Egészséges életmód

Agy­fél­te­kék ze­né­je

Gyógyító hangok

A neu­ro­tech­no­ló­gia leg­mo­der­nebb al­ko­tá­sa­inak te­kint­het­jük a „ho­losync”-ka­zet­tá­kat, ame­lye­ket Wil­liam Har­ris ame­ri­kai ku­ta­tó és ze­nész fej­lesz­tett ki. A ka­zet­ták olyan tu­da­tál­la­po­tot ké­pe­sek elő­i­déz­ni, amely kü­lön­ben csak mély me­di­tá­ció köz­ben jön lét­re.


A ho­losync-ka­zet­tá­kon eső hang­ja vagy lágy ze­ne „ál­cáz­za” a hall­ga­tó ál­tal ki­mon­dott szu­bli­mi­ná­lis af­fir­má­ció­kat. El­té­rő fre­kven­ciá­jú han­gok az agy­ban egy ún. fan­tom­hang lét­re­jöt­tét idé­zik elő. Ez az agy­fél­te­ké­ket ar­ra kész­te­ti, hogy ala­csony EEG-hul­lá­mok elé­ré­sé­vel pár­hu­za­mo­san ki­egyen­lí­tőd­jön egyol­da­li do­mi­nan­ciá­juk

 

A ka­zet­ták hasz­ná­la­ta igen egy­sze­rű:

Le­he­tő­leg min­den­nap fej­hall­ga­tón ke­resz­tül meg kell hall­gat­ni őket, köz­ben pe­dig lég­zé­sün­kre és egy man­trá­ra kell irá­nyí­ta­ni fi­gyel­mün­ket. A ka­zet­ta­hall­ga­tás na­pi 30 per­cig tart. A hang­hor­do­zón lágy ze­ne és eső hang­ja hall­ha­tó. Ezek azon­ban pusz­tán akusz­ti­kai ál­cá­zás­ként szol­gál­nak, hogy a gya­kor­ló hall­jon va­la­mit. A ka­zet­ták va­ló­di funk­ció­ja ar­ra ser­ken­te­ni az agyat, hogy olyan hul­lám­min­tá­jú je­le­ket ál­lít­son elő, mint a mély me­di­tá­ció ál­la­po­tá­ban.

 

Min­den me­di­tá­ci­ós ha­gyo­mány ab­ból in­dul ki, hogy az egész uni­ver­zum egyet­len, min­dent át­fo­gó ener­giá­ból áll. Mi­vel ez az ener­gia tö­ké­le­tes és min­den for­rá­sa, nem kell tö­re­ked­nünk sem­mi­re és nincs is mi­től fél­nünk; en­nek az uni­ver­zá­lis erő­nek a lény­ege a sze­re­tet, a bé­ke és a har­mó­nia, va­la­mint a tö­ké­le­tes­ség. A kü­lön­lét, az elvá­lasz­tott­ság, a dua­li­tás ér­zé­sét – amely min­den bol­dog­ta­lan­ság for­rá­sa – csu­pán az em­be­ri tu­dat hoz­za lét­re, fi­zi­kai szin­ten pe­dig agyunk struk­tú­rá­já­ban fe­je­ző­dik ki.

 

A tény, hogy agyunk egy jobb és egy bal fél­te­ké­ből te­vő­dik össze, nem pusz­tán a ter­mé­szet sze­szé­lye vagy vé­let­len. In­kább azt mond­hat­nánk, hogy e fe­lé­pí­tés­ben le­ját­szó­dik lé­te­zé­sünk egész drá­má­ja: no­ha mind­két fél­te­kénk tö­ké­le­tes har­mó­niá­ban ké­pes len­ne együtt­mű­köd­ni, a leg­több em­ber­nél nincs egyen­súly­ban. Mi­nél in­kább ez a hely­zet, an­nál in­kább fe­szült­ség­gel te­li­nek ér­zé­kel­jük a vi­lá­got. Ez egyút­tal vi­sel­ke­dé­si za­va­rok­hoz, erő­szak­hoz, de­presszió­hoz és szen­ve­dély­be­teg­sé­gek­hez ve­zet.

