Holisztika

A bol­dog – bol­dog­ta­lan

...va­gyis bár­ki em­ber­fia...


Is­mét egy fo­ga­lom, amely igen ne­he­zen ad­ja a tit­kát mind a tu­do­mány, a val­lás, a pszi­cho­ló­gia, mind a né­pi böl­cses­ség számá­ra. Ta­lán ezért tart­ja a mon­dás, hogy sen­kit nem le­het bol­dog­nak mon­da­ni ha­lá­la előtt. Egy még sar­kí­tot­tabb meg­fo­gal­ma­zás pe­dig azt ál­lít­ja, hogy a bol­dog­ság nem em­be­ri ál­la­pot.

 

Pe­dig min­den­ki meg­éli a bol­dog­ság lel­ki­ál­la­po­tá­nak azt az el­ra­gad­ta­tott­sá­gát, amely után azt mond­ja: min­dig ilyen­nek kel­le­ne lenn­em. A bol­dog­ta­lan­ság sem is­me­ret­len szá­mun­kra, amely­be olyan si­ke­re­sen be­le tu­dunk ra­gad­ni. De ak­kor hol a pro­blé­ma? Rög­tön két pro­blé­ma is adó­dik:

 

 

1. mi­ért nem tud­juk a bol­dog­sá­got meg­köt­ni?

 

2. mi­ért nem sza­ba­du­lunk a bol­dog­ta­lan­ság­tól?

 

Az is ne­he­zí­ti a vizs­gá­ló­dást, hogy a bol­dog­ság-bol­dog­ta­lan­ság kér­dé­se sok­szor kí­vül esik a ki­mond­ha­tó­sá­gon. Bár egy gö­rög bölcs egy­szer úgy össze­gez­te éle­tét: bol­dog va­gyok, hogy gö­rög­nek, sza­bad­nak (nem rab­szol­gá­nak) és fér­fi­nak szü­let­tem, amely ki­je­len­tés nem hagy ma­ga után kí­ván­ni­va­lót. Fő­leg, mert nem hi­val­ko­dó. Én pél­dá­ul a rab­szol­ga­ság­gal va­ló meg­ren­dült szem­be­sü­lést ol­va­som ki be­lő­le. De rit­kán si­ke­rül ilyen­fé­le hi­te­les val­lo­mást sza­vak­ba ön­te­nünk. Ha az jut­na eszünk­be, hogy ma­gun­kat fag­gas­suk eb­ben a té­má­ban, ugya­núgy elil­lan­hat­na „bol­dog­sá­gunk”, mint­ha egy má­sik em­ber tör­ne ránk a kér­dés­sel:

 

– Te bol­dog vagy?

 

Eb­ben annyi két­ke­dés van, ame­lyet alig le­het át­tör­ni, át­hi­dal­ni.

 

Igen is meg nem is – ez­zel sem me­gyünk sok­ra.

 

In­kább a né­ha igen, né­ha nem le­het az ade­k­vát vá­lasz.

 

– Most bol­dog vagy?

 

Ez az ab­szo­lút feny­ege­tő, meg­ve­tő, el­ma­rasz­ta­ló for­ma, ame­lyet ak­kor al­kal­ma­zunk, ha va­la­ki jócs­kán be­le­ron­dít örö­münk­be.

 

– Nem tudsz bol­dog­gá ten­ni.

 

Ez már igen csűr-csa­va­ros ki­ve­tí­tés, vád, a má­sik hi­báz­ta­tá­sa. Aki ilyet mond, az nem­csak sa­ját ma­gá­tól – va­gyis az ár­nyé­ká­tól – pró­bál el­kü­lö­nül­ni, de ter­mé­sze­te­sen ar­ról sincs fo­gal­ma, mi a bol­dog­ság. Szán­dé­ko­san nem fo­gal­ma­zok úgy: mi okoz­za a bol­dog­ta­lan­sá­got, mi­vel ép­pen azt kí­vá­nom fej­te­get­ni, hogy a lé­le­kál­la­pot túl van az ok-oko­za­ti­sá­gon.

