Betegségek A-tól Z-ig

Gyermekágyi depresszió

Csodás gyógyulások

    Magdolna és kisfia egy test, egy lélek. Ez azonban nem volt mindig így. A kismama két évvel ezelőtt, közvetlenül a szülés után súlyos gyermekágyi depresszióba esett. A több hétig tartó szenvedéstől saját erejéből szabadult meg. Az alábbiakban megtudhatjuk, hogyan.


    A gyermekágyi depreszszióban szenvedő kismamákat gyógyszerekkel és altatókkal kezelik, pedig a depresszió kiváltó okának felismerése hozhatja meg a valódi gyógyulást

     

    Átlagos, "normális" pár voltunk, és szerelmünk megkoronázásaképp szerettünk volna gyermeket - meséli Magdi. A terhesség azonban mindent megváltoztatott. Érzékenyebbé váltam, fokozottan szükségem volt a gyöngédségre, dédelgetésre. Ehhez egyre több testi tünet, panasz társult, amelyek egyre inkább az ágyhoz kötöttek. Az élettársam és én egyre inkább eltávolodtunk egymástól. A terhesség hatodik hónapjában sor került a szakításra.

     

    Egészségi állapotom ezt követően egy hónap leforgása alatt olyan mértékben romlott, hogy követve nőgyógyászom tanácsát, befeküdtem egy pszichoszomatikus betegségekkel foglalkozó klinikára. Onnantól kezdve a kórház a második otthonommá vált, ahol úgy éreztem, törődnek velem. Két héttel a szülés kitűzött napja előtt hazaengedtek. Akkoriban a barátnőm odaköltözött hozzám, hogy ne maradjak teljesen egyedül szüléskor és közvetlenül azután. Viszonylag minden jól ment. Elérkezett a várva várt nap: megszületett a kisfiam. Amikor a mellemre helyezték, és éreztem testének melegét, abban a pillanatban valószínűleg én voltam a világ legboldogabb embere. Ez az állapot a szülés utáni második éjszakáig tartott. Ekkor jelentkezett nálam az első pánikroham. Az ápolók és az orvosok nagyon megértők és segítőkészek voltak.

     

    Néhány nap múlva fiammal együtt elhagytam a kórházat. Egészen eddig a fiam csak egyetlen éjszakát töltött velem azonos szobában, és akkor is csak azért, hogy „felkészülhessek” az otthoni helyzetre. Bármilyen furcsán is hangzik, bár szerettem, nem is éreztem igényét, hogy velem legyen éjjel.

     

    Egy álom szertefoszlik

    A hazautazás napjának reggelén reménykedtem, hangulatom jó volt. Amikor a barátnőm kíséretében hazaérkeztünk, a fiam megéhezett. Állandóan foglalkoznom kellett "ezzel a gyerekkel". Az állandó etetés, pelenkázás, büfiztetés, fürdetés stb. hatására észre sem vettem, hogy beesteledett. Örültem, hogy végre nyugovóra térhetek, de sokáig hánykolódtam álmatlanul az ágyban, és nyugtalanul aludtam. Tudtam ugyanis, hogy a következő szoptatásig mindössze három órám maradt. Pihentető alváshoz kevés, álmatlanul várakozni viszont nagyon sok idő! Reggel ennek megfelelően kimerülten és kedvetlenül ébredtem. Ezért elhatároztam, hogy napközben, míg a fiam alszik, én is bóbiskolni fogok. Nem sikerült: Hirtelen légzési panaszaim jelentkeztek.

     

    Lassan rettegni kezdtem az elkövetkező éjszakáktól. És persze nem oktalanul: Álmatlanság, légzési panaszok, amelyek fokozatosan fuldoklási rohamokká erősödtek. Éjszakánként, a rám törő pánikrohamok hatása alatt, magamból teljesen kifordulva fel-alá szaladgáltam a házban és a kertben.

     

    A mélypontot akkor értem el, amikor nappal is olyan erős pánik vett erőt rajtam, hogy már egyetlen zárt helyiségben sem bírtam ki.

     

    A fiamról már csak a szoptatás idejére vettem tudomást, amikor a karomban tartottam. Ha sírt, mindig a barátnőm vigasztalta. Csak magammal voltam elfoglalva és teljesen kétségbe estem. A szülésznő volt az első ember, aki a gyermekágyi depresszió szót említette, hozzátéve, hogy szakember segítségére van szükségem.

     

    A segítség a nőgyógyászomtól érkezett. Felajánlott egy helyet a klinikán, ezzel párhuzamosan ambuláns pszichiátriai rendelőbe jártam. Konkrétan ez azt jelentette, hogy altatókat és nyugtatókat kaptam. A gyógyszerek miatt el kellett választanom a fiamat. Akkoriban ezt éreztem a legnagyobb csapásnak. Egyfelől azért, mert elhatároztam, hogy sokáig fogom szoptatni, másfelől pedig azért, mert ezzel elvesztettem azt a kevéske intim kapcsolatot vele.

