Holisztika

A halál nem ellenség

Gondolatok az emberhez méltó elmúlásról


 Sokan félnek attól, hogy magányosan, a műszereknek és a kórháznak  kiszolgáltatottan, fájdalmak között kell meghalniuk. Sok mozgalom és segítő dolgozik azért, hogy ezeket a félelmeket szeretetteljes ápolással és lelki gondozással enyhítse

 

A haláltól mindannyian tartunk. És nem csak a halott állapottól, amit nem vagyunk képesek felfogni. Sokkal inkább félünk attól, hogy magányosan, fájdalmaktól gyötörve halunk meg, anélkül, hogy elrendeztük volna belső dolgainkat. Ezért érthető, hogy egyre kevésbé számít tabu témának saját halálunk felőli döntésünk kérdése. Az ember halálának módja és időpontja amúgy sem véletlenszerű – állítja Bernard Jakoby, nemzetközi hírű tanatológus. Óriási és elmondhatatlanul fontos társadalmi lépés volt a haldoklás és a halál témáját kiszabadítani a tabuk közül. Jakoby szerint az emberiség ősidők óta ismeri a haldoklás fázisait és a közben fellépő jelenségeket. Az agyonhallgatás évtizedei után ősi tudás és rituálék elevenednek meg, a haldoklók és a hozzátartozók igényét újra komolyan veszik.

 

A témával kapcsolatos viták az utóbbi időben a svájci székhelyű, „Dignitas” nevű szervezet működése ürügyén lobbantak fel. Ez a szervezet segédkezet nyújt az „asszisztált öngyilkosság” előkészítéséhez. Szintén felkavarta a kedélyeket az a hollandiai törvény, amely engedélyezi az aktív eutanáziát. A német szövetségi parlament is sokat foglalkozott annak kérdésével, vajon lehetne-e a német törvényeket a szomszédos országok gyakorlatához igazítani. Ez utóbbi országban a közvetett eutanázia gyakorlata elfogadott és engedélyezett. Például olyan, fájdalomcsillapító célú beavatkozásokkal, amelyek enyhítik a menthetetlen beteg szenvedéseit, ugyanakkor megrövidítik életét. A passzív eutanázia is engedélyezett, azonban csak akkor, ha a páciens egyértelműen kéri azt. A passzív eutanázia lényege, hogy az orvos engedi lezajlani a halálos kimenetelű kórfolyamatot, de nem rövidíti meg mesterségesen a beteg életét. Ez azt jelenti konkrétan, hogy nem alkalmaznak az életet meghosszabbító kezeléseket gyógyíthatatlan betegeknél. Lemondanak az újraélesztésről, a mesterséges lélegeztetésről, illetve táplálásról, a vérátömlesztésről.

 

Elisabeth Kübler-Ross szerint a halál átmenet, amely során a hernyóból pillangó lesz. Éppen ezért nem kell félnünk tőle

 

Az asszisztált öngyilkosság Svájcban engedélyezett. A Dignitas (Méltóság) nevű szervezet alapítója, Ludwig A. Minelli ügyvéd szerint az érdeklődők 70%-a nem feltétlenül akar meghalni. A szervezettel való első kapcsolatfelvétel után nem jelentkeznek többé. Vagyis csak meg akarnak győződni róla, hogy rendelkezésükre áll a „vészkijárat”.

 

 

Aktív eutanázia Hollandiában

Az aktív eutanázia 2001 óta Hollandiában lehetséges, törvényes megoldás. Ez azt jelenti, hogy a gyógyíthatatlan, halálos betegségben szenvedő személy altatók, nyugtatók vagy kálium túladagolásával átsegíthető a halálba.

 

Az aktív eutanáziának azonban több fontos kritériuma van, többek között a páciensnek egyértelműen kérnie kell azt. Az aktív eutanáziát minden esetben utólag egy bizottság ellenőrzi, és kétséges esetben az azt kivitelező orvosnak bíróság előtt kell felelnie. Bernard Jakoby szerint azonban „mára Hollandiában minden évben több ezer embert segítenek át a halálba akaratuk ellen”. A kutató szerint gyakran a hozzátartozó óhaja alapján végzik el a műveletet, és a beteget meg sem kérdezik. Egyes holland orvosok szerint „a hozzátartozók döntésképtelensége, valamint a beteg helyzetének kilátástalansága elegendő ok arra, hogy elvégezzék az eutanáziát”. Mindezt Jakoby „Mindent elrendezünk – Segítség a halálban és a gyászban” c. könyvében írja le. Jakoby szerint a témával kapcsolatos nézetek változását jelentős mértékben befolyásolják a gazdasági szempontok: az egészségügyi kiadások mérséklése, a lakosság elöregedése, valamint a szervátültetésről és az idősek ápolásáról szóló jogszabályok.

 

A modern orvosi technika képes a természetes halált jelentős mértékben késleltetni

 

Az eutanázia kritizálói gyakran a keresztény etika talaján állva sorakoztatják fel érveiket – a haldokló élő személy a legutolsó leheletéig, és minden embernek joga van az élethez, a természetes halál utolsó pillanatáig. Környezetének pedig kötelessége, hogy a haldoklás folyamatában biztosítsák számára a méltósághoz való jogot, és elviselhetővé tegyék a folyamatot. A haldoklók ápolása feleslegessé teszi az eutanáziát.

