Egészséges életmód

Géntechnika

Remény, horror vagy agyrém?

A tudomány számtalan csodát ígért már: új gyógyszereket gyógyíthatatlan betegségekre, hosszabb életet, az éhezés megszüntetését a földön és méretre rendelt kisbabákat. De vajon van-e értelme ennek az egésznek? Megéri-e az eredmény, összehasonlítva a problémákkal és a kockázatokkal?


 

Tavaly március 13-án egy londoni klinikán hat egészséges fiatalember egy gyógyszerkísérlet során bevett néhány milligrammot a TGN 1412 nevű új gyógyszerből. Az úgynevezett monoklonáris antitestek közé tartozó vegyületet egy német cég fejlesztette ki azzal a céllal, hogy leukémia vagy reuma gyógyítására szolgáljon. A hatásmechanizmus lényege az lett volna, hogy a vegyülettel újra egyensúlyba hozzák a túl erősen vagy túl gyengén reagáló immunrendszert. A humán kísérleteket megelőző állatkísérletekben a nyulak és a majmok semmiféle problémát nem mutattak. Ezenkívül az emberek 160-szor kisebb adagot kaptak, mint amekkorát az állatkísérletek során alkalmaztak. A vizsgálat semmiben nem különbözött a megszokott humán gyógyszerkísérletektől.

 

Ekkor azonban olyasmi történt, amire senki nem számított. Egy szemtanú leírása szerint a kísérletben részt vevő egyik férfi erős fejfájásra és végtagfájdalomra kezdett panaszkodni, felment a láza: letépte magáról az ingét, miközben azt kiabálta, hogy elég. Az egyik társára olyan heves fájdalmak törtek rá, hogy elveszítette az eszméletét. A hat fiatalember az intenzív osztályra került, ahol az orvosoknak az életükért kellett küzdeniük. A gyógyszer nyilvánvalóan mindannyiuknál heves gyulldásos sokkreakciót váltott ki, amely a fej és az agy erőteljes megduzzadásához vezetett, és hatására a férfiak több szerve is felmondta a szolgálatot. A legsúlyosabb állapotba került férfi hosszú ideig kómában feküdt, és a lábán, illetve a kezén az ujjak elfeketedtek és elhaltak.

 

Hogy mi is történt pontosan, az a szer kifejlesztője szerint „mechanikailag nem magyarázható meg”. Az állatkísérletek során semmiféle, az embereknél fellépett tünetet nem tapasztaltak, a sokk „teljesen váratlan” volt. A történet, a sokkoló fotókkal együtt bejárta a világsajtót. Ám amit az újságok többsége nem említett, az az a tény volt, hogy a szóban forgó fatális „monoklonáris antitest” eredetileg egy patkányból származott. Géntechnikával „humanizálták”, ami a szakemberek szerint manapság „az ipar szabványos eljárása”.

 

A klónozott birka, Dolly, és teremtője, Bitt Ritchie. A kezdeti remények hiúnak
bizonyultak, amikor a birka idő előtt öregedni kezdett és elpusztult

 

Megint bebizonyosodott, hogy az állatkísérletek eredményeire nem szabad alapozni: a Contergan és az LSD szintén nem mutatott semmi gyanús jelet az állatokkal végzett vizsgálatokban. A géntechnológia egyik terméke megint katasztrófát okozott – és megint nem vettük tudomásul a figyelmeztetést. Hasonló zavarokat kiváltott már egy másik géntechnológiai készítmény az Egyesült Államokban, 1989-ben, méghozzá jóval nagyobb méretekben. Akkor a megbetegedettek számát 5-10 ezerre becsülték, a halálos áldozatok száma pedig majdnem elérte a negyvenet, de a későbbi vizsgálatok szerint akár a nyolcvanat is. A tünetek a megduzzadt végtagoktól a bénuláson és kiütéseken át az egyensúlyzavarokig és izomgörcsökig terjedtek.

 

 

Géntechnikailag módosított baktériumok katasztrófához vezettek

A bizarr tünetek utólagos vizsgálata alapján az orvosok arra jutottak, hogy a betegek L-triptofán készítményt vettek be. Az L-triptofán egyike az úgynevezett eszenciális aminosavaknak, amelyeket a szervezet maga nem képes előállítani, ezért a táplálékainkkal kell magunkhoz vennünk. Részt vesz a szerotonin termelésében: ez az idegi ingerületátvivő anyag, amelynek hatására jól érezzük magunkat és jobban alszunk. Az amerikai piacon számtalan kiszerelésben volt jelen ez az anyag mint recept nélkül, szabadon vásárolható szer. A további vizsgálatok kimutatták, hogy a tünetek csak egy bizonyos cég termékétől léptek fel: a szóban forgó japán vegyi cég akkoriban piacvezetőnek számított az Egyesült Államokban.