 

A mo­dern agy­ku­ta­tás be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy a hosszú időn át rend­sze­re­sen gya­ko­rolt me­di­tá­ció­val ké­pe­sek va­gyunk ki­egyen­sú­lyoz­ni a két agy­fél­te­ke mű­kö­dé­sét. E szin­kro­ni­ci­tást EEG-vizs­gá­la­tok­kal le­het iga­zol­ni. Négy agy­hul­lá­mot is­me­rünk:

 

A bé­ta-hul­lá­mok a nor­má­lis éb­ren­lé­ti ál­la­pot­ra jel­lem­zők, ilyen­kor agyunk na­gyon „la­te­ra­li­zált”, azaz va­la­me­lyik fél­te­ke do­mi­nán­sab­ban mű­kö­dik. Eb­ben az ál­la­pot­ban ál­ta­lá­ban bol­dog­ta­lan­nak érez­zük ma­gun­kat. Ha mind­két agy­fél­te­ke kezd össze­han­gol­tab­ban mű­köd­ni, az agy­hul­lá­mok al­fa-tar­to­mány­ba ke­rül­nek. En­nek ha­tá­sá­ra ál­mos­sá vá­lunk, il­let­ve eny­he me­di­ta­tív ál­la­pot­ba ke­rü­lünk, de jel­lem­ző er­re az ál­la­pot­ra a fo­ko­zott per­cep­ció is. Ha a ki­egyen­lí­tő­dés fo­ko­zó­dik, el­ju­tunk a té­ta-hul­lá­mok tar­to­má­nyá­ba. Ez a mély álom és a mély me­di­ta­tív ál­la­pot hul­lá­ma, ami egyút­tal jel­lem­ző a fo­ko­zott kre­a­ti­vi­tás­ra is.

 

 

Az agy el­ha­gyá­sa és a koz­mosz meg­pil­lan­tá­sa más szem­mel

Vé­gül, ha a ki­egyen­lí­tő­dés to­vább foly­ta­tó­dik, el­ju­tunk a del­ta-hul­lá­mok­hoz. Nor­má­lis eset­ben ez a mély, álom nél­kü­li al­vás ál­la­po­tá­nak fe­lel meg, ha pe­dig a tu­da­tot si­ke­rül ébe­ren tar­ta­ni, a leg­mé­lyebb me­di­ta­tív ál­la­pot jön lét­re. Vé­gül pe­dig, ami­kor a két agy­fél­te­ke tel­je­sen ki­egyen­lí­tő­dik, elér­jük a transz­cen­den­tá­lis ál­la­po­tot, amely­ben meg­ta­pasz­tal­hat­juk az uni­ver­zum egy­sé­gét.

 

No­ha ez az ál­la­pot igen üd­vös, a leg­több em­ber – ha egy­ál­ta­lán el­jut idá­ig – csak igen rö­vid ide­ig ké­pes ben­ne meg­ma­rad­ni. Agyunk haj­la­mos gyor­san vissza­es­ni az ala­csony szin­tű ki­egyen­lí­tett­ség ál­la­po­tá­ba. Hogy min­dez mi­ért van így, ar­ra Da­vid Bohm, Karl Pri­bram és Sta­nis­lav Grof zse­niá­lis ma­gya­rá­zat­tal szol­gál­nak: Az ál­ta­lunk meg­ta­pasz­talt uni­ver­zum nem más, mint egy ho­lo­gram, azaz egy há­rom­di­men­zi­ós kép, amit hit­rend­sze­reink hoz­nak lét­re. A ho­lo­gra­fi­kus mo­dell alap­ján mű­kö­dő agy, amely­nek alap­ja az el­kü­lö­nült­ség, gyor­san vissza­tér a de­szin­kro­ni­zált­ság ál­la­po­tá­ba, hogy az ál­ta­la lét­re­ho­zott al­ko­tást ne ve­szé­lyez­tes­se.

