Hírek

Ari Csilla PhD a NASA felkérésére készíti fel a Holdmisszió űrhajósait

A NASA felkérésére egy magyar tudós, Ari Csilla PhD volt az egyike annak a négy nőnek, akik 9 napot töltöttek az óceán mélyén, az Aquarius nevű kutatóbázison és az óceán fenekén szimulálva az űrbéli körülményeket, hogy a leendő űrhajósok számára fontos kísérleteket végezzenek el. A NEEMO23 expedíciót az egész világ figyelemmel kísérte. A magyar neurobiológus visszatérése után exkluzív interjút adott a Természetgyógyász Magazinnak.

 

 

– Mi az, ami legjobban hiányzott ez alatt a 9 nap alatt?

 

– Ez nem olyan hosszú idő, rengeteg feladatunk volt, nem értünk rá azon gondolkodni, mi hiányzik, inkább a tesztekre, kísérletekre koncentráltunk. A családomon kívül nem hiányzott semmi. Talán csak az volt furcsa, hogy nem látunk a távolba: a víz alatti laborból és a tengerfenéken tett séták során az aznapi látótávolságtól függően csak pár méterre láttunk el. Bár elég sok napfény jut le ebbe a mélységbe, ha hosszabb ideig maradtunk volna lent, hiányozni kezdett volna a napsütés.

 

– Mennyi volt a leghosszabb idő, amit az óceán fenekén sétálva töltött, és milyen érzés volt?

 

– A leghosszabb szimulált űrsétám (ezeket úgy hívtuk, hogy extravehicular activity = EVA) 316 perc volt, tehát több mint 5 óra. Ráadásul aznap még egyszer vissza kellett mennem egy éjszakai EVA-re, ami egy óra hosszat tartott. A legkényelmetlenebb rész a beöltözés, felkészülés, amikor a felszerelést és a sisakot felvesszük, mivel a sisak körülbelül 15 kiló, a súlya pedig a fejünkre, a gerincünkre, a nyak- és hátizmunkra nehezedik, miközben elvégezzük a szükséges biztonsági ellenőrzéseket, teszteljük a sisakon lévő szelepeket. A nehéz sisakon kívül még egy komplett búvárfelszerelés és körülbelül tíz kiló ólomsúly van ránk erősítve. Mindezzel le kellett menni egy lépcsőn, hogy a vízbe jussunk. Amint a vízbe értünk, már sokkal kényelmesebb volt, de például egyszer gond adódott a kommunikációs rendszerem sisak-összeköttetésével, emiatt tíz percig kellett állnom a lépcsőn teljes menetfelszerelésben, amíg a sisakomat megjavították. Ezt a részt nem szeretném megismételni. Az űrséták során is elsősorban a nyak- és hátizmaink voltak igénybe véve, mert sokszor az áramlat ellen kellett tartani a sisakot, vagy ha teszteltünk különböző eszközöket, a fejünket előrehajtva tartottuk. A búvárorvos mindenkinek azt javasolta, hogy előre vegyen be fájdalomcsillapítót az izomfájdalmak tompítása érdekében. Én inkább érzéstelenítő kenőcsöt használtam, hogy megelőzzem a gyógyszerek esetleges mellékhatásait.

 

– Milyen érzés volt ilyen hosszú időt az óceán fenekén tölteni?


– Ez nem ismeretlen számomra, mivel hosszú ideje búvárkodom. Sőt, kifejezetten élveztem, hogy úgy járkálhatok, mint a szárazföldön, és sokkal több időt tölthetek ebben a csodálatos közegben, és a sisakon keresztül tudok beszélni a társammal és a víz alatti laboratóriumban maradt kollégával is. Természetesen 4-5 óra elteltével elkezd fázni az ember, még akkor is, ha a tengervíz közel 29 C-fokos és rengeteg réteg van rajta, közben pedig folyamatosan mozog.

 

 

 

A cikk folytatását a Természetgyógyász Magazin augusztusi lapszámában olvashatják!

 

Zimber Szilvia
2019. 08. 06.

Kapcsolódó képek


Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.