 

A japánok géntechnikailag módosított baktériumtörzseket használtak az L-triptofán előállítására, amelyek így kétszer annyit termeltek, mint genetikailag nem módosított társaik. Ugyanakkor ezek a baktériumok jóval több szennyezőanyagot is produkáltak, amely mennyiségét tekintve ugyan nagyon kevés volt – kevesebb mint 0,1 százalék –, a kutatások azonban egyértelművé tették, hogy ezek a szennyeződések váltották ki a tüneteket. Az esetet követő bírósági eljárás során a japán cég peren kívül megegyezett az áldozatokkal, és végül több mint kétmilliárd dollár kártérítést kellett kifizetnie. A módosított baktériumtörzseket megsemmisítették. Az azonban nem vált nyilvános vita tárgyává, hogy a katasztrófa oka a rossz útra tévedt géntechnológia volt.

 


A géntechnikában a vágyak és a realitás még mindig távol vannak egymástól

 

Gyógyszereink jelentős részét ma már ilyen úton állítják elő. Németországban például több mint hatvanféle ilyen termék van forgalomban, humán inzulin, növekedési hormon, oltóanyagok, például hepatitis-B és szamárköhögés ellen. De táplálékkiegészítők, mint a vitaminok vagy ízfokozók is egyre nagyobb mértékben származnak géntechnológiai forrásból. Ezeket genetikailag módosított baktériumok állítják elő, így a készítmények elvben kis mennyiségű problémás anyagot is tartalmazhatnak. Azt ugyanis senki nem tudja garantálni, hogy a baktériumok csakis azt fogják előállítani, amit kifejlesztőjük akar.

 

Mi ennek az oka? Egyfelől maga az eljárás, amelyet a géntechnika a gének átvitelére alkalmaz. Másfelől az a módszer, ahogyan az élőlények a génjeikkel bánnak.

 

 

Hogyan működnek a gének?

Bolygónk valamennyi élőlénye sejtjeiben hordozza örökítőanyagát egy nagyon hosszú, csigalépcsőszerű láncmolekula formájában, amelyet dezoxiribonukleinsavnak, röviden DNS-nek hívnak. Ennek a molekulának az egyes szakaszai a fehérjéknek, a test építőanyagainak és ingerületátvivő anyagainak, irányító molekuláinak a felépítésére vonatkozó információkat tartalmaznak. Ezeket a szakaszokat nevezzük géneknek, és hosszú ideje bizonyosnak látszik, hogy egy adott gén egy-egy meghatározott fehérjéért felelős. Ma már azt is tudjuk, hogy egy gén eltérő fehérjék előállítására is képes.

 

Számos gén tartalmaz azonban olyan közbeiktatott részeket is, amelyek nem tartoznak hozzá a fehérjék felépítési tervéhez, és amelyeket a sejt saját molekulái leválasztanak, mielőtt lejátszódna a fehérje felépítési folyamata. Hogy a szóban forgó molekulák honnan tudják, mit kell leválasztaniuk, azt a tudomány máig nem derítette fel. Még eggyel több magyarázat arra, milyen nagyon pontosnak kell lennie ennek a folyamatnak, hogy működőképes fehérje álljon elő.

 

 A géntechnika az idegen gének más szervezetbe való átjuttatásához vírusokat
vagy bakrétiumokat használ. A szóban forgó gén szerkezetét megváltoztatják, és „megterhelik“ az új génnel, hogy eljuttassák a célsejtbe

 

A tudomány eredetileg úgy vélte, a DNS szilárd struktúrája nem változik. Ma már tudjuk, hogy a DNS-t a sejt molekulái folyamatosan átépítik. Géneket vágnak ki innen, hogy oda beillesszék őket, szétszedik és újra összerakják a láncot. Csodálatos szervezetünk itt is tökéletesen működik, anélkül, hogy nekünk bele kellene nyúlnunk a folyamatba. Az amerikaiak erre használják a „fluid genom”, azaz „folyékony örökítőinformáció” kifejezést.

