Betegségek A-tól Z-ig

Háború a gyerekszobában

Hogyan kerülhetjük el?

Gyerekek a szülőkre támadnak, kamaszok összeverik egymást. Úgy tűnik, a gyerekneveléssel kapcsolatos problémák ma komolyabbak, mint bármikor ezelőtt. Ha a Grimm-testvérek ma írnák meséiket, akkor Piroska nem indulna el engedelmesen a nagymamához, hanem válasza feltehetőleg ekképpen hangzana: „Te, anyu, semmi kedvem nincs a nagymamához menni. Az út az erdőn át haláli unalmas. Azon kívül nagyi az ezeréves sztorijaival az agyamra megy. Ha valamire szüksége van, hívja a szociális szolgálatot. Ezt a piros sapkát meg egyébként is kidobhatod, mert most zöldre festem a hajam, őrült jól fog állni.”


Minden gyereknek joga van a vele született képességeknek, adottságoknak a fejlesztésére

 

Az régóta napvilágot látott, hogy sok iskolában „háborús” viszonyok uralkodnak, a gyerekek verekednek, a kamaszok brutális módon viselkednek egymással, sőt – szerencsére nagyon ritkán – gyilkosságokat követnek el egymással vagy a tanárral szemben.

 

Hogyan épül fel az „agresszióspirál”?

Az iskolások, kamaszok agressziója nem akkor alakul ki, amikor az már észrevehetővé is válik, hanem sokkal korábban. Egy kanadai, a „gyermekkori erőszak” vizsgálatára összpontosító, hosszú időn keresztül végzett megfigyelés eredménye: „Az ember egész élete folyamán nem tanúsít akkora testi agresszivitást, mint harmadik életévében.” A vizsgálatot végző csoport egyik résztvevője még azt is hozzáfűzte: „A kisgyermekek csak azért nem ölnek meg senkit, mert nem juthatnak fegyverhez.”

 

Képzeljük el, hogy mindent, amit cselekszünk, egy nálunk háromszor nagyobb óriás felügyeli. Mondjuk kinyitjuk a szekrényajtót, mire az óriás azt mondja, hogy „nem”, és már be is csukja. Vagy találunk valami ehetőt, amit a szánkba akarunk tenni – az óriás ismét „nemet” mond, majd elveszi tőlünk. Előbb-utóbb még az is, aki a legtürelmesebb közülünk, idegrohamot kapna.

 

A nevelés alapötletei

A gyerekek elevenek és kíváncsiak, fel akarják fedezni, meg akarják érteni a világot. Ehhez szükséges, hogy megérintsék a környezetükben lévő tárgyakat. Meg kell tanulniuk állni, járni, hallani és beszélni. Meg kell tanulniuk egy zseniális „szerszám nak”, a kéznek, valamint a világ legbonyolultabb „számítógépének”, az agynak a használatát. És azt is meg kell tanulniuk, hol a helyük a felnőttek világában.

 

Ehhez segítségre van szükségük – nem pórázon tartás vagy gondnokság alá helyezés útján, hanem „segítség az önsegítéshez” formájában, mint ahogy az például a Montessoripedagógiában is történik.

 

Ha a gyermekek megérzik, hogy a velük született sajátosságaikat elutasítják, akkor biztos, hogy később lelki konfliktusaik lesznek

 

Még ma is kevés azoknak a szülőknek és nevelőknek a száma, akik ezzel a módszerrel teljes mértékben egyetértenek. Kevesen hisznek abban is, hogy a gyerek a saját fejlődését önmaga irányítja, formálja. A többség továbbra is azon a véleményen van, hogy a gyermeket egy bizonyos irányba kell formálni, azaz „nevelni”. A gyereket sokszor növényhez hasonlítják, magát a nevelést pedig a kertész munkájaként fogják fel. „Mint egy értékes kis növényt, úgy kell a gyermeket nevelni és a vadhajtásokat időben lemetszeni” – írja egy nevelőnő.

 

De ugyan honnan tudja egy szülő vagy nevelő, melyek a „vadhajtások” és melyek a gyermeki személyiség elementáris jegyei? „A gyerek nem válik emberré, hanem már most is az”, írta Janusz Korczak lengyel orvos és pedagógus. Meg is fogalmazta a „Gyermek jogait” – íme egy idézet: „A szeretetre való jog,  a figyelembevételhez való jog, a hibák elkövetéséhez való jog, a komolyan vételhez való jog, valamint joga van ahhoz is, hogy önmaga legyen és megbecsülésben részesüljön.”

 

Még hozzátehetjük azt is, a gyermeknek joga van ahhoz is, hogy ne feleljen meg szülei elképzeléseinek. Ugyanis minden gyerek egyszeri és megismételhetetlen individuum, akinek jelleme, tulajdonságai és képességei, vonzódásai, ellenszenvei jelentősen eltérhetnek a szüleiétől. A gyermeknek lehetőséget kell biztosítani arra, hogy saját valójának megfelelően bontakoztassa ki magát. Ebben a folyamatban nyújtson segítséget a szülő, vagy legalább ne gördítsen akadályokat elé. Ennek segítségével az esetleges dühkitörések is elkerülhetők.