 

Egyet­len ki­út van e mo­dell­ből: az agyat ar­ra kell kész­tet­nünk, hogy az uni­ver­zum­ról új mo­dellt ál­lít­son elő, te­hát hogy pro­gram­ját alap­ve­tő­en vál­toz­tas­sa meg. A spi­ri­tuá­lis tech­ni­kák, mint a po­zi­tív gon­dol­ko­dás, az ima, az agy­kon­troll e célt tűz­ték ki ma­guk elé, de kö­zü­lük még­is a me­di­tá­ció tű­nik a leg­ha­té­ko­nyabb­nak – mert se­gít­sé­gé­vel elér­he­tő a del­ta-tar­to­mány.

 

Saj­nos kb. 15 éven ke­resz­tül na­pi 5-6 órás rend­sze­res gya­kor­lás­sal ér­he­tő csak el ez a ké­pes­ség. Leg­töb­bünk nem ké­pes vagy nem haj­lan­dó ennyit ál­doz­ni e cél­ra. A neu­ro­tech­no­ló­giai pont ezen a ne­héz­sé­gen ké­pes át­se­gí­te­ni az em­be­ri­sé­get.

 

Bill Har­ris 19 éves ko­ra óta rend­sze­re­sen, na­pi 1-2 órát me­di­tált és még­is elé­ge­det­len volt az ered­ménnyel. Port­land vá­ro­sá­ban szü­le­tett és ne­vel­ke­dett, a bo­sto­ni Ber­kely Col­le­ge of Mu­si­con vé­gez­te ta­nul­má­nyait és jazz-ze­nész­ként ke­res­te ke­nye­rét. Ez­zel egy idő­ben neu­ro­bio­ló­gi­át kez­dett ta­nul­ni és agy­ku­ta­tás­sal fog­lal­ko­zott, majd egy ide­ig NLP-ok­ta­tó­ként dol­go­zott. Emel­lett el­mon­dá­sa sze­rint min­den tu­dat­tá­gí­tó tech­ni­kát és mód­szert ki­pró­bált.

 

A Port­lan­di Egye­te­men vég­zett mun­ká­ja so­rán ér­dek­lőd­ni kez­dett a ho­lisz­ti­kus gon­dol­ko­dás és az agy­hul­lá­mok be­fo­lyá­so­lá­sa iránt. El­lá­­to­ga­tott a hang­mér­nö­ki stú­dió­ba, köl­csön­kért né­hány mű­sza­ki be­ren­de­zést és hang­ka­zet­ták ké­szí­té­sé­be kez­dett. 1985 és 1989 kö­zött szel­le­mi ál­la­po­tá­ban igen szél­ső­sé­ges vál­to­zá­so­kra fi­gyelt fel. Úgy érez­te, egy­re oko­sabb, nyu­god­tabb, és me­di­tá­ció köz­ben olyan ta­pasz­ta­la­to­kra tett szert, ame­lyek­ről ed­dig csak ol­va­sott, ame­lye­ket azon­ban ko­ráb­ban so­ha nem tu­dott át­él­ni.

 

Fon­tos azon­ban le­szö­gez­ni, hogy a ho­lo­sync lény­ege nem az agy­hul­lá­mok köz­vet­len be­fo­lyá­so­lá­sa, és nem is egy új­faj­ta „su­bli­mi­nal-tech­no­ló­gia” (er­ről ké­sőbb bő­veb­ben), ha­nem a hang­fre­kven­ci­ák mé­re­té­vel va­ló mun­ka.

