Hírek

Mindenhez a szeretet ad erőt

Sokan sok mindent elmondtak már a szeretetről, életünk meghatározó és alapvető érzéséről. Eszterhai Katalin azonban most megjelent könyvében személyes történetekkel fűszerezve úgy beszél a szeretetről, ahogyan eddig senki. Még a kötet megjelenése előtt beszélgettünk arról, mit is jelent számára a szeretet, és miért érezte úgy, hogy írnia kell erről.

 

− Amióta megjelent és nagy sikert aratott Akaratunk gyógyereje című könyved, minden évben jelentkezel újabb kötettel: a következő évben jelent meg önéletrajzi írásod, „Majdnem Esterházy – Porból a csillagokig” címmel, tavaly pedig az öregedésről írt könyved, a „Légy az élet csodálója”. Új köteted címe egy kissé meglepő, talán magyarázatra is szorul: „Szeretném majd elmondani, szerettem – Gondolatok a szeretetről”. Mit jelent az, hogy szeretnéd majd elmondani, hogy szerettél?

 

− Az édesanyám úgy halt meg, hogy sohasem mondta ki: „szeretlek”. Pedig a legfontosabb, hogy mielőtt elsuhannak velünk az angyalok, még el tudjuk mondani ezt a szeretteinknek. A legtöbb ember úgy gondolja, nem fontos, hogy beszéljen az érzelmeiről. Sokan azt hiszik, ha kimondják, hogy szeretnek valakit, akkor kiszolgáltatják magukat neki.

 

− Ez így is van.

 

− Nem szabad félnünk ettől. Amikor én felnőttem, nem volt szokás, hogy a szülők ajnározzák a gyerekeiket, én nem élhettem át sem az apai, sem az anyai szeretetet. Engem nem vettek az ölükbe, nem babusgattak. De éppen ez vált bennem hajtóerővé, vágytam a szeretetre rettenetesen. Amikor édesapám meghalt, csecsemő voltam, előtte kitelepítettek bennünket, anyám ott maradt vidéken, egy idegen közegben a nővéremmel és velem, szívében soha be nem gyógyuló sebbel. Páncélt öltött, hogy életben tudjon maradni és felnevelni bennünket. Én már gyerekkoromban elhatároztam, hogy nem akarok így élni. Ezer szemet ragasztottam magamra, hogy színesnek láthassam a világot, ne pedig szürkének, mint ő. Észrevettem, milyen gyönyörűek a virágok a mezőn, milyen édesen dalolnak a madarak…

 

− Azt mondják, aki élete első három évében nem tapasztalja meg a szeretetet, az később már nem tudja ezt átélni.

 

− Van három emlékképem, ami megmutatta számomra, mi a szeretet. Hatéves lehettem, amikor tetvesek lettünk, és anyánk sehogy sem tudta kiirtani az élősködőket, ezért kopaszra nyírta a fejünket. Belenéztem a tükörbe, és borzasztóan el voltam keseredve. A nővérem pedig azt mondta: most mindenkinek szeretnie kell bennünket, mert olyanok vagyunk, mint Rákosi Mátyás! Isten éltesse Rákosi Mátyást, énekelte, fogta a kezemet és megforgatott, és ahogy forogtam, éreztem azt a bizsergető melegséget. „Ne bőgj már, én így is szeretlek, kopaszon!” – mondta még a nővérem. Akárhányszor visszagondolok erre a pillanatra, felfénylik az arcom. Ez volt az első élményem a szeretetről: hogy fény vagyok a másik számára. Megfogadtam, hogy a lehető legjobbat adom magamból, és mindenkinek kimutatom a szeretetemet. Nem lehet más feladatunk az életben, mint hogy éreztessük a másikkal: ő fontos a számunkra!

 

 

 

A cikk folytatását a Természetgyógyász Magazin májusi lapszámában olvashatják!

tgym
2019. 05. 22.

Kapcsolódó képek


Aktuális lapszámunk:
2019. június

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.