Betegségek A-tól Z-ig

Az írisz­di­ag­nosz­ti­ka aty­ja - Dr. Péc­zely Ig­nác és a ba­goly­él­mény

Szemünk fénye és a holisztikus orvoslás


Mit sem tar­tunk ma már ter­mé­sze­te­sebb­nek, mint azt, hogy a funk­ció­har­mo­ni­zá­ló gyógy­mó­dok di­ag­nosz­ti­kai fegy­ver­tá­rá­ban az egyik igen fon­tos és meg­bíz­ha­tó mód­szer a szem szi­vár­vány­hár­tyá­já­nak hoz­zá­ér­tő vizs­gá­la­ta, kö­z­is­mert ne­vén az írisz­di­ag­nosz­ti­ka.

 

Vég­te­le­nül ta­nul­sá­gos azon­ban az el­já­rás­sal kap­cso­lat­ban is a ma­gyar­or­szá­gi hely­zet. Hogy­ha a ter­mé­szet­gyó­gyá­sza­tot is­me­rő és el­fo­ga­dó lai­ku­sok vagy gyó­gyí­tók kö­zött köz­vé­le­mény-ku­ta­tást vég­zünk, va­jon tud­ják-e, ki­nek kö­szön­het­jük en­nek a mód­szer­nek a fel­fe­de­zé­sét, az ese­tek 99%-á­ban azt a vá­laszt kap­juk, hogy „fo­gal­mam sincs”, vagy „va­la­mi orosz, nem­de”. Nos, az írisz­di­ag­nosz­ti­ka ka­land­já­nak ere­dő­je egy rend­kí­vül nyi­tott el­mé­jű, nagy­sze­rű ma­gyar or­vos ba­gollyal kap­cso­la­tos él­mé­nye volt. Ez az ese­mény azu­tán az egye­te­mi or­vos­lás ber­ke­i­ben ké­sőbb csak ar­ra szol­gált, hogy lo­vat ad­jon a mód­szer el­len­zői alá, sőt meg­pró­bál­ja azt hi­tet­len­né, ne­vet­sé­ges­sé ten­ni.

 

Ma­gá­ról az „ere­den­dő ese­mény”-ről is igen meg­osz­lot­tak a vé­le­mé­nyek a XIX. szá­zad har­min­cas évei óta. Egy Van­ni­er ne­vű fran­cia or­vos pusz­ta le­gen­dá­nak, mí­tosz­nak mi­nő­sí­tet­te, míg egy Ba­ginsky ne­vű né­met tör­té­ne­lem­nek. A két vé­le­ke­dés mel­lett – mint azt lát­ni fog­juk – még so­kan, so­kol­da­lú­an, hit­tel, hit nél­kül, ele­mi düh­vel vagy meg­ér­tés­sel vi­tat­koz­tak a ba­goly lábá­ról és szem­éről.

 