 

1973-ban a „Scien­ti­fic Ame­ri­can” ne­vű fo­lyó­i­rat­ban Ge­rald Os­ter tol­lá­ból meg­je­lent egy ér­te­ke­zés az ér­zé­ke­lés­ről: Ha mind­két fü­lünk kis­sé el­té­rő fre­kven­ciá­jú két han­got hall, agyunk egy har­ma­dik, ún. „fan­tom­han­got” hoz lét­re. Eköz­ben az agy­hul­lá­mok re­zo­nál­nak ez­zel a fan­tom­hang­gal. Har­ris te­hát nem fel­fe­dez­te e je­len­sé­get, ha­nem le­von­ta az el­mé­le­ti fel­fe­de­zés gya­kor­la­ti kö­vet­kez­te­té­sét. Szán­dé­ka nem az volt, hogy az em­be­rek el­la­zul­ja­nak és egy jót pi­hen­je­nek. En­nél sok­kal ma­ga­sabb­ra tört, mé­lyebb vál­to­zá­so­kat akart lét­re­hoz­ni az agy­ban, és eh­hez a fen­ti­ek­ben leírt je­len­ség ad­ta ke­zé­be a kul­csot. De va­jon a fan­tom­han­gok ho­gyan ké­pe­sek agyun­kra ilyen je­len­tős ha­tást gya­ko­rol­ni?

 

 

A ma­ga­sabb rend­be me­ne­kü­lő rend­sze­rek

Ilya Pri­go­gi­ne és az ál­ta­la leírt „disszi­pa­tív struk­tú­rák” Bill Har­rist to­vább­gon­dol­ko­dás­ra kész­tet­ték. Ezek a struk­tú­rák nyi­tott rend­sze­rek (mint az idő­já­rás, a for­ga­lom, egy cég vagy az em­be­rek), ame­lyek azál­tal nö­vek­sze­nek, hogy kör­nye­ze­tük­ből ener­gi­át és anya­got vesz­nek fel és en­tró­pi­át („ren­de­zet­len­sé­get”) ad­nak le kör­nye­ze­tük­nek. Azon­ban min­den rend­szer­nek van fel­ső ha­tá­ra. Ha a kör­nye­zet­ből túl­zot­tan nagy a be­áram­lás, ká­osz kezd ki­ala­kul­ni. Ha a kör­nye­ze­ti be­áram­lás foly­ta­tó­dik, a ká­osz olyan mér­ték­űvé vá­lik, hogy a leg­cse­ké­lyebb apró­ság is az egész rend­szer össze­om­lá­sá­hoz ve­zet­het (mint a hí­res utol­só csepp, ami­től a hor­dó túl­csor­dul). Az igaz­ság e pil­la­na­ta egy­ben vá­la­szút is: a rend­szer vagy meg­sem­mi­sül, vagy spon­tán mó­don új­ra­szer­ve­ző­dik egy ma­ga­sabb szin­ten, aho­gyan Pri­go­gi­ne meg­fo­gal­maz­ta: „a rend­szer ma­ga­sabb szin­tű rend­be me­ne­kül”.

 

Az em­be­ri agy szin­tén ilyen disszi­pa­tív struk­tú­ra. Mind­nyá­jan cso­dá­la­tos mennyi­sé­gű öt­le­tet és ese­ményt ké­pe­sek va­gyunk fel­dol­goz­ni anél­kül, hogy ki­bil­len­nénk egyen­sú­lyunk­ból. Azon­ban min­den­ki­nél van egy kri­ti­kus pont, ame­lyet elér­ve úgy ér­zi, hogy össze­csap­nak a fe­je fö­lött a hul­lá­mok. E pon­ton men­tá­lis rend­sze­rünk össze­om­lik, ki­ala­kul a ká­osz, mert e men­tá­lis rend­szer­rel azo­no­sít­juk ma­gun­kat. Ezu­tán azon­ban – ha­csak nem for­du­lunk ma­gunk el­len – ép­pen eb­ből a ká­osz­ból, amely­től annyi­ra ret­te­günk, cso­dá­la­tos mó­don ki­ala­kul az ész­le­lés új, ma­ga­sabb rend­je. A ká­osz te­hát nem az el­len­tét­je, ha­nem elő­fel­té­te­le a nö­ve­ke­dés­nek, a fej­lő­dés­nek.

