Betegségek A-tól Z-ig

Hitek és tévhitek a lábszárfekélyről

Szép, egészséges lábak 8. rész


Ma már tudjuk, hogy a lábszárfekély a rendellenes vérkeringés következménye, a láb vénás betegségeinek legsúlyosabb szövődménye. A további részleteket illetően azt is tudjuk, hogy ilyenkor az elhasznált vér túlságosan hosszú ideig marad a visszerekben, ennek súlya feszíti az ereket, a visszérkeringés szinte megáll. A visszerekben lévő nagy nyomás ellenében a hajszálerek nem képesek kiürülni, megáll bennük is a vérkeringés.

 

A gyógyítás egyik lehetséges és bevált módja ennek alapján az, ha a beteget lefektetjük, és ezáltal a vér súlya nem nehezedik a boka irányába, és nem akadályozza a hajszálérkeringést. Még előnyösebb, ha a fekvő beteg lábát a szív szintjéig vagy e fölé emeljük. Az állandó fekvés olyan hosszú ideig, ameddig egy fekély begyógyul, rendkívül gyötrelmes dolog, ezért más eljárást alkalmaznak szívesebben.

 

A gyógyítás másik lehetséges módja a túltágult, nagy vértartalmú visszerek kiürítése és a visszérkeringés támogatása. A láb visszérkeringésének legfőbb támogatója a lábszárizmok mozgása. Ez nagyon hatásosan préseli a vért a szív felé. A túltágult, beteg visszerekben ez a préselés olykor rossz irányba, a lábfej vagy a bőrfelszín felé hajtja a vért. A legnagyobb segítség a visszérkeringés támogatására a lábszár rugalmas pólyás szorítása, hiszen ez külső támasztékot ad, továbbá az izmok és a pólya közé szorult vért mindig a szív felé nyomja, ezáltal a bepólyázott lábban az izommozgás hatékonyabban segíti a visszérkeringést.

 

 

Mit gondoltak minderről a betegek és az orvosok akkor, amikor még a Földet laposnak hitték és az égboltot egy nagy kalapnak gondolták, amelyen lyukak vannak, és a lyukakon át érkezik hozzánk az örök világosság fénye, amit mi csillagoknak látunk. Akkor még a vérkeringést sem ismerték. A tudományt nem a tapasztalatok megszerzésével, hanem az ógörögök és rómaiak által írt könyvek ismerete alapján, okoskodással, vitákkal próbálták fejleszteni. Úgy gondolták, hogy a verőerek – amelyek a boncolások alkalmával üresek, hiszen rugalmasságuk miatt kilökik a vért – azért ürültek ki a halottakon, mert bennük a lélek kering, és ez az élet megszűntével innen eltávozott.

 

A lábszárfekélyt a rossz szellemek távozási helyének tartották. Voltak olyan középkori orvosok, akik nem is engedték begyógyulni ezt a sebet, nehogy a rossz szellemek bent rekedjenek. A szomorúság és zavarodottság veszélye fenyegette azokat, akinél a seb mégis begyógyult. Tehát, ha ez bekövetkezett, akkor tüzes vassal újabb sebet ejtettek. Ezt az újabb sebet „kis forrásnak” nevezték el, a lábszárfekély sebváladéka és a rossz szellemek ezen át távozhattak.

 

Másik nézet szerint a lábszárfekély az emberi szervezet új szerve, egy speciális képződmény, egy mérgeket kiválasztó mirigy. Tudjuk, és ők is tudták, hogy vannak szervek, amelyek a méreganyagok kiválasztását végzik, pl. a vese vagy a máj. Ilyennek tartották tehát a fekélyt is. Ha nem ítélték megfelelőnek, vagy nagyon fájdalmas volt, akkor szikével körbemetszették, megnagyobbították, és a friss sebet vászondarabokkal kitömték, nehogy begyógyuljon.

 

A pólyát, mint a fekélykezelés legfontosabb eszközét többször fölfedezték, majd elfelejtették. Első említése az ókorból, Hippokratésztől származik. A hívők Szent Peregrinus történetéből ismerhetik hasznát. Ő ugyanis fogadalmat tett, hogy egész életében állni fog. Állva a vér a lábában meggyűlt, visszerei kitágultak, feszítő fájdalma volt, vizenyős duzzanat alakult ki, majd a boka tájéka gyulladt lett és végül a bőr kisebesedett, kialakult a nem gyógyuló fekély. A Teremtő, látva Szent Peregrinus szenvedéseit, egy pólyát juttatott el hozzá, ezzel enyhítette gyötrelmeit és gyógyította be fekélyét.

 

Aki nem tudja, hogy a lábszárfekély egy speciális vérkeringési betegség, az egy szokványos sebnek tekinti, amelyik a baktériumok elszaporodása miatt nem akar gyógyulni, ezért különböző kenőcsöket és lemosásokat használ. Bizonyos esetekben ezeknek is lehet szerepe, de a lábszárfekélyek többsége mindezek nélkül, kizárólag pólya használatával meggyógyul.

 

Meglepő lehet, hogy a láb gyógyhajlamot nem mutató sebét szoros kötéssel látjuk el. A szorításról sokan úgy gondolkoznak, hogy ez talán még tovább rontja a seb vérellátását. Meglepő, hogy ellenkező hatást érünk el, és a seb a szorító kötés hatására begyógyul. Ennek az a magyarázata, hogy olyan szoros a kötés, amely a verőérkeringést nem rontja, ugyanakkor a visszereket kiüríti, ezért segít a vérkeringésnek. A lábban meggyűlt túlságosan sok elhasznált vér ugyanis gátolja a vérkeringést, a láb megemelése vagy a pólya az elhasznált vér elfolyását segíti, így javul a vérkeringés a túl sok vértől terhelt lábban.

 

A mai modern korban már nemcsak fáslit, hanem enyhébb esetekben harisnyát is alkalmazhatunk. Ez már a gyógyult fekélyek gyógyultan tartásához szükséges. Ezek nem egyenletesen szorítanak, hanem a bokánál erősebben, a comb felső részében kevésbé. Még nincs száz éve, hogy valaki, akinek súlyos trombózis utáni elváltozásai voltak, észrevette, hogy a vízben állás milyen kellemes a lábának. A boka környékére nagyobb vízsúly nehezedik, mint a felszínhez közeli combra. Ő kezdte el gyártani a ma már mindenütt kapható, fokozatos szorító erejű harisnyát.

 

A lábszárfekély egy olyan betegség, amelyet az emberré válás óta ismerünk, róla vallott ismereteinknek és kezelésének fejlődése azonos az orvostudomány fejlődésével. Sokáig gyógyíthatatlannak, az orvostudomány keresztjének tartották, amelynek terhét tehát nemcsak a betegnek, hanem az orvosnak is viselnie kell. Meglepő, de még ma is végeznek amputációt visszéreredetű lábszárfekély miatt. Sajnos ma sem tudunk még mindent a lábszárfekélyről és annak gyógyításáról, de most már csaknem minden fekélyt be tudunk gyógyítani – ez a betegség tehát már nem az orvostudomány keresztje!

Dr. Bihari Imre
IX. évfolyam 12. szám

Címkék: lábszárfekély

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.