 

Az is kiderült, hogy a DNS-nek csak egy kicsi része, kevesebb mint 5 százaléka áll génekből. Hogy a maradék 95 százaléknak mi a feladata, arra a tudósok a mai napig keresik a választ. Az sem tisztázott még, hogyan történik a sejten belül mindezeknek a kémiai folyamatoknak az irányítása.

 

Mindezek a tisztázatlan, ugyanakkor alapvető fontosságú kérdések teszik manapság még meglehetősen kiszámíthatatlanná a géntechnológiát. Senki nem tudja garantálni, hogy a manipulált gén valóban a helyén marad, hogy nem változik meg, nem befolyásolja más gének működését, és ezzel nem idézi elő toxikus vagy hibás fehérjék termelődését, mint ahogyan ez a fent említett példákban is történt.

 

Új géneknek az élőlényekbe való bejuttatásához a géntechnika vagy vírusokat, vagy baktériumokat használ, amelyeket előzetesen átépítettek és a megfelelő génnel felszereltek. Ezeket juttatják be azután a kiválasztott célszervezet sejtjeibe. Egy másik technika is létezik, ilyenkor a géneket apró darabokra tördelik, egy patronba töltik, majd valósággal belelövik a célsejtbe. Hogy azután a gén a DNS-ben ott landol-e, ahová szánták, az szerencse kérdése. A sejteknek csak egy kis százaléka veszi fel az új gént. Hogy kitalálják, ezek a helyek hol vannak, az új gént egy további génnel kötik össze, amely antibiotikum-rezisztenciát idéz elő. Utána a sejteket erős antibiotikummal támadják meg. Azokról a sejtekről, amelyek ezt a beavatkozást túlélik, ezek után lehet tudni, hogy felvették az új gént.

 

Sejtjeinkben az örökítőinformációt egy hosszú, kettős spirál alakú lánc rejti, a DNS

 

Mivel azonban a sejtek normál esetben nem ismerik fel az idegen gént, és ennek következtében nem alakítják át fehérjévé, a szóban forgó génhez egy „bekapcsoló szekvenciát” is adnak. Ez oda vezet, hogy a gén folyamatosan „bekapcsolt” állapotban van, és közben a kívánt fehérje – legyen bár gyógyszer vagy méreg – is termelődik.

 

 

Kísérletezés az ismeretlennel

Ez alapján a durva és nem célzottan alkalmazott technika alapján senki nem tudhatja, az új gén hol landol a célszervezet DNS-ében. Azt sem lehet megmondani, milyen egyéb gének működését befolyásolja vagy zavarja meg, és mindez milyen következményekkel jár. Ezenkívül, mint már szó volt róla, a DNS folyamatos átépítésen esik át, ennek eredményeként pedig az új gén kontrollálatlan módon megváltozhat.

 

Éppen ezért valamennyi genetikailag módosított (GM) szervezetet a legalaposabb és folyamatos vizsgálatoknak kellene alávetni, és megnézni, nem termel-e nemkívánatos fehérjéket. Az ilyen vizsgálatok azonban elmaradnak, arra való hivatkozással, hogy a GM-szervezetek „lényegileg azonosak”. Azaz anyagukban nem különböznek az eredeti szervezettől. Hogy ez valóban így van-e, arra azonban éppen ezek a vizsgálatok tudnának rávilágítani.

 

Az Egyesült Államokban elpusztultak egy lepkefaj hernyói, miután a GM-kukorica virágporából ettek

 

Ahol valóban független tudósok elvégeztek ilyen jellegű vizsgálatot, ott az mutatkozott meg, hogy számos GM-szervezet lényeges módon különbözik megszokott, eredeti variánsától. A GM-szója például kevesebb izoflavonoidot, kevesebb fehérjét, valamint csekélyebb mennyiségű eszenciális aminosavat tartalmaz, mint a hagyományos szója. Egy ugyancsak génmódosított repcefajtát pedig ki is kellett vonni a piacról, mert kiderült, hogy egy „váratlan” gént tartalmazott.

