Betegségek A-tól Z-ig

Szandrát kétszer hozta vissza édesanyja a halálból

Csodás gyógyulások

    Szonday Szandra makacs lány. Némely orvosok szerint már rég távoznia kellett volna az élők sorából, ő pedig nem csak él, de virul is. Halálos betegségeiből felépülve, a megmaradt egészségi problémákkal együtt élve képes a boldogságra. Végzős az egyetemen, rátalált a szerelem, és több antológiai szereplés után a napokban mutatták be önálló verseskötetét. Sikereinek titka egyszerű, de nem könnyű: néhány nagy tudású orvos mellett szülei szeretetének és a saját akaraterejének köszönhet mindent.


    Török Sarolta kétszer húzta vissza lányát a halál torkából. Volt már benne gyakorlata, hogy fityiszt mutasson a kaszásnak, neki magának és a férjének is szembe kellett néznie vele.

     

    Szonday Szandra mindössze hároméves volt, szülei pedig művészek, boldog, egymást végtelenül szerető pár, amikor mindhármukért bekopogtatott a kaszás. 1986-ot írtak ekkor. Néhány hét leforgása alatt kiderült, hogy az édesapának leukémiája van, az édesanyának mellrákja, a gyermek pedig marphanszindrómában - genetikai eredetű kötőszöveti gyengeség - szenved.

     

    Nemrég mutatták be Szonday Szandra Rubato című első önálló verseskötetét. Korábban szerepelt már az Új Átlók Művészeti Társaság antológiáiban. Versei nagy élettapasztalatról, éles világlátásról, öniróniáról, a legnagyobb nehézségek mögött is megcsillanó optimizmusról és életigenlésről tanúskodnak.

     

    - Nem hittük el, hogy ez velünk megtörténhet - emlékszik Török Sarolta. - A lányunk még túl kicsi volt ahhoz, hogy mindezt elmondjuk neki. Megbeszéltük a férjemmel, hogy felvesszük a küzdelmet a betegségekkel, de amellett ugyanúgy élünk, élvezve minden együtt töltött pillanatot.

     

    Bár az orvosok szerint a férjének legfeljebb néhány hónapja lehetett hátra, mégis hat évet tölthetett el családjával, lánya emlékeiben is mély nyomokat hagyva. Az utolsó karácsonyon egy kutyát ajándékozott neki: hogy legyen férfi a házban, mondta. Halála után mintha lelke átszállt volna Soma kutyába, az állat vigaszt és örömet nyújtott a hátramaradottaknak több mint tizenöt éven át, élete utolsó napjáig.

     

    - Tudtam, hogy nekem meg kell gyógyulnom, hogy Szandrát fölnevelhessem - mondja Sarolta. Miközben férjéért és kislányáért aggódott, mindent megtett, hogy úrrá legyen a rákon. - Biztos vagyok benne, hogy szeretteim adtak nekem erőt - teszi hozzá.

     

    Szandrát ötévesen műtötték először, majd kemény fűzőbe kényszerítették testét, ettől remélve, hogy gerince megtartja. A gerinc azonban fokozatosan egyre nagyobb görbületet vett, összepréselve a kislány tüdejét. Tizennégy éves korára Szandra mindössze harminc kilót nyomott, gerincgörbülete 160 fokos lett. Széttárták kezüket az orvosok, itt véget ért a tudományuk, Szandra megműtésére senki sem vállalkozott. De az édesanya nem akart beletörődni a halálos ítéletbe, kereste-kutatta, hol kaphatna segítséget. Dr. Jeszenszky Dezső gerincspecialistát ajánlották figyelmébe, aki Németországban dolgozik. A társadalombiztosítás vállalkozott rá, hogy kifizeti a műtétet. Szandráéknak ekkor újabb problémával kellett szembenézniük, tudták, hogy a műtét kockázatos, rendkívül megterhelő a megelőző felkészítés, hosszú a gyógyulás, és érezték, hogy csak együtt tudnak úrrá lenni ezeken a nehézségeken. Ám ahhoz, hogy az édesanya a lánya mellett lehessen a nehéz hónapokban, pénzre volt szükség, nem is kevésre, hiszen a színésznő így egy egész évadra kiesett a munkából, miközben fenn kellett tartania itthoni egzisztenciájukat, és Németországban laknia, megélnie. Ekkor vállalták először, hogy nyilvánosan beszélnek sorsukról, és segítséget kérnek. Sok barát, ismerős és később baráttá lett ismeretlen állt melléjük. 1998 júniusában utazhattak ki Langensteinbachba. Itt a műtét előkészítéseként Szandrára komoly megpróbáltatások vártak. Fémkoronát csavaroztak a fejébe, és azon keresztül húzatták a gerincét három hónapon át. "Szöget ütött valaki a fejembe!" - viccelt a lány, és miközben a fémszerkezettel kellett aludnia, zuhanyoznia, csak tolókocsiban közlekedhetett és fájdalmai voltak, nem veszítette el humorát. Tanult, naplót vezetett, igyekezett hasznosan lefoglalni magát.