 

Más kritikusok társadalompszichológiai érveket sorakoztatnak fel az eutanázia ellen: ha a társadalom elfogad egy bizonyos fokú halálfilozófiát, bizonyos belső gátak fokozatosan áttörhetnek. A halálfilozófia fogalma a világháborúk idején született, amikor nem csak egyes emberek, hanem egész társadalmak konfrontálódtak a halállal, és a halálról szóló hírekkel. Ha valaki rövid időn belül értesül arról, hogy ismerősei közül meghalt valaki és ez gyakran ismétlődik, és fennáll annak veszélye, hogy maholnap legközelebbi hozzátartozóinkat is elveszíthetjük, a pszichében egy bizonyos fokú hozzászokás alakul ki, mintegy védelemként, a borzalmas gondolatot elviselhetővé téve. Ha mindezt átvisszük az eutanázia témájára – vélik a kritikusok – az eutanáziát egyre nagyobb számban kezdik alkalmazni, ahogyan ez Hollandiában már most megfigyelhető. Egy tabu megtörése elvihet a másik végletbe. A „Dijkhuis” nevű holland bizottság a legális eutanáziát szeretné a pszichés vagy a „szociális szenvedésre” is kiterjeszteni. Az ezt követően kirobbant vita azt eredményezte, hogy utóbbi pontot nem ismerték el kritériumként.

 

 

Hospice – az áldásos alternatíva

A hospice mozgalom az angolszász országokból kiindulva terjedt el. Határozottan különválik a kórházi ellátástól, a menthetetlennek tartott, halálos betegeket kíséri végig a haldoklás útján, lelki támaszt és megfelelő orvosi ápolást, fájdalomcsillapítást nyújtva. Segítséget nyújt a haldokló hozzátartozóinak is. Hazánkban is működik hospice szolgálat, amely gondoskodik róla, hogy senkinek ne kelljen kínok között, egyedül meghalnia. A hospice fogalma átfogó ápolási koncepciót takar. A haldokló, ha akar, otthonában is maradhat – amennyiben ez lehetséges – ilyenkor a gondozók házhoz mennek. Léteznek azonban külön erre a célra létrehozott intézmények, illetve a kórházakban, megfelelő hospice-szobák.

 

 

Mindenki másképp hal meg

A meghalás minden testi funkciónk visszavonhatatlan elvesztését jelenti, legalábbis ez a „technikai” definíció. A haldoklás folyamata – a születéshez hasonlóan – egyénenként különböző. Ebben rejlik a haldokló esélye, hogy alakíthassa ezt a folyamatot. Legalábbis addig, amíg kommunikálni tud, vagy ha kívánságát előre közölte hozzátartozóival vagy gondozóival.

 

A haldoklónak az a legfontosabb, hogy ne maradjon egyedül. A betegágy mellett összegyűlő család vigaszt nyújthat 

 

A haldoklás öt fázisa

Tagadás: A beteg elutasítja sorsát, és nem engedi közel magához környezetét. Ebben a fázisban ne utasítsuk el a beteget.

 

Lázadás: A beteg agresszióit a külvilágra irányítja, és őket teszi felelőssé sorsáért. Ilyenkor valójában kétségbeesett, amit dühvel, haraggal próbál palástolni. Óvatosan, kíméletesen bánjunk a beteggel. Soha ne reagáljunk szintén haragosan, ugyanis haragja elsősorban saját maga ellen irányul.

 

Alkudozás az orvosokkal – és Istennel: A beteg minden szalmaszálba igyekszik belekapaszkodni, alkudozni próbál, újfajta terápiákba veti minden reményét, vallásos és spirituális gyógyulási lehetőségekkel próbálkozik. Támogassuk a beteg reményeit, azonban óvjuk meg az illúzióktól.

 

Depresszió: Visszatekintés a múltba és előre a jövőbe: A beteg visszaidézi élete szép élményeit, emlékeit, és aggódik jövője miatt, ami járhat erős félelemmel, ilyenkor sokan aktív eutanáziát kérnek. Engedni kell a szomorúságot, mind a páciens, mind a hozzátartozó részéről, a félelmeket és a gondokat azonban igyekezzünk eloszlatni.

 

Elfogadás: A beteg elfogadja a halált, képes róla és betegségéről beszélni, megnyugszik és szelíddé válik. A haldokló kívánságait és utasításait nagyon komolyan kell venni, és lehetőség szerint teljesíteni kell. El kell oszlatni abbéli félelmét, hogy halála után feledésbe merül.


A halál után

Az „elfojtott gyász”, vagy „a privatizált gyász”, vagy „a gyászra való képtelenség”, ahogy azt Margarete és Alexander Mitscherlich 1976-ban megállapította, sokáig jellemző volt a nyugati társadalmakra. Mára, úgy tűnik, van remény a hozzáállás megváltozására.

 

A gyászmunka az egyes kultúrákban nagyon eltérő. Az arab országokban nyilvános esemény, és nagyon hangosan és egyértelműen a világ tudtára adják a gyászt. Bali szigetén ezzel szemben kifelé nem szabad mutatni a gyászt, sőt, elvárják a halott hozzátartozójától, hogy nevessen. A hopi (pueblo) indiánok igyekeznek a halottat „gyorsan elfelejteni”.

 

A legtöbb kultúra a gyászt rituálisan szabályozta és teszi ezt a mai napig, ami annyit jelent, hogy bizonyos viselkedést ír elő a gyászolónak. A halált átmenetnek tekintik egy másfajta állapotba, egyesek szerint a halottak birodalmába, vagy a keresztény felfogás szerint a paradicsomba.

 

A mi kultúránk nehezen, lassan hajlandó elfogadni, hogy az emberben ne csak a testet lássa, és a szellemet és a lelket is képes legyen a haldoklás folyamatába bevonni. És felismerni, hogy a testet és lelket összekötő „ezüst fonál” mikor szakad el, amiről a halálkutatók gyakran beszélnek.

– vörös –
XIII. évfolyam 11. szám

Címkék: halál

Aktuális lapszámunk:
2018. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.