 

A problémát azonban nemcsak a géntranszplantáció következtében előállt, előre nem látott változások jelentik, hanem maguk a gének is. Megtörtént például, hogy kukoricába beleültették egy olyan, földben élő baktérium génjét, amely tartalmazza a BT-toxin névre hallgató méreg építési tervét. Így a növény folyamatosan termeli ezt a gént, hogy elpusztítsa a kukorica fő kártevőjét, egy bizonyos hernyót, és csakis azt. Az első, nagy feltűnést keltő kísérleteket az Egyesült Államokban végezték, ahol kiderült, hogy nemcsak a megcélzott kukacok pusztultak el, hanem egy Észak-Amerikában nagyon kedvelt lepkefaj hernyói is, amelyek szintén ettek a kukorica mérgezett virágporából. A hír ennek megfelelően nagy sajtóvisszhangot keltett, a kukoricát előállító cég azonban azzal utasította vissza a vádakat, hogy az adott lepkének nem is eledele a kukorica, amely ráadásul csak akkor kezd el virágozni, amikor a lepke már túljutott hernyókorszakán. A tény azonban attól még tény maradt, hogy a GM-kukorica virágpora a kiszemelt kártevőkön kívül más, nem célszervezetek számára is halálos lehet.

 

A GM-vetés – mint ez a kukorica és a recpe esetében már kiderült
– előre nem látható veszélyeket rejthet. A kártevőknek ellenálló repce mára „szupernövénnyé“ változott

 

Későbbi kísérletek bebizonyították, hogy a szóban forgó kukoricakártevő természetes ellenségei is jóval nagyobb számban pusztultak el, miután felfalták a megmérgezett kukacokat. A BT-kukoricával összefüggésben az Egyesült Államokban valóságos élelmiszer-katasztrófa tört ki. Az egyik cég ugyanis olyan BT-toxinokat állított elő, amelyek különösen elleállónak bizonyultak, de éppen erőteljes hatásuk miatt az így módosított kukoricát emberi fogyasztásra nem lett volna szabad felhasználni. A GM-kukorica azonban valahogy összekeveredett a silókban a többi kukoricafajtával, és így emberi fogyasztásra szánt élelmiszerekbe is jutott belőle: tortillákba, tacóba, kukoricapehelybe és egyéb kukoricás termékekbe. A következmények drámaiak voltak.

 

 

Újabb és újabb kockázatok

Számos ember, aki evett a GM-kukoricával fertőzött élelmiszerekből, kórházba került, mivel úgynevett anafilaktikus sokkot kapott. Ez az egész szervezet súlyos allergiás reakciója. Több mint háromszáz terméket kellett visszahívni az élelmiszerboltokból, az amerikai kukoricaexport és kukoricaár pedig a mélybe zuhant. A kártérítési perek miatt a katasztrófa a GM-kukoricát előállító cégnek végül egymilliárd dollárjába került.

 

Az említett katasztrófát előidéző BT-toxintól nem sokban különböznek azok, amelyek nemcsak a kukoricában, hanem a gyapotcserjében, illetve a krumpliban is megtalálhatók. Ha kevésbé mérgezőek is, mindenképpen kockázatosak. A szóban forgó kukoricát ugyan kivonták a foralomból, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen eltűnt volna a táplálékláncból. Génjei a szélben szálló virágpor útján átvivődtek más kukoricafajtákba, és azóta is szaporodnak. Mivel erős mérgező hatásuk miatt szelekciós előnyt élveznek, idővel valószínűleg még erőteljesebb szaporodásba fognak, mint a többi fajta. Az amerikai földművelési minisztérium 288 megvizsgált vetőmagmintából 71-ben már felfedezte az említett gént.

 

A legújabb felfedezések azt is kétségbe vonják, hogy a géntechnológia ünnepelt sikerei valóban annak bizonyulnának hosszabb távon. Ott van például a kínai gyapotcserje esete, amelyet génmódosítással akartak védeni a kártevők ellen, hogy megspórolják a növényvédő szereket. Mostanra kiderült, hogy Kínában kifejlődött egy olyan poloskafaj, amelynek meg se kottyan a BT-toxin.

 

A GM-növények termesztése nem olyan egyszerű, amilyennek első látásra tűnik, figyelmeztetnek a szakértők. Az egyik fő probléma az, hogy a GM-növények virágpora is száll a szélben és elkeveredik más növényekével. A technika hívei ilyenkor azt szokták mondani, hogy a probléma könnyen áthidalható olyan egyszerű megoldásokkal, mint hogy betartják az ültetési távolságot. A valóságban azonban nem létezik biztonságos távolság, elvégre senki nem írhatja elő a virágpornak, merre és milyen messzire szálljon: egy vihar akár több száz kilométeres távolságra is elsodorhatja a polleneket.