     

    - Édesanyám egy percig sem hagyta, hogy elkeseredjek - meséli Szandra. - Mindenütt ott volt velem, mókázott és igyekezett feledtetni az állapotomat. A többi gyerekkel is törődött, segítette lelkileg a többi szülőt.

     

    Október 1-jére tűzték ki a nagy műtétet, de az altatásnál problémák adódtak, Szandra az intenzív osztályra, lélegeztetőgépre került. Lázálmai voltak, aggódtak az életéért. Mint később beszámolt róla, az öntudatlan időszakokban is eljutott hozzá édesanyja megnyugtató hangja, érezte simogatását, szeretetét. Végül másodszor is megpróbálkoztak a műtéttel, ezúttal sikerrel. Decemberben mehettek haza. Otthon már nagyon várta őket a kórházban is sokat emlegetett és rajzolt Soma kutya. Szandra már csak azért is úgy érezte, meg kell gyógyulnia, mert az édesapja által rábízott állat számít rá, hazavárja őt.

     

    Úgy tűnt, túl vannak a nehezén. Szandra leérettségizett a többiekkel együtt, és az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar-esztétika szakon folytatta tanulmányait. Emellett több művészeti ágban megpróbálta kifejezni magát: gyönyörűen zongorázott, novellákat és verseket írt, fotózott, édesanyja társulata, a Tihanyi Vándorszínpad számára jelmezeket és díszleteket tervezett és varrt. 2003-ban azonban váratlanul ismét meghívta őt a kaszás.

     

    - Tüdőgyulladással, magas lázzal került kórházba, ami az ő gyenge szervezete számára életveszélyes volt - emlékszik Török Sarolta. - Az állapota azonban a kórházban ahelyett, hogy javult volna, egyre romlott. Hiába volt az intenzív osztályon, nem úgy törődtek vele, ahogyan kellett volna.

     

    Az édesanya ekkor is Szandra kórházi ágya mellé költözött, és hiába küldték, nem ment haza. Csak rövid időre távozott néha, amikor jelmezbe bújva a színpadon nevettette gyermekközönségét.

     

    - Megvallom, iszonyú lelki erő kellett ehhez - emlékszik. - A színpadon nem derülhetett ki, mit élek át a lányom miatt, a kórházban éppen őmiatta nem engedhettem szabadjára aggodalmamat, csak befelé nyeldestem a könnyeim, és imádkoztam, hogy ennyi nehézség után ne kelljen elengednem a lányom a túlvilágra. Sokat beszéltem hozzá és simogattam akkor is, amikor öntudatlanul feküdt.

     

    Szandra érezte a felé áradó szeretetet és gondoskodást lázálmaiban is, és tudta, nem szabad feladnia. Édesanyja ezekben a napokban a szó szoros értelmében is megmentette az életét.

     

    - Ott maradtam éjszakára mellette, mert úgy láttam, nem figyelnek rá eléggé - meséli Sarolta. - Ahogy egy bóbiskolásból felriadva ellenőriztem, minden rendben van-e, észrevettem, hogy az artériás kanül kicsúszott a combjából. Ha nem vagyok ott, elvérzett volna reggelre.

     

    A kórházban Szandra fertőzést kapott, egy másik kórház intenzív osztályára szállították át. Itt egy doktornő közölte az édesanyával: nincs mit tenni, készüljön fel rá, hogy a lányának órái, esetleg napjai vannak hátra.

     

    - Mit képzel, hogy ilyet mond nekem - kérte ki magának Sarolta. - Az én lányom meg fog gyógyulni!

     

    Szerencsére voltak olyan orvosok is, akik az édesanyával együtt hittek a gyógyulásban, és mindent meg is tettek érte. Sarolta itt is őrizte lánya ágyát, és szeretetével, fohászaival, humorával gyógyította.

     

    Aki akkor látta Szandrát, ma rá sem ismer. Egészségesnek tűnő, magabiztos nő mosolyog párja oldalán. S ha néha lélegeztetőgép segíti is, hogy éjszakánként több oxigénhez jusson a vére, ez nem akadályozza meg abban, hogy teljes életet éljen.

    Zimber Szilvia
    XIV. évfolyam 12. szám

    Címkék: csodás gyógyulás

      Aktuális lapszámunk:
      2018. május

      A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.