 

 

Har­ris sze­rint a ho­losync Pri­go­gi­ne el­mé­le­té­nek gya­kor­la­ti al­kal­ma­zá­sa: „Azál­tal, hogy két kü­lön­bö­ző fre­kven­cia se­gít­sé­gé­vel ki­ala­kít­juk az agy­ban a fan­tom­han­got, el­le­nőr­zött kö­rül­mé­nyek kö­zött hul­lám­zá­so­kat, fluk­tuá­ció­kat ger­jesz­tünk az agy­ban, ame­lyek kis mér­ték­ben meg­ha­lad­ják azt a szin­tet, amit agyunk még ép­pen ke­zel­ni tud. A kö­vet­kez­mény: ká­osz és az ab­ból szer­ve­ző­dő ma­ga­sabb szin­tű rend. Amint e szin­ten agyunk új­ra »be­ren­dez­ke­dett«, is­mét sti­mu­lál­juk: két va­la­mi­vel ala­cso­nyabb fre­kven­ciá­jú hang­gal. Ez így megy to­vább egy­re ala­cso­nyabb fre­kven­ci­ák­kal. A ho­losync nem egy­sze­rű ka­zet­ta­kész­let, ame­lyet új­ra és új­ra meg­hall­gat­ha­tunk, ha­nem di­na­mi­kus, egyén­re sza­bott pro­gram, ame­lyet a tech­ni­ka je­len­le­gi ál­lá­sa sze­rint kb. 10 évig hasz­nál­ha­tunk.”

 

Az egyén­re sza­bott­ság leg­jel­leg­ze­te­sebb ré­szét ké­pe­zik a „Si­lent Su­bli­mi­nals”-nek ne­ve­zett af­fir­má­ci­ók (=meg­erő­sí­té­sek), ame­lye­ket a pá­ciens ma­ga vá­laszt ki. Bill Har­ris azt ta­pasz­tal­ta, hogy a ha­gyo­má­nyos af­fir­má­ci­ók nem ha­té­ko­nyak. Az új rend­szer ki­fej­lesz­tő­je Bud Low­ery. Az ő ta­lál­má­nya, hogy az af­fir­má­ci­ók nem a hal­lás szint­je alat­ti­ak, ehe­lyett rend­kí­vül ma­gas fre­k­ven­ci­án rög­zí­tik őket, így sok­kal ha­tá­so­sab­bak.

 

Har­ris azon­ban hang­sú­lyoz­za, hogy ezek a meg­erő­sí­té­sek a ho­losync rend­szer si­ke­ré­nek min­dössze 15-20%-át te­szik ki. „Ha csu­pán af­fir­má­ciók­kal alap­ve­tő­en meg le­het­ne vál­toz­tat­ni a dol­go­kat, mind­nyá­jan mil­li­ár­do­sok len­nénk. Saj­nos nem ilyen egy­sze­rű a do­log. A lé­nyeg a fre­kven­ci­ák­ban ke­re­sen­dő, ezek ugya­n­is a ver­bá­lis alat­ti szin­ten fej­tik ki ha­tá­su­kat.”

 

„El­fo­ga­dom vég­re, hogy em­ber va­gyok”

A pszi­cho­ló­giai „me­rü­lés” – anél­kül, hogy na­pi hat órán át me­di­tál­ni kel­le­ne hoz­zá –
a ho­losync mód­szer rend­kí­vü­li elő­nye. Ma­nap­ság, ami­kor az „ezo­te­ri­kus pia­con” annyi fényt, örö­möt, el­la­zu­lást stb. kí­nál­nak, a ho­losync ki­hí­vás elé ál­lít­ja a fel­hasz­ná­lót: szem­be­sül­nie kell a lé­nye mé­lyén la­kó ká­ossz­al, lé­nye sö­tét ol­da­lá­val. Ezen az úton új­ra és új­ra dé­mo­nok­kal ta­lál­ko­zunk, sa­ját ár­nyé­kunk­kal. Szem­be­sül­nünk kell az­zal, amit álar­cunk rejt.

-vörös-
X. évfolyam 3. szám

Címkék: gyógyító hangok

Aktuális lapszámunk:
2019. június

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.