Péc­zely dok­tor az 1873-ban meg­je­lent ta­nul­má­nyá­ban az ese­ményt a kö­vet­ke­ző­kép­pen ír­ja le: „Fel­fe­de­zé­sem meg­szü­le­té­se nem a tu­do­mány­nak, ha­nem a vé­let­len­nek volt kö­szön­he­tő. If­jon­ti éve­im­ben sza­bad idő­met fegy­ver­hasz­ná­la­ti gya­kor­la­tok­kal, lo­vag­lás­sal és va­dá­szat­tal töl­töt­tem. 1838-ban egyik nap meg­lőt­tem egy bag­lyot. Gyer­me­ki lel­ke­se­dés­sel ro­han­tam oda, hogy meg­ka­pa­rint­sam zsák­má­nyo­mat. Szár­nyá­nál fog­va fel­kap­tam a meg­seb­zett ma­da­rat, de ő is meg­ra­ga­dott en­gem. Nagy kar­mai­val át­fúr­ta a bal mu­ta­tó­uj­jam és hü­vely­kuj­jam inait, s en­nek nyo­mai mind a mai na­pig lát­ha­tó­ak. Fáj­da­lom­tól és ha­rag­tól hajt­va min­dent meg­pró­bál­tam, hogy eb­ből a szo­rult hely­zet­ből ki­sza­ba­dul­jak. Leg­cél­ra­ve­ze­tőbb­nek azt ta­lál­tam, hogy a sza­bad jobb ke­zem­mel el­tör­jem a ba­goly lábát. Amint ezt meg­tet­tem, a ba­goly azo­nos ol­da­li sze­me vér­rel telt meg. Az egyéb­ként ked­ves, csi­nos kis ál­la­tot ha­za­vit­tem, ahol is a gon­dos ápo­lás ered­mé­nye­ként ha­ma­ro­san meg­gyó­gyult. A sze­mé­ben azon­ban ma­radt egy folt.” (Azt, hogy a ba­goly­fo­gás nem egy­sze­rű men­de­mon­da volt, egy né­met kol­lé­ga, Schle­gel bi­zo­nyí­tot­ta, ami­kor bu­da­pes­ti lá­to­ga­tá­sa al­kal­má­val lát­ta eze­ket a he­ge­ket a „Mes­ter” bal ke­zén.) Tu­laj­don­kép­pen tel­je­sen mel­lék­kö­rül­mény, hogy – amint Fer­ran­diz leír­ja – egy nagy fü­les­ba­goly­ról, uhu­ról van-e szó, vagy ku­vi­król, ami­ről Jen­zen tu­dó­sí­tott. Lény­ege­sebb az, hogy a fent idé­zett ere­de­ti leí­rás­ban „folt” sze­re­pel és nem „vo­nal”. Ké­sőb­bi ku­ta­tá­sok ugya­nis meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy a láb kes­keny re­pre­zen­tá­ci­ós te­rü­le­te egy igen vé­kony stráf, amely a su­gár­test­től a szi­vár­vány­hár­tya szé­léig ter­jed 6 óra irá­nyá­ban. Így Péc­zely utó­dai a gya­kor­lat és az élet­hű­ség miatt az ere­de­ti fol­tot sáv­vá kel­lett hogy kes­ke­nyít­sék, majd a láb­vo­na­lat a Mes­ter­nek tu­laj­do­ní­tot­ták. Még Schle­gel ba­rát­ja is a ké­sőb­bi­ek­ben „vo­nal”-ról be­szélt, jól­le­het ne­ki a sze­mé­lyes be­szél­ge­té­sek nyo­mán az ere­de­ti meg­fi­gye­lés­ről pon­to­sabb be­nyo­má­sai kel­lett hogy le­gye­nek. A ko­ráb­ban em­lí­tett né­met or­vos, Ba­ginsky 1953-ban az „Er­fah­rungsheil­kun­de” (Ta­pasz­ta­la­ti or­vos­lás) cí­mű fo­lyó­i­rat­ban ar­ról tesz em­lí­tést, hogy Péc­zely dok­tor a láb és a szárny te­rü­le­tén egy­aránt lá­tott elvál­to­zást a szi­vár­vány­hár­tyán.

 

Az eset­tel kap­cso­lat­ban még egy igen hi­te­les­nek mond­ha­tó ese­ményt ér­de­mes fel­idéz­nünk. 1932-ben, Drez­dá­ban egy nem­zet­kö­zi or­vos­kon­gresszu­son dr. At­ti­la von Péc­zely, a Mes­ter má­so­dízű uno­ka­öccse a kö­vet­ke­zők­kel lep­te meg a köz­vé­le­ményt. „Dok­tor Ig­naz von Péc­zely fel­jegy­zé­sei kö­zött azt ta­lál­tam, hogy ő az ese­mény után több bag­lyot is be­fo­gott, és az alap­kí­sér­le­tet si­ke­re­sen meg­is­mé­tel­te. Hi­á­nyoz­tak azon­ban a rész­le­tes és pon­tos leí­rá­sok.”

 

Egy svéd or­vos, Lil­je­quist már csa­lá­dia­sabb tör­té­ne­tet me­sél er­ről az ese­mény­ről. „Amint a ba­goly mé­lyen bel­emé­lyesz­tet­te kar­mait a fiú ke­zé­be, ő nem lá­tott más ki­utat, mint el­tör­ni a ba­goly lábát. Mi­vel erős ke­ze volt, ez si­ke­rült is ne­ki. A fiú és a ba­goly köz­ben mé­lyen egy­más sze­mé­be néz­tek, s amint a ba­goly lába el­tört, an­nak sze­mé­ben egy fe­ke­te vo­nal je­lent meg – egy sú­lyos szerv­sé­rü­lés je­le. Mi­vel a fi­úcs­ka nem egy le­en­dő tu­do­má­nyos­ko­dó ál­lat­kín­zó volt, ha­nem ál­lat­ba­rát és jö­ven­dő or­vos, be­kö­töt­te a ma­dár lábát és gon­do­san ápol­ta őt. Mi­u­tán a tö­rés meg­gyó­gyult, sza­ba­don en­ged­te. A ba­goly azon­ban sa­ját jó­szán­tá­ból a kert­ben ma­radt, és ami­kor meg­te­rí­tet­ték az asz­talt, ét­ke­zé­sek­kor a fiú mel­lé te­le­pe­dett az asz­tal­ra. Ősszel azu­tán el­tűnt, majd kö­vet­ke­ző nyá­ron is­mét meg­je­lent. Sze­mé­ben még min­dig meg­volt a jel – pe­dig a tö­rés már ré­gen meg­gyó­gyult –, de már egy fe­hér gör­be vo­nal­lal ha­tá­rol­tan. Ősszel a ba­goly is­mét el­tűnt, ezút­tal vég­le­ge­sen.”

