Betegségek A-tól Z-ig

Már nem pánikolok

Csodás gyógyulások

22 éves egyetemista lány vagyok. Úgy gondoltam, érdemes megosztani másokkal az én "kis" történetemet. Rettentően érdekel a pszichológia, és mióta sikerült leküzdenem a betegségemet, még jobban vonz e terület. Egy év telt el az eset óta, és úgy érzem, mostanra sikerült feldolgoznom a történteket, és itt az ideje annak, hogy ezzel a pár sorral segítsek sorstársaimon is, ahogy magamon is segíteni tudtam.


Szerettem volna magabiztosan, egészségesen, energikusan, apró, pici dolgoknak örülve, stabilan élni ebben a rohanó világban. Nem könnyű feladat, de mindenki számára adott az a lehetőség, hogy ne túlélje ezt az életet, hanem megélje. Én - igaz, nem teljesen egyedül - végigjártam egy majdnem öngyilkosságig fajuló történetet, de elárulom, hogy ezt a problémát nálam a kisebbségi érzés, a hihetetlenül nagy megfelelési vágy és az örökös elégedetlenség okozta. Eleinte fizikai fájdalmakkal bajlódtam, végül az ágyban kötöttem ki, céltalanul várva a halált, a "megmentőt". Így feküdtem sírva egy egész héten keresztül, szinte önkívületi állapotban, miközben viaskodtam az öngyilkosság érzésével. Szeretném hangsúlyozni, hogy ennek megoldása nem egyszemélyes feladat, mellettem mindig volt valaki, barátaim, kedvesem, és főképpen édesanyám. Anno négy éve versenyszerűen úsztam, vívtam. Édesanyám kozmetikus, tehát szépítkezni is volt lehetőségem. Próbáltam a divatot követni, ha valaki rám nézett, nem hitte volna, hogy belül izzik a lelkem. Minden lehetőségem meg lett volna a boldog, szép, vidám és nyugalmas élethez, mégis szorongtam. Álarc mögé bújva éltem az életemet. Végül rájöttem, hogy belül az elmémben kell rendet rakni, újraértékelni a dolgokat, személyeket és nem utolsósorban magamat is. Napjainkban a pánik, "pánikolás" nagyon elterjedt, főleg a szóhasználatban. Pánikolunk az élet dolgain, pánikolunk mindentől. Nem.

 

Ez nem pánik, ez "csupán" stressz, mely a pánikrohamok, majd a depresszió kiváltó oka. Így tehát nem csoda, hogy annyian hasonló sorsra jutnak, mint én, hiszen a stressz a mindennapok velejárója. El tudnánk képzelni egy olyan napot, mikor semmin nem stresszelünk? Ha igazán belegondolunk, nem. Pedig nem ártana, hiszen ha nem állunk meg néha napján lazítani, belépünk az ördögi körbe, ahonnan nincs egyszerű szabadulás, meg kell küzdenünk az ördöggel, vagyis a mi kis belső énünkkel. A lazításhoz, megnyugváshoz többek között én a jógát választottam.

 

A pánikrohamnak többféle kiváltó oka van. A leggyakoribb pánikroham, amit én is átéltem, az a haláltól való iszonyatos félelem.

 

