Egészséges életmód

A gének játéka, avagy küzdelem az elhízás ellen

Sokan és sokféle módszerrel próbálkoznak, hogy eltüntessék a túlsúlyt: se szeri, se  száma a legkülönfélébb "csodatévő" diétáknak, felülmúlhatatlan  recepteknek. A tények azonban makacs dolgok: embertársaink nagy része hiábavalóan és szinte reménytelenül küzd felesleges kilói ellen. Tudván tudja persze, hogy a fizika törvényei a túlsúly esetében is érvényesek, vagyis lefogyni csak akkor sikerülhet, ha kevesebb kalóriát visz be a szervezetébe, mint amennyit a napi tevékenysége során eléget. De vajon csupán ezen múlik a siker?


Az élet nem állhat tisztán fizikából, számolgatásból és méricskélésből, hiszen akkor a fogyókúrázó számára más sem maradna, mint a könyörtelen harc a kilók ellen. Sokan azért néhány hétig, hónapig bírják, és szinte önsanyargató módon, hősiesen küzdenek meg minden elveszített kilóért. Később azonban jön egy utazás, valamilyen családi ünnepség vagy egyéb esemény: nem tudnak ellenállni, és "legalább egyszer jóllakom" felkiáltással, szinte egyetlen alkalommal próbálják pótolni mindazt, amitől korábban megfosztották magukat. Még ennél is rosszabb a helyzet akkor, ha valakinek néhány hét vagy hónap alatt sikerül leadnia a súlyából annyit, amennyit tervezett, és ez után már azt gondolja, nincs szüksége többé önmegtartóztatásra. Ekkor azonban meglepő módon, szinte pillanatok alatt "visszaszed" magára mindent, amit leadott, sőt legnagyobb kétségbeesésére még súlyosabb lesz, mint azelőtt. Ez a fogyókúra jól ismert jojó-jelensége, amikor végül más nem marad hátra, mint hogy az ember a mérlegre fogja az egészet.

 

A kutatók most megerősíteni látszanak azoknak a véleményét, akik úgy tartják, hogy "tehetnek ők bármit, akkor sem tudnak lefogyni". Ugyanakkor irigykedve nézik a szomszédjukat, aki ugyancsak "tehet magával bármit", akár válogatás nélkül és korlátlanul ehet vagy ihat, mégsem hízik meg. Ennek a jelenségnek a magyarázatául Philippe Froguel, az elhízástudomány angliai szakértője azt hozza fel, hogy egyes emberekben erőteljesebben működnek azok a gének, amelyek megakadályozzák az elhízást. Kicsit leegyszerűsítve azt mondhatnánk: egyes gének felelnek azért, ha valaki nem tud ellenállni a hasábburgonyának, más gének tehetnek arról, hogy ki mennyi idő alatt lakik jól, és megint más gének "hibáztathatók" azért, ha valaki képtelen megtagadni önmagától az ételt, akárhol látja is meg.

 

Nyugat-Európában az emberek több mint 50%-a túlsúlyos, az Egyesült Államokban pedig még rosszabb a helyzet: csupán minden harmadik ember nincs elhízva. A túlsúly, az elhízás tehát népbetegséggé vált, legalábbis a fejlett országokban. Ezért is irányul egyre nagyobb figyelem a kutatásra, hogy feltárják az elhízáshoz vezető tényezőket.

 

 

Érzelmi kötődés

Nem egy olyan ember akad, aki érzelmileg is kötődik az étkezéshez. Ha például valakinek gyermekkorában az anyja csokoládéval jutalmazta a jó magaviseletét, akkor ez a szokása felnőttkorban is könnyebben jelentkezik.

 

Akad köztünk olyan, aki csak akkor érzi jóllakottnak magát, ha már túl sokat evett. A kutatók szerint itt azoknak a géneknek a gyengébb működéséről van szó, amelyeknek időben "megálljt!" kellene parancsolniuk.

 

A tudomány mai állása szerint összesen mintegy 340 gén vesz részt a testsúly szabályozásában. Egyesek közülük növelik a valószínűségét annak, hogy az ember elhízzon, míg mások a zsírfelhalmozódás ellen hatnak. Így magyarázza a helyzetet dr. Stephan Rossner, a stockholmi Karolinska Intézet tanára. Hozzáteszi: lehetnek az embernek olyan izmai, amelyek kicsit lassabban reagálnak, lehet olyan agytevékenysége, amely a normális működéshez több táplálékot igényel, és lehet, hogy a testhőmérséklete egytized fokkal magasabb, mint másoké. Mindemellett még legalább 20-féle tényező játszik szerepet abban, ki mennyit kíván enni, és mikor lakik jól.

