Grafológia

Valami más... - 2003. április


Képzeljen el egy lufit. Ezzel a lufival is mindent megtehet, amit a valódival: fújhatja bármilyen nagyságúra és rugalmasságúra, bármikor adhat hozzá vagy vehet el a benne lévő levegő mennyiségéből, és elképzelheti színesnek, vagy akár ki is pukkaszthatja képzeletben, bár ez már nem tartozik szorosan a mostani feladathoz.

 

Szóval ezt a képzeletbeli lufit helyezze bele ebbe a kis dobozba:

 

Választhatta azt a megoldást, hogy összenyomja a lufit, de megoldhatta úgy is a feladatot, hogy a levegő kiengedésével az ovális méretét csökkentette, megtartva a léggömb eredeti formáját.

 

 

Az eltérő megoldások lényeges szemléletmódbeli különbségekre utalnak.

 

A lufi személyiségünk jelképe ebben az esetben. Megszületésünk pillanatában mindannyian végtelenül nagy lufik vagyunk. Ekkor még nincs „kívül” és „belül”, a hideg vagy a napsugár éppolyan érzés számunkra, mint a belülről jövő éhség vagy szorongás. Ekkor még nincs különbség aközött, hogy magunk mozdítottuk meg a fejünket, vagy a szüleink fordítottak minket a hasunkra, mindkettő egyszerűen csak megtörténik.

 

Később azok az alkalmak, amikor gondviselőinknek nem sikerült azonnal megadni, amire vágytunk, elgondolkoztattak minket, és megsejtettük, később lassanként megértettük, hogy akaratunkkal nem tudunk mindent egyformán mozgatni. Hároméves korunk körül már kialakultak a határaink, sok fájdalmas tapasztalat, frusztráció, csalódottság árán megtanultuk, hogy korlátozott méretű lufik vagyunk. Az ekkor kezdődő dackorszak idején éppen ennek a lufinak a nagyságát tapasztaljuk meg. Saját akaratunkból rendszeresen elmegyünk a lehetőségeink határáig, amelyeket környezetünk tűrőképessége vagy saját fizikai képességeink szabnak meg. Így érezzük meg, mekkora területet uralunk a világból.

 

Ettől kezdve egész életünkben folyamatosan alakítjuk határainkat és kiterjedésünket, hogy énképünk a változó külső és belső körülmények között is mindig a valóságnak megfelelő maradjon.

 

A feladatban szereplő doboz a valóság, amely általában nem teszi lehetővé a harmonikus kiteljesedést.

 

Eredetileg óriási énképünk csökkentése mindig fájdalmas, mivel veszteségérzést okoz. A valóság tudomásulvétele viszont az egyetlen lehetőségünk az életbenmaradásra, így biztonságot ad. Az élet – ebből a szempontból – folyamatos munka a valóság és az idealizált énkép, a teljes boldogság összeegyeztetésére.

 

Aki a lufi alakját megváltoztatva, a szabálytalan lehetőségekhez alkalmazkodva, a lehető legnagyobb lufit tette a dobozba, általában hajlandó a valóság tudomásulvételére. Az ezzel járó munkát és fájdalmakat vállalva, a legtöbb biztonság megszerzésére törekszik. Az élet adta lehetőségekből így a legtöbb tapasztalatot tudja megszerezni. A valóságról alkotott képe általában az aktuális helyzethez igazodó, énképe és reakciói ennek megfelelően a valóságra adott válaszok lesznek.

 

Amennyiben a lufi alakját ideálisnak megtartva a doboz nagy részét üresen hagyta, a valóság tudomásulvételével járó fájdalmakat elkerülte. Ugyanakkor sokkal több fájdalom árán önmagát egészen kicsire húzta össze. Elképzeléseit, saját magát valószínűleg a tökéleteshez méri, a valóságot keserűen, megalkuvásként éli meg. Az élet számára bizonyára örökös újrakezdés, a tökéletes megvalósítására tett kísérletek. Életét könnyen érzheti egyre kilátástalanabb küzdelemnek, nem fejlődésnek, és ebben az esetben kétségei, fájdalmai minden sikertelennek ítélt próbálkozásakor egyre gyarapszanak.

 

A felkínált rajzi helyzet lehetővé tette, hogy kifejezzük azt a kívánságunkat, hogy világunkat továbbra is kereknek lássuk. Igaz, ennek az az ára, hogy a valóság problémás részeit így ki kell rekesztenünk a számunkra létező dolgok közül. Ez pedig megnöveli az ismeretlen terjedelmét, ezért bizonytalanságérzetet okoz.

 

Megnövekedett, összezsugorodott énkép betűk

 

A másik lehetőség a valóság elfogadása, problémáival, tökéletlenségeivel együtt. Ez lehetővé teszi a minél több tapasztalatot, ugyanakkor a veszteség átélésének fájdalma elkerülhetetlen.

 

A kézírásban ezek a törekvések nagyon pontosan megmutatkoznak. Egészen képszerűen jelenik meg a kerek betűkben, miként is érezzük magunkat. A kerek betűk, az o, az a, az ö, az á, elsősorban az írás középső részén találhatóak. Aki ezeket a betűket a többi középzónás betűhöz képest (mint a kis r, m, n, u, e, stb.) jóval nagyobbra és kerekre formálja, azt fejezi ki, hogy még mindig egy gyermekien tökéletes képet őriz magáról és a világról. Az ettől eltérő dolgokat gyakran egyszerűen hibáknak tartja.

 

Ha ezek a nagyméretű betűk nem őrizték meg sértetlen kerekségüket, esetleg váltakoznak szélsőségesen összezsugorodott kör alakú betűkkel, az író úgy érzi, hogy a boldogság, amelyben hitt, valószínűleg nem létezik. Még nem találja az utat a teljesség kevésbé idealizált formáihoz, de mindenképpen foglalkoztatja a gondolat, munkál benne a fájdalom, ami a veszteség természetes velejárója. (A gyermeki teljesség átélésének módja, a szerelem, ideiglenesen megnöveli és kikerekíti ezeket a betűinket, még ha később általában visszatér is a kétség.)

 

Az összezsugorodott kör alakú betűk az író személyének háttérbe szorítottságát fejezik ki. Az így írók az önfeláldozás, önfegyelem, más elvek vagy személyek érvényesülése érdekében lemondanak saját igényeik egy részéről.

 

A valósággal harmonikus kapcsolatban élők viszonylag szűk határok közt rugalmasan változó méretű, harmonikus vonalvezetésű köröket hoznak létre a kézírásukban.

Tímár Krisztina
IX. évfolyam 4. szám

Címkék: grafológia

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.