 

A Szaharából egész Brazíliáig elrepünek a porszemek és a mikroorganizmusok.
A GM-pollennek sem írhatja elő senki, merre szálljon

 

A Szaharából származó por és mikroorganizmusok akár Brazíliáig szállhatnak a szelek szárnyán, és ott allergiás reakciókat idézhetnek elő. Ha az Atlanti-óceán nem elég széles ahhoz, hogy megakadályozza a pollenterjedést, vajon mekkora lehet a „biztonságos távolság”? És hogyan lehet megakadályozni a mérgező virágport abban, hogy a széllel átvitorlázzon az egész világon, de legalábbis a szomszéd faluig?

 

A méhek is szóba jönnek mint pollenszállítók, az ő területük is több tucat kilométerre terjed. A repcét különösképpen szeretik. A kanadai mézben már felfedezték a GM-repce virágporát. A GM-növények virágporának áttevődése hagyományos vagy éppen biotermesztésű növényekbe ugyanúgy elkerülhetetlen, mint fordítva.

 

 

Elszabadított erők

Kanadából olyan hírek érkeztek, hogy arrafelé már nem létezik olyan repce, amely tökéletesen mentes volna a GM-repcétől. Ott pedig, ahol nem akarják, például a gabonaföldeken, a kártevőrezisztens repce egyfajta szupernövénnyé változott, amellyel a maga folyamatosan termelt mérgei miatt szinte lehetetlen felvenni a harcot.

 

A növényvédő szerek és maradványaik már a hagyományos mezőgazdaság számára is nagy gondot jelentettek. A géntechnológia azonban a mérget egyenesen a növénybe építi bele, hogy még biztosabban megegyük. A gazdák azt figyelték meg, hogy az állatok – szarvasmarhák, disznók, de még a mókusok és az egerek – sem nyúltak a GM-kukoricához, ha hagyományos is állt rendelkezésre. Az állatok pedig mindig ösztönösen tudják, milyen ennivaló tesz jót nekik, és melyik nem.

 

A tehenek és a disznók nem ették meg a GM-takarmányt, ha volt más választási lehetőségük. Jobbra: A GM-krumpli és borsó riasztó következményeket mutatott állatkísérletekben

 

A géntechnológiai konszernek mindeközben folyamatosan azt bizonygatják, hogy termékeik „bitzonságosak és táplálóak”. Azzal azonban, hogy ezt a kijelentésüket mire alapozzák, mind a mai napig adósok maradtak. Orvosok is szoktak úgy nyilatkozni, hogy „mindeddig nem volt olyan vizsgálat, amely azt bizonyította volna, hogy a GM-tápláléknak esetleges negatív hatásai vannak az emberi egészségre”. Amerikai GM-szószólók arra hivatkoznak, hogy „amerikaiak milliói eszik évek óta a géntáplálékot, anélkül, hogy ennek bármiféle egészségügyi következményei lettek volna”. A fent említett eseteken túlmenően azonban számos egyéb bizonyíték is létezik arra nézve, hogy a helyzet nem ez. A GM-ételek bevezetésével párhuzamosan az Egyesült Államokban megduplázódott a táplálkozással kapcsolatos betegségek száma. Az elhízás aránya rohamosan nő, a cukorbaj 33 százalékkal gyakoribbá vált, és ugyancsak jelentősen megnőtt a nyirokszervi rákok száma.

 

Ezenkívül számos adat tanúskodik az allergiák gyakoribbá válásáról, például Nagy-Britanniában a szójaallergiások száma megduplázódott, amióta az országba bekerült a GM-szója. Az összefüggés egyértelműen nem mutatható ki, nem utolsósorban azért, mert az amerikai ipar évek óta eredményesen akadályozza meg, hogy az élelmiszereken feltüntessék, ha génmanipulált összetevőt tartalmaznak.

 

 

Hogyan manipulálják a vizsgálatokat?

