fokozatokon keresztül érjük el azt, hogy ha a gyermeknek nem volt kontaktusa a földdel, megérkezzen, biztonságosan és melegben álljon. A színek hatnak, a folyamatok lelki átalakulást teremtenek. Ha azt látom, hogy a gyermeknek kevés a formaképző ereje, fontos, hogy eljussunk egy formáig, de nem úgy, hogy például azt mondom, fess egy nyuszit, mert ezzel kész fogalmat, képet adnék, hanem amikor színnel dolgozunk és a szín egyszer csak púpos lesz, megkérdezem, hogy nahát mit lehet ebből csinálni? Ő akkor azt mondja, hogy olyan, mint egy teknősbéka, s ezután a színek segítségével tesszük térbelivé a formát. Mindezek persze csak kiragadott példák a sokszínűségből. Az emberi élet célja többek között az, ha már beleszülettünk ebbe a világba, hogy megragadjuk a matériát és azután, mivel a szellemi nyitottságot is meg kell tartani, egy fordított folyamatban, megváltozva el tudjuk engedni. Az gond, ha úgy hal meg valaki, ahogy megszületett.

     

     

     

    - Azokon a hétvégi kétnapos festőkurzusokon, amiket tart, az évkör színeivel is foglalkoznak...

     

    - Nekem fontos a festésben, hogy az évszak színeit felhasználva, az évszakhoz igazodva, többnyire réteges festéstechnikával készítsünk akvarelleket. De olyan festőkurzusokat is tartok, ahol a hétféle bolygóval összekötő hétféle rajzolási módszert vesszük sorra. A hét szín és módszer a hét szervvel is kapcsolatban van, így ez a kurzus szinte mentálhigiénikus átmasszírozása a belső szerveinknek, ami nem egyéni terápia, de terápiás hozzáállás, végül is ez adja a tábor tartalmát. A világmindenség dolgozik össze minden egyes ember kialakulásakor, ennek a hatása nem marad abba, áramlik egész életünkön át, állandóan érnek a hatások bennünket. Felfedezték, hogy összefüggés van a rajzolási módok és a bolygók megnyilvánulásai között is. A Napban például az egész ember kifejeződik, ez a harmónia jegye, a szív tartozik hozzá és a formaképző rajz. A formaképző rajz a mozgás lenyomata, ezért nagyon nagy lehetőségek vannak benne az ember terápiájára vonatkozólag, mert forma csak polaritás által jön létre, a polaritásnak össze kell kapcsolódnia. Ha harmóniát akarunk létrehozni, szükségünk van a ritmusra. Ezzel a rajzzal mozgásban, áramlatban maradunk és ennek a ritmusát kell megtalálnunk. Ha egy rendezett mozgást gyakorlok, magamat is rendezem, de fontos, hogy én vezessem a rajzban a mozgást is és össze tudjam fonni az egyéniséget az akaratommal. A ritmus adja meg az érzést, benne működni tud az akaratom, a gondolatom vezeti azt. A ritmus által egy olyan metamorfózist tudunk megélni, ami a vérképzésre, a vér és az idegrendszer kapcsolódására, együttműködésére tud jótékony hatással lenni. A gondolati és akarati világunk szívben való átfordulását, az akarati impulzusok tudatossá válását tudja segíteni ez a rajzolási forma. Egy kurzus alkalmával naponta hat órán át többnyire egy dologgal foglalkozunk, például egy levéllel, fával, virággal, de mindig növénnyel, mert élőt szeretnénk megfigyelni, az abban működő erőket, mozgásokat, mert az már eleve gyógyítólag hat ránk. Az az érdekes, hogy épp most kezd megvalósulni egy többéves álom: hamarosan megnyílik Hévízen a franciából kölcsönzött Sante, azaz Egészség néven az a talán Európában is egyedülálló hotel, ahol főzőterápia, gyalogtúra, gyógynövénygyűjtés mellett főként a ritmuszavar, stressz, emésztési és még számtalan betegség esetén hatékony művészetterápián lesz a hangsúly. Az épület már áll, hamarosan jöhetnek a vendégek. Engem kértek fel a művészetterápiás foglalkozások vezetőjének, melynek teljes szívemből örülök. Úgy tűnik, beteljesül a vágyam, amit úgy fogalmaztam meg, hogy életem házépítésből végleg emberépítésbe változzon.

    Csörgő Zoltán
    XII. évfolyam 10. szám

    Címkék: Zimre Erzsébet

      Aktuális lapszámunk:
      2019. november

      A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.