 

Mind a szü­lő-gye­rek kap­cso­la­ton, mind a ba­rát­sá­gon és sze­rel­mi kö­te­lé­ken át­hú­zó­dik a naiv re­mény, hogy az min­dig csak a sze­re­te­tről, jó­ság­ról, szép­ség­ről, bol­dog­ság­ról, gyen­géd­ség­ről, és so­rol­hat­nánk a vég­te­len­ség­ig, fog szól­ni. Nem pe­dig a kon­flik­tus­ról, el­len­té­tről, pró­ba­té­te­le­kről, szél­ső­sé­ges eset­ben gyű­lö­let­ről, ha­rag­ról, ér­tet­len­ség­ről. Ami­kor a pá­rok úgy fo­gal­maz­nak, hogy jól ki­egé­szítik egy­mást, az szá­mom­ra ör­ven­de­te­sebb di­na­mi­kát sej­tet, mert az egyen­súly­ra va­ló tö­re­kvést ol­va­sok ki sza­va­ik­ból, nem ha­tal­mi har­cot, amely­nek a vé­ge le­győ­ze­tés vagy be­ke­be­le­zés. Fér­fi és nő kö­zött a hó­dí­tás­nak és csá­bí­tás­nak oly­an­nak kell len­nie, mint egy tö­ké­le­tes tánc­nak, ahol a dal­lam, a rit­mus, a moz­du­lat, az ér­zés annyi­ra egy hú­ron pen­dül, hogy va­ló­ság­gal meg­eme­li a tán­co­ló párt. A jég­tánc­ban ez még job­ban ki­raj­zo­ló­dik, ott a si­klás­nak is sze­rep jut, min­den­fé­le igye­ke­zet nél­kül. Ami­kor már eles­ni le­he­tet­len. Ab­ban a négy perc­ben, amely­ben az év min­den nap­ján foly­ta­tott edzés ha­tá­sa ér­ző­dik. 2004-ben pél­dá­ul Tat­já­na Nav­ka mint Ró­zsa­szín Pár­duc in­dult Ro­man Kosz­ta­marov­val. Ők let­tek az ara­nyér­me­sek, a bol­do­gok.

 

Nem fog­juk meg­ta­lál­ni a bol­dog­ta­lan­ság „okát”, ha azt a gye­rek­kor­unk­ban, a szü­leink­ben, a test­vé­reink­ben, a tör­té­nel­mi-tár­sa­dal­mi kö­rül­mé­nyek­ben, a sze­gény­ség­ben vagy gaz­dag­ság­ban, pá­runk vi­sel­ke­dé­sé­ben ke­res­sük. Ne té­ves­szük össze a bol­dog­sá­got a sze­ren­csé­vel sem. Jó­kai – a ma­ga ho­lisz­ti­kus ho­ri­zont­ján – ké­pes volt ezt lát­ni, mi­ként a Sze­gény gaz­da­gok és Gaz­dag sze­gé­nyek cí­mű re­gé­nye­i­ben ol­vas­hat­juk.

 

Akik az al­ler­giá­ju­kat vagy rosszin­du­la­tú be­te­ge­dé­sü­ket Cser­no­bil­ra ve­ze­tik vissza, nagy sze­mel­len­zőt vi­sel­nek. Min­de­ne­ke­lőtt sa­ját fe­le­lős­sé­gük vo­nat­ko­zá­sá­ban. Ez­zel a meg­jegy­zés­sel ter­mé­sze­te­sen nem a su­gár­szennye­zés ká­ros ha­tá­sát aka­rom vi­tat­ni. Csu­pán ar­ra hí­vom fel a fi­gyel­met, hogy aki csak kül­ső té­nye­zők­ben ke­re­si meg­be­te­ge­dé­se okát, sa­ját­o­san a po­la­ri­zált­ság rab­sá­gá­ban ten­gő­dik. Az egész­ség-be­teg­ség sem ezen a víz­szin­tes li­bi­kó­kán bil­leg. A tes­ti tü­net, mint lát­ha­tó for­má­ja a torz mű­kö­dés­nek, az ese­tek több­sé­gé­ben hosszú tör­té­nés­sor fo­lyo­má­nya.

 