 

Amikor táplálkozunk, megnő az agyban a nyugtató hatású dopamin termelődése. Elhízott emberek agyának vizsgálatával kiderítették, hogy a dopamin kötődéséért felelős receptorokból kevesebb van az agyukban, mint a sovány emberekében. Másképp fogalmazva: egyes embereknek többet kell enniük ahhoz, mint másoknak, hogy megnyugodjanak, és szervezetüket a kívánt mértékben "megjutalmazzák".

 

 

Kísérletek ikerpárokkal

A gének egészen más csoportja felelős a testmozgásért, a fizikai aktivitásért. Egyes emberek akkor érzik jól magukat, ha minél többet mozoghatnak, szinte egy percig sem tudnak nyugodtan ülni, másoknak viszont még akkor sem esik jól a komolyabb testmozgás, ha nincsenek elhízva. Itt valószínűleg megint a géneknek lehet meghatározó szerepük.

 

További különbséget jelent az egyes emberek között az, hogy mekkora energiára van szüksége a szervezetüknek a normális működéshez. Átlagos esetben a szervezet a magunkhoz vett és elégetett kalóriák 2/3-át fordítja az alapvető anyagcsere-folyamatokra (beleértve természetesen a sejtek anyagcseréjét is). Sok embernél azonban az említett aránynál több vagy kevesebb kalória elégetésére van szükség. Mindez természetesen igencsak kihat a testsúlyra.

 

Roppant érdekes eredményre vezettek az ikerpárokkal folytatott kísérletek, amelyek az egyesült államokbeli Louisiana államban a Pennington Orvosbiológiai Kutatóközpont igazgatójának, dr. Claude Bouchardnak az irányításával folytak. A vizsgálatok során egyes ikerpárok tagjainak napi 1000 kalóriával többet adtak a szükségesnél, majd megvizsgálták és értékelték a kialakult súlytöbbletet. Úgy találták, hogy az egyes ikerpároknál észlelhető súlygyarapodás erőteljesen különbözött egymástól, viszont csaknem teljesen azonos volt egy-egy ikerpár két tagjánál. Hasonló jelenséget figyeltek meg akkor is, amikor az ikreket fogyókúrára fogták. Egy-egy ikerpár két tagja szinte grammra azonosan fogyott, az ikerpárok között azonban komoly különbségek mutatkoztak. Az eredményeket mással nem lehet magyarázni, csakis genetikai különbségekkel.

 

Tovább árnyalja a képet, hogy egyes szakértők szerint ha valaki már meghízott, akkor a szervezete már olyan állapotban is "akar" maradni. Ezzel magyarázható, hogy sok embernek rendkívül nehéz lefogynia. Egyes hormonok, az agyi ingerületeket közvetítő neurotranszmitterek, enzimek és más vegyületek együttes tevékenysége egy irányba mutat: megtartani a testet az adott állapotban.

 

A tanult viselkedés

Más vizsgálatok szerint az is sokat számít, hogy a magzat milyen táplálékhoz jut a méhben, valamint hogy születés után milyen módon táplálja az édesanyja. Sokszor tehát már magzati vagy csecsemőkorban eldől, hogy kövér vagy sovány ember lesz valakiből. Az anyatejes táplálásban részesülő csecsemők egyébként felnőtté válva kevésbé hajlamosak az elhízásra, mint a tápszeren felnőtt babák. Érthető ez, ha meggondoljuk, hogy a tápszerben több a kalória, mint az anyatejben, és a szülők gyakran arra törekednek, hogy babájuk fogyassza el a teljes adagot, amit a cumisüvegben kínálnak neki.

 

Egy másik felfogás szerint erőteljes szerepe van a tanult viselkedésnek is. Legalábbis így tartja Andrew Prentice londoni táplálkozástudományi szakértő. Közrejátszik még az oktatás, az anyagi helyzet, a táplálkozási körülmények stb. Tanult viselkedésnek számít az is, mekkora adagot vesz ki magának az ember a tányérra, illetve milyen adagot tálal az anya a gyermekének. Ha a szülő azt hajtogatja, hogy „meg kell enni, fiam, ami a tányérodon van", akkor tulajdonképpen eleve meghatározza a gyermek adagját - függetlenül attól, mennyi étellel lakna jól.

 

Végül az sem elhanyagolható, hogy mit érzünk, érzékelünk evés közben. A túlsúlyos emberek általában csaknem 50%-kal alábecsülik az általuk elfogyasztott étel mennyiségét. Rossner szerint "nem mondhatjuk róluk, hogy hazudnak, egyszerűen az érzékelőképességük különbözik másokétól". Vagyis amit egy kövér ember önmaga számára normális mennyiségnek tart, az egy sovány számára hatalmas adagnak látszik.  

-tig-
XI. évfolyam 1. szám

Címkék: fogyókúra, gének, túlsúly

Aktuális lapszámunk:
2018. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.