 

1932-ben, az omi­nó­zus drez­dai or­vos­kon­g­resszu­son egyéb­ként At­ti­la von Péc­zely be­szá­molt azok­ról a kí­sér­le­te­i­ről, ame­lyek­ben bi­zo­nyos­sá­got szer­zett ar­ról, hogy a kí­sér­le­ti ál­la­to­kon csont­tö­rés után az íri­szen, va­ló­ban jól kö­rül­ha­tá­rol­ha­tó he­lyen elvál­to­zá­sok jön­nek lét­re. A kon­gresszus mel­les­leg el­uta­sí­tot­ta az ez irá­nyú vi­tás kér­dé­sek to­váb­bi ál­lat­kí­sér­le­tek­kel va­ló tisz­tá­zá­sát.

 

Egy né­met iri­do­ló­gus, Drechsler kü­lön­bö­ző sé­rü­lé­sek nyo­mán igen sok ta­pasz­ta­la­tot szer­zett a szi­vár­vány­hár­tya elvál­to­zá­sait il­le­tő­en. Meg­fi­gyelt egy pa­pa­gájt, amely­nek a bal szár­nya tö­rött el, és egy nyu­lat, ame­lyet ku­tya ha­ra­pott meg a bal lábán. A sé­rü­lés után nyolc nap­pal a pa­pa­gáj azo­nos ol­da­li íri­szé­ben ad­dig nem lé­te­ző sö­tét folt je­lent meg. Há­rom hét el­tel­té­vel a szárny tö­ké­le­te­sen meg­gyó­gyult, a folt pe­dig el­kez­dett hal­vá­nyod­ni, majd ki­lenc hét múl­tá­val tel­je­sen el­tűnt. A nyúl­nál a ha­ra­pás utá­ni ötö­dik na­pon je­lent meg a jel a szi­vár­vány­hár­tyán. Itt bár a seb 20 nap alatt tö­ké­le­te­sen gyó­gyult, az íri­szen ha­gyott nyom még 50 nap után is jól lát­ha­tó volt.

 

A kí­sér­le­te­ket em­lő­sál­la­to­kon is sok­szor elvé­gez­ték, s az de­rült ki, hogy a kü­lön­bö­ző tra­u­mák kö­vet­kez­té­ben nem min­de­gyik ál­la­ton je­len­tek meg íri­szel­té­ré­sek.

 