A géntechnológiai ipar által megrendelt vizsgálatokat direkt úgy alakítják, hogy a kockázatokat csökkentsék. Az egyik cég például négyszer annyi ideig főzte a kukoricát, mint egyébként szokás, mi­előtt megvizsgálta volna a fehérjéit, a BT-toxint pedig egy másfajta, közvetlenül a baktériumból nyert méreganyaggal helyettesítette. Egy másik cég olyan takarmányt vizsgáltatott be, amely csak egytized résznyi GM-szóját tartalmazott, a tej hormonmentességét pedig úgy kívánták bizonyítani, hogy a vizsgált tejet 120-szor hosszabb ideig hevítették, mint pasztőrözés során szokás. Azon túl, hogy ennek semmi értelme nem volt, a manipulációk egyértelműen bizonyították, hogy még maguk a cégek sem bíznak a saját termékeikben.

 

A néhány, valóban független vizsgálatok egyikét Pusztai Árpád professzor végezte a skóciai Rowett Intézetben. A kísérlet során patkányok egy csoportját GM-krumplival etették, és már tíz nap elteltével figyelmeztető hatásokat tapasztaltak: szövetmegnagyobbodásokat a hasnyálmirigyben és a bélben, kinövéseket a gyomorsejtekben, kisebb és kevésbé fejlett agyat, heréket és májat, mint a kontrollcsoport tagjainál. Amikor ezekkel a riasztó eredményekkel a nyilvánosság elé lépett, a professzort elbocsátották és megszégyenítették. Csak évekkel később került sor a rehabilitációjára, amikor a kísérleteit megvizsgálták és komolyan besorolták.

 

A táplálkozással összefüggő betegségek egyre inkább terjedőben
vannak. Az elhízásjárvány és a GM táplálék között nem zárható ki az összefüggés

 

Ausztrál kutatóknak nemrégiben abba kellett hagyniuk GM-borsóval folytatott vizsgálataikat, mivel az ezzel etetett kísérleti egereknél tüdőbetegségek fejlődtek ki. A kísérlet vezetője úgy nyilatkozott, nem zárható ki, hogy „hasonló történhetne az emberekkel is, ha ilyen borsót ennének”.

 

Bár a géntehcnológia kockázatai mind nyilvánvalóbbakká válnak, a szakemberek között mégis akad, aki úgy nyilatkozik, a téma pusztán néhány etikai kérdést vet fel, amelyek ott merülnek fel, ahol a beavatkozások magát az emberi örökítőanyagot érintik.

 

Hiú remények

A szakértőknek jelenleg sokkal inkább az egészségünk miatt kellene aggódniuk, nem a genetikai állományunk miatt, mert ez utóbbi egyelőre nincs komoly veszélyben. Bár az emberi DNS-t nagy erőkkel kutatják, és egyes gének hatását meg is fejtették, ezek a kutatások inkább még több kérdést vetettek fel, semmint válaszokat adtak volna. Az az elképzelés, hogy az emberi géneket meg lehessen változtatni vagy kicserélni, az ezzel kapcsolatos rendkívüli nehézségek miatt sokáig még jóval inkább a tudományos-fantasztikus világba, mint a tudományéba fog tartozni.

 

Az a remény, hogy az örökletes betegségeket géntechnológiailag gyógyítani lehet, mostanáig hiúnak bizonyult. Nagy hűhóval jelentették be például két „mellrákgén” felfedezését, ám annak a valószínűsége, hogy az ilyen gént hordozó nőknél mellrák alakul ki, a kezdeti „majdnem biztosról” gyorsan a „valószínűleg tíz százalékra” csökkent, vagyis a szóban forgó nők 90 százaléka nem lesz mellrákos.

 

 Tőlünk függ, tudjuk-e intelligensen kombinálni a különféle, tápanyagokban gazdag ennivalókat

 

Hasonló a helyzet a „homoszexualitás génjével”: a legtöbb homoszexuális a gén nélkül is az lett, míg a gén számos hordozója heteroszexuális. Az érelmeszesedéshez vezető magas koleszterinszint néhány esetét is egy bizonyos genetikai mutációval hozták összefüggésbe. Az esetek többségében azonban a hajlam talaján a betegség akkor bontakozott ki, ha az illető az érelmeszesedést elősegítő életmódot folytatott. A tapasztalatok szerint az életmód egyébként is sokkal meghatározóbb egy adott betegség kialakulásában, mint bármilyen gén. Az „elhízás génjének” felfedezését ugyancsak ünnepelték, amíg ki nem derült, hogy az amerikaiak többsége a gén nélkül is elhízott. Ugyanez lett a sorsa az agresszivitás és az iszákosság génjének: kihasználtak minden olyan esélyt, amikor a saját életünkért való felelősséget át lehetett hárítani egy génre.