Itt a legelső pánikrohamomat mesélném el, melyet szörnyű volt átélni. Tehát az eset 2007 nyarán történt. Gyerektáborban dolgoztam ekkoriban. Éppen a villamoson utaztam négy gyerkőccel, a legkisebb 8 éves volt, a legnagyobb még nem töltötte be a 10-et, ebédelni indultunk. Egyszer csak éreztem, hogy a bal kezem lezsibbadt. Természetesen megijedtem, hiszen köztudott, hogy a szívinfarktus előjele a bal kéz zsibbadása. Ekkor elkezdett szaporán verni a szívem, szédülés is jelentkezett, valamint elkezdtem kapkodni a levegőt, azt hittem, megfulladok. Olyan érzés volt, mintha valaki a mellkasomon ült volna. A zsibbadás továbbterjedt a nyakamba, majd az ajkaimba. Azt hittem, rögvest meghalok. Közeledett a megálló, ahol le kellett szállnunk. Féltem, hogy nem tudok felállni, mert összeesek. Bepánikoltam… "Mi lesz a gyerekekkel? Hiszen mégsem hagyhatom őket magukra, el kell, hogy jussunk a célunkig" - csak ez járt a fejemben. Csak annyit tudtam mondani nekik, hogy nézzenek szét az úton és kövessenek, sietni fogunk. Amint leszálltunk, rohantam át az úton, remélve, hogy az ifjoncok követnek. Egyetlen gondolat vezérelt, ÉRJÜNK ODA! Szerencsémre megérkeztünk. A pincér segítőkész volt, leültette és kiszolgálta a gyerekeket, engem pedig felkísért az irodába a kanapéig. Azt hittem, ha lefekszem és iszom egy korty vizet, jobb lesz. Nem így volt. A szívem úgy vert, mint a géppuska, aztán elkezdtem remegni. Már csak az járt a fejemben, hogy meg fogok halni. Ijedségemben kihívattam a mentőt. Az a pár perc egy örökkévalóságnak tűnt. Végre megérkeztek, megvizsgáltak, és persze kinevettek, hogy egy 21 esztendős hölgynek nem lehet csak úgy infarktusa. Hát nem vicces? Én azt hittem, hogy az élet és a halál küszöbén egyensúlyozok, a mentősök pedig legyintenek egyet, hogy csak egy pánikroham volt. Tulajdonképpen ez sem nyugtatott meg, mert akkor még nem tudtam, hogy ez mit is takar pontosan. Egy nyugtatóinjekció után kezdtem el magamhoz térni. Ez az eset körülbelül fél óra alatt zajlott le.

 

A pánikrohamok tehát rendszerint gyors szívveréssel, halálfélelem-érzettel jelentkeznek, valakinek gyomorgörcse van és hányingere, míg mások migrénes fejfájással küszködnek, légszomj és a hasmenés is társulhat hozzá.

 

Ezt követően volt még pár rohamom, de már tudtam kezelni azokat. Mikor jelentkeztek az első hasonló érzések, figyeltem magamra. Ezt tanácsolom mindenkinek, akit ezzel a szörnyűséggel sújt a sors, hogy ha kezdi érezni a rosszullétet, gyorsan terelje el gondolatát valami szépre. Nekem volt egy módszerem, mely nagyon bevált. Mikor kezdődött a roham, elkezdtem magamban gyorsan, egymás után mondogatni olyan szavakat, melyek megnyugtatnak (pl.: virágok, napsütés, nyár, boldogság, öröm, szeretet). Csak szavak, de mégis jó érzésünk lesz tőle, csak szavak, de asszociálunk rájuk, így segítenek a megnyugvásban.

 

A rohamok nem múltak el nálam, de már tudtam azokat kezelni, nem hatalmasodtak el. Mikor pánikok sora futott át rajtam, nem kerestem az okát, nem néztem magamba, hogy miért is történhet velem ilyesmi, hiszen egészséges vagyok és fiatal. Igen, itt van máris a bökkenő, ahol megálltam és elgondolkodtam: egészséges vagyok? Hiszen már hetek óta fejfájásra kelek, fejfájással fekszem. Ez az "átmeneti élettárs" természetesen rányomta a bélyegét a hangulatomra, a társas kapcsolataimra.

 

Így jutottam el szépen a depresszió sötét és kegyetlen szakadékába, ahonnan azt hittem, nincs kiút. Napjainkban rengeteg depressziós él. Vannak, akiken észre sem lehet venni, vannak azonban olyanok közöttünk, akiket észre sem lehet venni. Nem ugyan az a kettő, az utóbbiak nem mozdulnak ki környezetükből. Igen, én is ezen a depressziósok csoportjába tartoztam. Azok közé, akik elbújnak, elmenekülnek a dolgok és döntéshelyzetek elől. Olyan állapot ez, mikor az ember nem tud dönteni semmiről. Én sem tudtam dönteni. Mégpedig aközött, hogy éljem-e tovább ezt a szorongató lelki fájdalommal, szorongással, sírógörccsel, bűntudattal teli életet, vagy vessek véget e szörnyűségeknek. Még erre is képtelen voltam. Egy egész hetet töltöttem ágyban, sírva, némultan. Csak a plafont néztem, és az agyamban mintha egy régi felvételt lassítva játszottak volna, néhol meg-megakadva a szalag.