Péc­zely Ig­nác „sztori­ja” azon­ban so­ká­ig iz­gat­ta a ku­ta­tók fan­tá­ziá­ját, s egy würzbur­gi pro­fesszor, aki élet­ta­nász és or­ni­to­ló­gus volt, a ma­da­ra­kon sze­ret­te vol­na tisz­táz­ni a té­nye­ket. 1957-ben a Me­di­zi­nis­che Wo­chenschrift­ben ott­ho­ná­ban tar­tott er­dei fü­les­bag­lyok szem­éről ír­ta a kö­vet­ke­ző­ket: „Sze­mü­ket a tör­té­ne­ti leí­rás szem­pont­já­ból vizs­gál­tam meg. Ek­kor hir­te­len egy olyan je­len­ség tűnt fel, amit ön­kén­te­le­nül, va­gyis az írisz­di­ag­nó­zis tör­té­ne­té­re egy­ál­ta­lán nem gon­dol­va fe­dez­tem fel, és nyil­ván­va­ló­an már aze­lőtt is ész­re­ve­het­tem, s ez a ba­goly pis­lo­gó­hár­tyá­já­nak moz­gá­sa. En­nek a rend­kí­vül vé­kony, szín­te­len, át­tet­sző hár­tyá­nak, amely a szem­héj és a sza­ru­hár­tya kö­zött he­lyez­ke­dik el, van egy éj­fe­ke­te, haj­szál­vé­kony sze­gé­lye. A szem­hé­jak zá­rá­sa­kor a pis­lo­gó­hár­tya be­lül­ről ki­fe­lé emel­ke­dő fer­de vo­nal­ban záró­dik a sza­ru­hár­tya előtt. A szem­héj és a pis­lo­gó­hár­tya záró­dá­sa azon­ban nem tel­jes szin­kron­ban tör­té­nik. Min­de­ne­ke­lőtt las­sú szem­héj­nyi­tás­kor a pis­lo­gó­hár­tya moz­gá­sa el­ma­rad a szem­hé­jé­től, s ilyen­kor az em­ber egy fe­ke­te vo­na­lat ész­lel a sza­ru­hár­tya fe­lett. Ez a je­len­ség annyi­ra mar­káns, hogy az a ké­tely fo­gal­ma­zó­dik meg benn­em, mi­sze­rint az if­jú Péc­zely ezt a je­len­sé­get – mint aki ilyen­nel elő­ször ta­lál­ko­zott – kó­ros elvál­to­zás­ként fog­ta fel.” (Min­deh­hez csak annyi hoz­zá­fűz­ni­va­lónk len­ne, hogy a fent em­lí­tett – hely­tál­ló – élet­ta­ni je­len­sé­get nem le­he­tett ma­ra­dan­dó elvál­to­zás­ként meg­fi­gyel­ni!)

 

Megint más vé­le­mé­nyen volt egy fran­cia ideg­gyó­gyász, Bo­ur­diol, aki mel­lé­ke­sen iri­do­ló­giá­val is fog­lal­ko­zott. Sze­rin­te „azt kell mon­da­nunk, hogy en­nek a ba­goly­tör­té­net­nek sem­mi­lyen hi­telt nem sza­bad ad­nunk”. Ő ugya­nis so­ha nem ta­pasz­talt íri­szel­vál­to­zást olyan macs­kák­nál vagy ku­tyák­nál, akik lábu­kat tör­ték.

 

Szent-Györ­gyi Al­bert, a C-vi­ta­min No­bel-dí­jas fel­fe­de­ző­je szá­já­ból hang­zott el az az örök­be­csű mon­dás, mi­sze­rint: „ami­kor igen so­kan és he­ve­sen tá­mad­tak, ak­kor tud­tam, hogy va­la­mi je­len­tős fel­fe­de­zést tet­tem.” Ezért ér­de­mes idéz­nünk a múlt szá­za­de­lő egyik né­met or­vo­sá­nak, Se­lig­nann-nak a vé­le­mé­nyét, aki az írisz­di­ag­nosz­ti­ka egyik le­gel­ke­se­re­det­tebb el­len­fe­le és tá­ma­dó­ja volt. Ő a kö­vet­ke­ző­ket ír­ta. „Volt egy­szer egy bi­zo­nyos Ma­gyar­or­szág­ról va­ló Péc­zely, aki azt a két­sé­ges szol­gá­la­tot tet­te, hogy 1881-ben egy ba­dar­sá­got sza­ba­dí­tott a vi­lág­ra. Ez pe­dig a túl­sá­go­san is is­mert szto­ri a sé­rült ba­gollyal és a sze­mé­ben tá­madt jel­lel. Er­ről min­den könyv­ben ol­vas­hat az em­ber. Sem­mi sincs olyan bo­tor és ab­szurd, amit ezek az urak kri­ti­kát­la­nul hisz­nek és maj­mol­nak. Az egész ke­let­ke­zé­si tör­té­net­ből va­ló­szí­nű­leg csu­pán annyi igaz, hogy egy ba­goly­nak el­tört a lába. Min­den más csak a fan­tá­zia szü­le­mé­nye és ki­ta­lá­ció.” Se­lig­mann Péc­zely­ről és az írisz­di­ag­nosz­ti­ka mű­ve­lő­i­ről ké­sőbb is min­dig csak mint „ba­goly­fo­gó­król” volt haj­lan­dó be­szél­ni.

 

Min­de­zek után va­ló­szí­nű­nek tar­tom, hogy az ol­va­só­ban fel­me­rül a kér­dés: ki is volt ez a bi­zo­nyos Péc­zely Ig­nác, vagy ahogy a né­met nyelv­te­rü­le­ten is­me­rik, Ig­naz von Pec­zely?