 

Az agresszió sohasem magától jelentkezik, mindig van kiváltó ok. Ha egy, a természetben élő állat azt érzi, hogy léte veszélybe kerül, akkor alapvetően kétféle módon reagál: vagy harc, vagy menekülés. Ez az embernél is ugyanígy működik.

 

 

A gyerekeknek is szükségük van határokra

Mindez nem jelenti azt, hogy a gyereknek teljes szabadságot kell biztosítani. Valamennyi pedagógus egyetért azzal, hogy a gyerekeknek határokra is szükségük van, de nem cukorka/ostor formájában. Sokkal inkább tájékozódási pontokra van szükségük; viselkedési keretekre, amelyek számukra tartást és biztonságot, de egyben elegendő mozgásteret is nyújtanak.

 

Természetesen nem kerülhető el, hogy a szülők hibázzanak. Viszont a hibák számát lehet redukálni úgy, hogy az még a gyermek számára elviselhető legyen – feltéve, hogy a szülők a problémák esetén készek arra, hogy részt vegyenek nevelési tréningen. Ugyan a vak engedelmességet nem soroljuk a kívánatos nevelési célok közé, mégis elvárható, hogy a gyerekek szüleikkel szemben kooperatív módon viselkedjenek. Ehhez jó módszernek bizonyult a „Parent Effectiveness Training”. Ezt a tréninget dr. Thomas Gordon (1918–2002) amerikai pszichológus dolgozta ki, több mint negyven évvel ezelőtt. Alapelvei közé tartozik az „aktív meghallgatás” (Active Listening), az „énközlés küldése” (I-Masseges) és a „mindenki nyer módszer” (No-Lose Conflict-Resolution). Az a hierarchikus struktúra, miszerint az egyik parancsol, a másik engedelmeskedik, nem segíti a kreativitást. Gordon felismerte, hogy szülő és gyermek között konstruktív és dekonstruktív kommunikáció folyik. A még mindig uralkodó dekonstruktív forma lényege, hogy a szülők értékelnek, ítélkeznek vagy kritizálnak. Figyelmeztetnek, fenyegetnek és parancsolgatnak. Kioktatnak, kihallgatásokat tartanak,  vagy szidnak és megszégyenítenek. Az ilyen viselkedési attitűdöt nevezte Gordon „kommunikációzárlat”-nak.

 

Testi agressziók a 3. életévben jelentkeznek a legerősebben. A szülők ilyenkor  különösen próbára vannak téve

 

„Ne viselkedj így! Hagyd abba, különben bajok lesznek! Meg kell tanulnod másokat elviselni! Segíts már egy kicsit legalább a háztartásban! Játssz már inkább kint a kertben! Úgy viselkedsz, mint egy bébi!” És így tovább… Az ilyen lekezelő „közlések” gátolják a kommunikációt, mert a gyermek úgy érzi – teljesen jogosan –, hogy nem fogadják el, hanem megtámadták, és ellenállást tanúsít.

 

A konstruktív kommunikáció alapja olyan viselkedés, amelyet a gyermek is respektál, miközben érzi, hogy kívánságát a szülő komolyan veszi, elegendő megértést tanúsít vele szemben. Ezt nevezte Gordon „aktív meghallgatás”- nak. Lényege, hogy a szülő gyermeke híradását felfogja, megfejti.

 

„Kezdetben a legtöbb szülő nem is tudja, mit jelent aktívan meghallgatni” – mondja Lieselotte Rössler terapeuta és Gordon-tréner. „A szülők gyakran lecsillapítással vagy elcsitítással reagálnak: majd meg fog oldódni! Mert meg akarják szabadítani a gyermeket attól, ami számára kellemetlen, próbálják megvigasztalni” – meséli. De ez a gyermek számára nem jelent igazi vigaszt, hiszen az ő célja, hogy megértsék, és érzéseit komolyan vegyék. „Az aktív meghallgatás azt jelenti: a gyermek küszködik egy problémával, én pedig mint anya vagy apa, ezt elfogadom, és segítséget nyújtok neki abban, hogy önmaga találjon valamilyen megoldást problémájára, vagy hogy egy számára kellemetlen helyzetben hogyan viselkedjen. Gyakran már az is elegendő, ha a gyermek érzi, szülei megértéssel kezelik problémáját.”

 

Viszont arra is ügyelni kell, hogy a szülők ne vigyék túlzásba az aktív meghallgatást. Egyszerű kérdésekre egyszerűen válaszokat kell adni. És ha nem a gyermeknek van valamilyen problémája, hanem a szülőknek a gyermek viselkedését illetően, akkor a kommunikációnak egy másik formáját kell alkalmazni. Ilyen esetekre is vannak konstruktív és destruktív variációk, amint azt a következő példák mutatják.