 

A Humán Genom Szervezet vezetője, James Watson úgy nyilatkozott: „Régen abban a hitben éltünk, hogy a sorsunk a csillagokban rejlik, ma már tudjuk, hogy sorsunk alakulása főként a génjeinktől függ.” Mindkét kijelentés téves azonban. A sorsunk sem a csillagokban, sem a génekben nem rejlik. Önmagunkban rejlik, és abban, mit kezdünk az életünkkel.

 

A táplálékok sem javíthatók

A géntechnológia egy további be nem váltott ígérete az a feltételezés, hogy jobb minőségű táplálékot tudunk előállítani. Eddig ebből semmi nem valósult meg. Az a kísérlet, hogy a szójabab fehérje-összetételét a paradióból kiemelt gén átültetésével javítsák fel, kudarcot vallott, amikor kiderült, hogy ez a fajta szója a paradió-allergiában szenvedő embereknél halálos következményekkel járhat. A „Golden Rice” nevű rizs úgy született meg, hogy béta-karotint termelő nárciszgént ültettek be a rizsbe, amely így az A-vitamin-hiány miatt fellépő vakság megelőzésére szolgált volna. A Greenpeace vizsgálatai azonban bebizonyították, egy gyereknek napi 3,5 kiló, egy felnőttnek majdnek tíz kiló ilyen rizst kellett volna megennie ahhoz, hogy hozzájusson a napi ajánlott adag A-vitaminhoz. Ennél sokkal egyszerűbb a rizsföldek helyén olyan gyümölcsöt termelni, amely gazdag A-vitaminban és még egy sok egyéb értékes anyagban is.

 

Ma olyan gazdag az élelmiszerválaszték, hogy mindenki kiválaszthatja a megfelelőt.

 

Általában elmondható, hogy sokkal több értelme van a különféle élelmiszerek intelligens kombinálásának, ahelyett, hogy minél több anyagot próbálunk meg géntechnológia segítségével egy élelmiszerben összezsúfolni. A hüvelyeseket fölösleges gabonagénnel gazdagítani, mikor az emberek a világ minden táján régen felfedezték már a lencse-tészta, bab-kukorica, szója-rizs kiegyensúlyozott fehérjekombinációt.

 

 

Miért nem jó érv a túlnépesedés?

Ha már minden érvük kudarcot vall, a géntechnológia hívei előhozakodnak azzal, hogy ilyen módon meg lehetne oldani a világ éhező népeinek problémáját. Ez azonban csak pr-fogás. Egyfelől a GM-élelmiszerek nem teremnek többet és nem jobb minőségűek, másfelől sokkal drágábbak annál, semmint igazi megoldást kínálnának a harmadik világ népeinek. Termelésük csak akkor éri meg, ha az ipari államokba lehet őket világpiaci áron szállítani, ahol aztán takarmányként szolgálnak, hogy végül steak formájában kerüljenek az asztalra. És nem utolsósorban ez az oka annak, hogy sok helyre nem jut elég ennivaló: az értékes növényi fehérje átalakítása állati termékké.

 

A jobb döntés hús helyett friss zöldség

 

Egy húskalória előállításához átlagosan hét növényi kalóriára van szükség. Azaz amíg a hússal csak egy ember lakik jól, addig a hús előállítására fordított növényi táplálékkal hétnek jutna elég ennivaló. A szegény államok lakói a gazdag gabonaföldek mellett éheznek, és ezen nem a géntechnológia segíthet, hanem a rendszer újragondolása. Ha kevesebb húst ennénk, akkor nemcsak a bélrák rizikója csökkenne, hanem több embernek jutna ennivaló.

 

Elmondható tehát, hogy a géntechnika több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt. Egyedül a konszernek profitálnak belőle, a mezőgazdaságnak tartósan nem származik előnye, a fogyasztóknak pedig még kevésbé. Lengyelországban a parlament elvetette a GM-növények termesztését, Svájcban is ellenük szavaztak, Ausztriában sem szabad ilyesmit termeszteni. Az egyetlen értelmes alternatívát a bio-mezőgazdaság jelenti, olyan életformával, amely a természettel együttműködik, nem ellene harcol.

Sz. Z. L.
XIII. évfolyam 2. szám

Címkék: gén, génmanipuláció, génmódosítás, géntechnika, géntechnológia, GM-élelmiszer, gyógyszerkísérlet, klónozás

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.