 

A le­gú­jabb, „nagy” ma­gyar le­xi­kon­ban sem az írisz­di­ag­nosz­ti­ka, sem a Péc­zely Ig­nác cím­szó nem ta­lál­ha­tó meg. Ez csak azt le­pi meg, aki nincs an­nak az in­for­má­ció­nak a bir­to­ká­ban, mi­sze­rint a IV. kö­tet utá­ni tu­laj­do­nos­vál­tás­kor le­g­elő­ször is a ter­mé­szet­gyó­gyá­szat­tal kap­cso­la­tos cím­sza­va­kat tö­röl­ték a köz­len­dők kö­zül. (A „nagy”-ot azért tet­tem idé­ző­jel­be, mert ko­ránt­sem ez az egyet­len té­ma­kör, amit ki­gyom­lál­tak, hi­szen az ere­de­ti­leg ter­ve­zett 30 kö­tet­ből csak 19 je­le­nik meg!)

 

Idő­ben vissza­fe­lé ha­lad­va, az 1969-ben meg­je­lent Or­vo­si le­xi­kon Péc­zely dok­tor­nak ugyan nem szen­tel kü­lön cím­szót, az írisz­di­ag­nosz­ti­ká­nak azon­ban igen, bár eb­ben sincs sok kö­szö­net. „Egyes szer­vi be­teg­sé­gek ál­lí­tó­la­gos kó­ris­mé­zé­sé­nek le­he­tő­sé­ge azon fel­té­te­le­zés alap­ján, hogy a bel­ső szer­vi be­teg­sé­gek az íriszstruk­tú­ra vál­to­zá­sá­val jár­hat­nak. Péc­ze­li Ig­nác (1836) ne­vé­hez fű­ző­dik. Naiv el­kép­ze­lés, de ugya­nak­kor ala­pul szol­gált olyan ta­nul­má­nyok­ra, ame­lyek­nek az írisz-struk­tú­ra mé­lyebb meg­is­me­ré­se kö­szön­he­tő.”

 

Ha­zá­já­nak hoz­zá­ál­lá­sá­ról iga­zán so­kat az 1929-ben ki­adott Tol­nai-le­xi­kon ró­la szó­ló cím­sza­va árul el. „Péc­zely Ig­nác, ho­me­o­pa­ta or­vos, szül. 1826, megh. 1922. A ho­me­o­pá­tiá­nak volt egyik le­gel­ső mű­ve­lő­je Ma­gyar­or­szá­gon. Hí­res­sé tet­te ne­vét az a fel­fe­de­zé­se, hogy ál­lí­tó­lag min­den be­teg­ség­nek egy bi­zo­nyos el­szí­ne­ző­dés fe­lel­ne meg a szi­vár­vány­hár­tyá­ban, úgy­hogy ő eb­ből meg tud­ná ál­la­pí­ta­ni a kó­ris­mét. Kül­föl­dön több hí­ve akadt, mint ná­lunk. Ta­na, ame­lyet ter­mé­sze­te­sen ré­gen meg­cá­fol­tak, in­kább csak or­vos­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gű.”

 

Úgy ér­zem, em­ber­ként, ma­gyar­ként és or­vos­ként is sok szé­gyell­ni­va­lónk van, hogy egy olyan or­vost, aki mint­egy más­fél száz év­vel meg­előz­ve a Ví­zön­tő kort, meg­lát­ta az óriá­si le­he­tő­sé­ge­ket a ho­me­o­pá­tiá­ban, s aki egy pon­tos és költ­ség­kí­mé­lő di­ag­nosz­ti­kai el­já­rást fe­de­zett fel, a hall­ga­tás és a fe­le­dés tel­jes ho­má­lyá­ban tar­tunk.

 

Mél­tó em­lé­ket kel­le­ne ál­lí­ta­nunk ne­ki, hi­szen ő és kö­ve­tői a tö­rött ba­goly­lá­bacs­ká­kon ha­lad­va mu­tat­tak alap­ve­tő­en új utat a ko­rai di­ag­nó­zis­ban, a be­te­gek meg­se­gí­té­sé­ben és ál­ta­lá­ban a ho­lisz­ti­kai szem­lé­let ki­ala­kí­tá­sá­ban.

Dr. Simoncsics Péter
X. évfolyam 4. szám

Címkék: íriszdiagnosztika, látás

Aktuális lapszámunk:
2019. július

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.