Már ott át­eme­lő­dik a pro­blé­ma egy ma­ga­sabb di­men­zió­ba, ami­kor azt mond­juk, nem ér­ti az eszünk, mit érez a szí­vünk. Mi­vel a gon­dol­ko­dás és ér­zés nem po­lá­ris meg­fe­le­lői egy­más­nak, ha­nem hi­er­ar­chi­ku­san, más szó­val füg­gő­le­ge­sen szer­ve­zett funk­ci­ók. A gon­dol­ko­dás in­kább a cor­tex, az ér­zés a lim­bi­kus agy mun­ka­mód­ja. Ér­zés és gon­do­lat egyen­sú­lya, vagy jó együtt­mű­kö­dé­se va­ló­ban ha­son­la­tos fér­fi- és női ré­szünk kap­cso­la­tá­hoz. Ha egy ho­rosz­kóp­ban pél­dá­ul a Nap és a Hold kva­drát­ban áll­nak, azaz 90 fo­kos fény­szög­ben, ott a két erő ki­egyen­sú­lyo­zá­sa bi­zo­nyá­ra kar­mi­kus fe­la­dat. Le­het, hogy ab­ban fog mu­tat­koz­ni, hogy a szü­lei so­kat mar­ják egy­mást, eset­leg el is vál­nak. De bel­ső­leg ez ren­ge­teg tév­hit és álér­ze­lem feladását = elen­ge­dé­sét je­len­ti. A be­lá­tás, a rá­lá­tás, a fe­lis­me­rés az már más di­men­zió az ér­tet­len­ség­ben (bol­dog­ta­lan­ság­ban) va­ló buk­dá­cso­lás­hoz ké­pest. Lát­hat­juk, hogy a bol­dog­ság túl­sá­go­san föld­höz­ra­gadt gon­dol­ko­dás­sal nem fejt­he­tő ki, nem ír­ha­tó le.

 

Nagy hor­der­ejű fo­ga­lom, ahol min­den­kép­pen bel­ső for­rás­sal kell szá­mol­nunk, de kül­ső­leg is meg­ta­pasz­tal­ha­tó lel­ki­ál­la­po­tról van szó. Hi­szen ki nem lát át azo­kon a ha­zu­dott bol­dog­sá­go­kon, ame­lye­ket csak azért ta­lál­nak ki az em­be­rek, hogy iri­gyel­jék őket, mi­köz­ben el­ső­sor­ban ön­ma­gu­kat csap­ják be.

 

Ma­nap­ság sok­szor em­le­get­jük, hogy igaz­nak kell len­ni, em­ber­sé­ges­nek, hi­te­les­nek, mi­vel a vi­lág­ban sok össze­vissza­ság, visszás­ság, ér­ték­za­var ta­pasz­tal­ha­tó.

 

Ha a bol­dog­sá­got mint ér­té­ket néz­zük, rög­tön lát­hat­juk, hogy nem az adok-ka­pok szfé­rá­ban mű­kö­dik, nem ott lel­he­tő meg. Nem az aka­rat­nak en­ge­del­mes­ke­dik, nem erő­sza­kol­ha­tó ki, nem ve­zet hoz­zá má­sok ál­tal ki­ta­po­sott út.

 

No­ha a hegyi be­széd a bol­dog­ság pa­ra­dox vol­tát vi­lá­gít­ja meg, és a mai szó­hasz­ná­lat is meg­bol­do­gult­nak ne­ve­zi oly­kor a föl­dről el­tá­vo­zott lel­ke­ket, a je­len írás gon­do­lat­me­ne­te az em­be­ri, föl­di élet­ben meg­él­he­tő bol­dog­ság­ra kí­ván fó­ku­szál­ni. Ar­ra a hi­ány­ta­lan, tel­jes­ség­gel jel­le­mez­he­tő lel­ki­ál­la­pot­ra, amely va­ló­ban más di­men­zió­ba emel ben­nün­ket. Ami­kor va­ló­ság­gal ma­da­rat le­het fo­gat­ni ve­lünk, majd ki­ug­runk a bő­rünk­ből, mennyben érez­zük ma­gun­kat. Aki úszik a bol­dog­ság­ban, az va­la­mi­kép­pen be­lül­ről is fel­töl­tött. A kül­ső-bel­ső vi­szo­nyok eme össze­csen­gé­se mint­ha a va­ló­sá­got jut­tat­ná ér­vény­re. De a pil­la­nat va­ló­sá­ga nem köt­he­tő meg a li­ne­áris idő­ben, hi­szen a két­fé­le idő a két­fé­le, va­gyis a jobb és bal agy­fél­te­kénk mun­ka­mód­já­nak kö­vet­kez­mé­nye. De at­tól még meg­ta­pasz­tal­hat­juk, mi tesz bol­dog­gá ben­nün­ket. Ha ezt el­mu­laszt­juk, af­fé­le jött­ment, akár­kik, bár­kik, pi­tyi­pal­kók, bár­ki em­ber­fia ma­ra­dunk.

László Ruth
X. évfolyam 11. szám

Címkék: holisztika

Aktuális lapszámunk:
2019. június

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.