     

    Minden gyermekágyi depresszióban szenvedő anya szereti a gyermekét, de nem képes megszabadulni saját negatív gyermeki mintáitól

     

    A következő napon megkezdődött hányattatásom: Gyógyszereket kaptam a pánikrohamok ellen, ugyanakkor antidepresszánst is adtak, egyre növekvő dózisban. Ezzel egy időben mindennap pszichoterápiás beszélgetésre vittek a pszichiátriára. Rendesen szedtem az egyre növekvő dózisban adagolt tablettákat.

     

    A kezelés során két dolgot tapasztaltam: A fiamhoz fűződő viszonyom nem javult. Ő a többi csecsemővel együtt aludt, én pedig nem éreztem különösebb késztetést, hogy nálam aludjon. Ha mégis kértem, hogy hozzák be hozzám, nem igazán tudtam mit kezdeni vele. Ráadásul a gyógyszerek szedése mellékhatásokkal járt, amelyek a dózis növelésével egyre súlyosbodtak.

     

    Letargikus állapotom nem javult, szédültem, ezért nem mertem a fiamat karba venni, mindenhol kapaszkodnom kellett. A húgyhólyagom és a bélműködésem szinte teljesen leállt. Fokozatosan a beszédközpontom is leblokkolt. E mellékhatásokkal azonban sajnos senki nem foglalkozott. Ekkor újra jelentkeztek nálam a pánikrohamok, pedig a végtelenségig le voltam nyugtatva.

     

    Első lépés a gyógyulás útján

    Egy péntek reggelen elhatároztam, hogy ennek az egész kezelésnek véget vetek. Elmentem a pszichoterápiás beszélgetésre, hogy ezt megbeszéljem a kezelőorvosommal. Más gyógyszert akartam, vagy legalábbis a jelenlegiekből kisebb dózist. A beszélgetés azonban egészen másképpen zajlott, mint ahogy azt reméltem. Az orvos ragaszkodott a jelenlegi gyógyszerekhez és a dózishoz, sőt növelni akarta azt. Konzultált az intézetvezető pszichiáterrel, aki engem nem is látott, de kettejük álláspontja változatlan volt.

     

    Azonban én is eltökélt voltam, eljutottam arra a pontra, amikor nem csak csökkenteni, hanem fokozatosan teljesen elhagyni akartam a gyógyszereimet. Amikor visszaértem a kórházba, csak aludni akartam.

     

    Az álom, bár nagyon kimerült voltam, elkerült. Egyre inkább foglalkoztatott a jövőm és a fiam. Egészséges akartam lenni, mint minden anya. Miért lettem ilyen beteg? Nem én akartam. Ha hihetek az ápolónőknek és a tapasztaltabb anyáknak, a tünetek, ahogy jöttek, úgy el is múlnak majd.

     

    A belső hang

    Ezen az álmatlanul töltött éjszakán meghallottam a belső hangomat, és úgy döntöttem, hogy hallgatok rá. A hang pedig ezt mondta: "Itt az idő, hogy végre felnőttként viselkedj!" Micsoda hülyeség - gondoltam először. Hiszen már régen felnőttem, kb. 18 évvel ezelőtt, édesapám halála óta, amikortól mindenért és mindenkiért felelősséget vállaltam.

     

    Kineziológiai izomtesztek segítenek rátalálni a gyógyulás útjára

     

    A hang azonban nem hagyott békén: "Mindenki másért felelősséget vállaltál, csak magadért nem!" Végül kikapcsoltam a racionális gondolkodásomat és teljesen a hangra hagyatkoztam.

     

    Hirtelen eltöltött a felismerés, hogy mit jelent valójában felnőttnek lenni. Ráeszméltem, hogy milyen messze voltam attól, hogy valóban felnőttnek lehessen nevezni. Annak ellenére, hogy évek óta a felnőttoktatás terén tevékenykedem, ahol az önmagunkért való felelősségvállalás központi szerepet játszik. Én pedig csak a sötétben tapogatóztam!

     

    Elkeserített ez a felismerés, mert 41 évesen úgy éreztem, hogy legjobb éveimet hasztalanul éltem. Tudatára ébredtem, hogy a felnőttség szoros kapcsolatban áll az anyasággal. Az anyaság azt jelentette, hogy korábbi életszakaszomat végleg le kell zárnom, egyúttal el kell fogadnom az anyai lét áldásait és kötelességeit. Ez pedig: szeretet, odaadás, önfeláldozás, melegség és önfeláldozás, a biztonság és a védelem biztosítása, és végül a gyermek egészségéért és fejlődéséért viselt felelősség. Egyszerűbben kifejezve adni, adni és ismét adni - anélkül, hogy tudnánk, gyermekünk viszonozza-e szeretetünket.