 

 

Mire jó az ún. „te-közlés” és „én-közlés”

Az általában használt (destruktív) reakció egy haragos szituációban az, hogy az ember ún. „te-közlést” küld. „Állandóan neked kell pepecselni!?”, „Az idegeimre mész a hangos dobolásoddal!”, „Ha nem hagyod abba azonnal, baj lesz!”, „Pakold már el a játékaidat, te kis rendetlen!”, „Egyszerűen túlságosan buta vagy ahhoz, hogy megértsd, amit mondok!”.

 

A gyerek lenézettnek, letámadottnak érzi magát ilyenkor, ellenáll, majd elkezdi magát védeni. Ez a tiltakozó magatartás Gordon szerint úgy küszöbölhető ki, ha kívánságainkat ún. „én-közléssel” fogalmazzuk meg. „Attól félek, hogy el fogunk késni, ha még sokáig öltözködsz.” „Fáradt vagyok, szeretnék egy kis nyugalmat, de ilyen hangos dobolás mellett ez képtelenség.” „Haragszom, ha a játékaidat otthagyod a nappaliban, és nekem kell elpakolni, mert még sok más elintéznivalóm is van.”

 

A „destruktív” kommunikációforma kritizálja a gyermeket, kioktatja, sőt meg is szégyeníti. A gyermek ennek megfelelően vagy visszahúzódással, vagy támadással reagál

 

„Fontos, hogy az adott helyzetet úgy kommentáljuk, hogy közben nem értékelünk”, mondja Lieselotte Rössler. „Az „én-közléssel” olyan magatartást „szólítok meg”, amely számomra zavaró, kifejezem azt, amit közben érzek, valamint utalok arra, hogy ez bennem vagy másokban mit eredményez, de közben nem adok le értékelést: rendetlen vagy, mérges vagy, vagy valami ehhez hasonlót. A „te-közléssel” ellentétben az ilyen formulázással elkerüljük a közvetlen letámadást, és nem provokálunk ellenállást vagy ellentámadást. A kommunikáció nyitott marad, és addig folytatható, amíg nem találunk valamilyen megoldást.

 

A kommunikációnak lehetőség szerint végig ebben a formában kellene lezajlania, amelyet Gordon „mindenki nyer módszernek” nevezett el. Ha kialakul valamilyen konfliktus, ha a szülők valamit akarnak, amit a gyerek nem akar, vagy a gyerek akar valamit, amit a szülők elutasítanak, akkor általában vita kezdődik, melynek végén az egyik fél győz, a másik fél veszít.

 

A feladat ilyenkor:

• A konfliktus tartalmának és annak tisztázása, hogy a résztvevőknek milyen igényei vannak.

• Lehetséges alternatív megoldások keresése, összegyűjtése.

• Az alternatív megoldások értékelése, sorrendbe állítása.

• Döntéshozatal a lehető legjobb megoldás mellett.

• A megoldás megvalósításához vezető út kidolgozása.

• A megoldásnak a gyakorlatban történő alkalmazása, valamint annak megvizsgálása, hogy valóban használható-e, vagy változtatásra szorul.

 

A megoldás megtalálása során komoly segítséget nyújthat, ha a Gordon-tréning másik két összetevőjét, az „aktív meghallgatást” és az „én-közlést” is alkalmazzuk. Ugyan ez nem ad garanciát arra, hogy békés és mindenki számára elfogadható megoldás születik, de jelentősen növeli annak valószínűségét.

 

Minél jobban figyelembe veszik a szülők a gyermek szükségleteit, annál nagyobb lesz a gyermekben is a készség a szülők szükségleteinek respektálására. Döntő szerepet játszik itt a példakép, amelyet a szülők nyújtanak. „A nevelés azt jelenti, példamutatás” – mondja Oswald Bunke pszichológus. „Minden egyéb más csupán dresszúra.”

 

Az „aktív meghallgatás” során a gyermek közléseit komolyan kell venni, és arra visszajelezni

 

A Gordon-tréning nem mozgat meg hegyeket, de kitűnő segédeszköz a jobb kommunikáció, békésebb, nyugodtabb családi együttélés kialakításához. Az viszont alapvető feltétel, hogy a szülőkben meglegyen a készség, gyermeküket a maga individualitásában elfogadni, s hogy valóban segíteni akarjanak neki problémái megoldásában. Szintén alapfeltétel, hogy a gyermeket ne tekintse a szülő a saját tükörképének, sem pedig játékszernek, amely felett szabadon rendelkezhet. Tekintsenek úgy gyermekükre, mint a költő Kahlil Gibran, aki „A próféta” c. könyvében a következőket írja:

 

„Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. Ők a saját életük utáni vágy fiai és leányai. Általatok jöttek, de nem tőletek. Veletek vannak, de nem a tulajdonotok. Nekik adhatjátok szereteteteket, de a gondolataitokat nem, mert nekik megvannak a saját gondolataik. Hajlékot adhattok testüknek, de lelküknek nem, mert lelkük a Holnap házában lakozik, ahová ti nem léphettek be még álmaitokban sem…”

- zsolt -
XVIII. évfolyam 3. szám

Címkék: gyereknevelés, psziché

Aktuális lapszámunk:
2019. július

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.