 

Ekkor jött el az első nagyobb fordulat, melynek segítségével a szakadékból kifelé vehettem az utamat. Ez a pszichiátriai beutaló volt. Igen, engem oda akartak rakni, ahova akkor, abban az állapotban való voltam. Ez engem megijesztett, hisz gondoljunk bele a pszichiátriai osztályok légkörébe, hangulatába. Egy szó van rá, mely egyből a fülembe csengett, miközben a kezemben tartottam a beutalót: NYOMASZTÓ. "Én ott biztos, hogy nem épülök fel" - mondtam. Nem akartam bemenni. Nekem kellett dönteni, hogy engedem-e, hogy bevigyenek és biztonságban legyek, vagy veszek egy nagy levegőt, és nem hagyom magam belesüppedni rossz gondolataimba. Egy újabb döntés, amin akár az életem is múlhatott volna. Talán akkor hoztam meg életem eddigi legjobb döntését, a depresszió legmélyebb szakaszában. Ki tudtam mondani, hogy "nem megyek a kórházba, hanem erős leszek, és nem hagyom magamat befolyásolni az érzéseimnek, félelmetes gondolataimnak". Otthon maradtam.

 

Édesanyámnak sokat köszönhetek. Ekkor egy percre sem hagyta, hogy elgondolkodjak vagy újra belesüppedjek félelmeimbe, szorongásaimba. Nem szabad sokat gondolkodni a rossz dolgokon, hiszen, ahogyan gondolatainkban is közelebb kerülünk a kellemetlen és nemkívánatos dolgokhoz, úgy hihetetlen, de fizikailag is közelebb vagyunk hozzá, ráadásul vonzzuk is ilyenkor azokat.

 

Nem sokkal később eljutottunk egy ideggyógyászhoz, akinek a boldogságomat köszönhetem. Segített rajtam, ahogy sok más betegen is. Ő a pszichológiának a biológiai oldaláról közelítette meg a dolgokat. Az én betegségem, ahogy általában az összes depressziós betegsége, a szerotonin nevű "boldogsághormon" hiányából adódott. Az agyam kusza hálózata nem termelt megfelelő mennyiségű szerotonint. Ez a "kis apróság" majdhogynem a halálomat okozta. Azt hozzá kell tennem, hogy a gyógyszeres megoldás csak mankóként szolgált, segítség volt ahhoz, hogy lelkileg megerősödjek, és le tudjam küzdeni félelmeimet. Ezzel azt szeretném hangsúlyozni, hogy ha valaki nem akar igazán meggyógyulni, tehát "belül" a lelkében, illetve az agyában, tudatosan nem döntötte el, hogy ő fel akar épülni, akkor az orvos adhat neki bármilyen gyógyszert, az illető nem fog helyrejönni. Minden attól függ, hogy mennyire szeretnénk egy adott dolgot. Én minden reggel úgy keltem, este úgy feküdtem, hogy átgondoltam, megvágytam, milyen is akarok lenni: EGÉSZSÉGES. A gyógyszer ahhoz segített hozzá, hogy meghozzam ezt az elhatározást, hogy igen, meg szeretnék gyógyulni. Jövőnk a lelkünkben lakozik. E mondat segítségével tudnám levonni a konzekvenciát.

 

Én mindezekből arra a következtetésre jutottam, hogy senki ne adja fel, mindig van megoldás, lehet, hogy nem rögtön a megoldás jön el és ajánlja fel magát, hanem nekünk kell rátalálni, nekünk kell megkeresni.

 

Nehéz folyamat egy depresszióból felgyógyulni, de nekem sikerült, miért ne sikerülhetne másnak is!

Haraga Evelin
XIV. évfolyam 7. szám

Címkék: csodás gyógyulások, pánik, pánikbetegség

Aktuális lapszámunk:
2018. július

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.