     

    Adni azonban csak a felnőtt ember tud. Felnőttnek pedig csak olyan ember tekinthető, aki emocionális téren nem szorul másokra. Ez azt is jelenti, hogy egy anya csak akkor táplálhatja gyermekét, ha önmaga érzelmileg jóllakott. Belőlem pedig pontosan ez hiányzott. Kapni akartam. Ezen a napon döbbentem rá, hogy lényegében édesanyám szeretetét és törődését akartam megkapni, ami gyermekkoromban járt nekem, de soha nem kaptam meg.

     

    Nagyon fájó felismerés volt, hogy egész eddigi életem csak ezt az egyetlen célt szolgálta. Minden ebbéli törekvésem és kívánságom meddő volt, hiszen édesanyám az anyaszerepnek nem tudott megfelelni. Ideje volt ezt a tényt elfogadni, hogy a gyógyulás útjára léphessek.

     

    A gyermekágyi depresszió nem egyéb volt, mint menekülés az anyaszerep és a felnőtté válás elől. Nagy felismerés volt, ami nagy boldogsággal töltött el. Nyugalom és béke költözött a lelkembe, ehhez pedig az a biztonságérzet társult, hogy a lelki zűrzavarból végre sikerül kitalálnom. Rátaláltam a megoldásra, pontosabban a megoldás talált meg engem, én pedig ösztönösen éreztem, hogy ez a helyes megoldás. Elhatároztam, hogy innentől kezdve csökkentem a gyógyszeradagomat, valamint azt is, hogy a következő hét elején elhagyom a kórházat a kisfiammal. Mindkettőt helyes döntésnek éreztem és nem féltem tőle.

     

    Magdolna az új életszakasz kezdetét gyertyával ünnepelte

     

    Azt is tudtam, hogy felismeréseimet valamilyen módon "rögzítenem" kell magamban, meg kell erősíteni azokat, nehogy elvesszenek. Ehhez különféle technikákat alkalmaztam saját foglalkozásomból, mint edző.

     

    Készítettem egy listát a témához: Mit takar az anyaság fogalma? Válaszként a következő fogalmak jutottak eszembe: táplálás, adás viszonzás nélkül, odaadás, védelmezés, a gyermek elfogadása és szeretete, önfeláldozás és önfeladás.

     

    Kineziológiai izomtesztek segítségével azt is sikerült kiderítenem, hogy az odaadás témáját terhelte nálam a legtöbb stressz. Ennek kezelésére az emocionális stresszcsökkentés technikáját alkalmaztam.

     

    Ehhez egyik kezemmel a homlokon található két dudort 30-60 másodpercig nyomtam, miközben másik kezemmel a koponya hátsó oldalát viszonylag magasan megtámasztottam. E gyakorlat hatására több vér jut az agyba, és ingerlődik a memóriaközpont is.

     

    Lényegében ilyenkor képek bukkannak fel a tudattalanból, az én esetemben az édesanyám képe. Megjegyeztem a képét és elképzeltem, hogy bocsánatot kér tőlem. Egyúttal az is tudatosodott bennem, hogy édesanyám nem tehet róla, hogy nem nyújtott elegendő szeretetet, nem volt rá képes. Én viszont általa nem tudtam megtelni szeretettel. Néhányszor felidéztem édesanyám képét, míg lassan, fokozatosan egyre inkább veszített jelentőségéből. Az említett technikát az elkövetkező napokban többször megismételtem. Amikor legközelebb meglátogattam az édesanyámat, teljesen felnőttnek éreztem magamat, és egyáltalán nem éreztem szeretethiányt, rászorultságot. Sőt haragot sem.

     

    A másik nagy téma, nevezetesen a gyermekem feltétel nélküli elfogadása, már sokkal könnyebben megoldható feladatnak bizonyult. Egy speciális, belső dialógus keretében én magam kértem bocsánatot a fiamtól.

     

    Amint azt terveztem, a következő héten elhagytam a kórházat, otthon ünnepi terítéket raktam az asztalra, bár a kisfiam a cumisüvegen kívül nem kaphatott mást, hiszen még túl kicsi volt hozzá. Gyertyát is gyújtottam.

     

    Ez volt az újrakezdés szertartása. Megváltoztam, képes voltam elfogadni új szerepemet, az anyáét. A mai napig nem tértek vissza pánikrohamaim.

    B. M.
    XII. évfolyam 1. szám

    Címkék: gyermekágyi depresszió

      Aktuális lapszámunk:
      2019. december

      A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.